ahova a sárkány ellen készülő királyfi beillett, de bús külső jelek itt
is mutatkoztak abban, hogy a Lipótváros-részben az orrok hosszabbak a
szokottnál. Egy úgynevezett „fekete nap“ a börzén megkopasztotta az
egész várost.
Kolosy tárgyalt a pénzintézetekkel, a kormánynyal, fordult fűhöz-fához,
járt Pontiustól Pilátushoz, de mindenütt azt az egy feleletet kapta:
„nincs kincs“.
Harmadnap ezt az előre megállapított egy szót sürgönyözte haza a
főembereinek: „_Waterló_“. (Ami annyit jelentett: „a csata elveszett“.)
A Hunnia liquidál; Apró uram pedig ott ült a Kati ágyánál, aki
véletlenül az nap lett hosszú betegség után először lázmentes és akivel
először lehetett értelmesen beszélni. Fehér volt, gyenge volt még, mint
egy lehellet, de néha rámosolygott az öregre s ez tündöklőbb volt a
napfénynél.
Csevegett, csacsogott. Új volt neki szegénynek az innenső világ. Minden
apróságot kikérdezett. Mióta volt beteg, mert semmire se emlékszik?
(Bizony, már hetek múltak el azóta.) Megvan-e még a macska? (Megvan,
megvan, napsugárkám.) Hát a Szamos kutya? (Hallgasd csak, hallgasd csak,
éppen most is ő kaparja kívül az ajtót, mert szeretne hozzád bejönni.)
Aztán a kedvenc tárgyait tudakolta, a csészéjét, a poharát nem törte-e
el a Zsuzsi, nem pusztult-e el valami?
– Nem, nem, semmi se pusztult el. Csak egy fehér rózsa az ablakban,
Zsuzsi tévedésből petroleummal találta megönteni, hát elcsunyult,
elpusztult. Csak a fehér rózsa és…
És a bank – akarta mondani Apró uram hehehe, a bank.
De a leány rá nézett s aggodalmasan kérdezte:
És még mi, atyám?
Apró elharapta a mondatot.
– Csak a fehér rózsa, – motyogta, – vagyis csak a rózsa fehérsége…
fehérsége.
Befejezés.
A Hunnia tehát megbukott és Kolosy Ferenc nem volt többé semmi. Hanem az
olyan semmi, akinek az egyik sógora báró Luzsénszky, a másik főispán, az
mindig lehet valami.
Korán örült Apró; lefelé lépett ugyan, de a völgy túlsó oldalára, azért
tehát megint nem találkoztak. Kataszter lett valahol
Felsőmagyarországon.
De nem sokáig. Az ördög nem hagyja el a maga embereit. Mikor az
országgyülési ciklus négy év mulva véget ért, a főispán megválasztatta
képviselőnek. És hát most már ott fönt ült és működött ő is, küzködve
azzal a rettenetes frázissal, melylyel a közbenjárásért alkalmatlankodó
választók jönnek tarka-barka kívánságaikkal.
– Hiszen csak egy szavába kerül nagyságodnak!
Milyen ostobák, hogy nem ismerik a minisztereket! Azaz milyen boldogok!
Életrevaló politikusnak bizonyúlt, mert jól tudja szóval tartani a
választókat és minisztereket. Ami magát a törvényhozatalt illeti, ahhoz
talán nem értett, de ez nem lényeges. A törvény hozatala végre is nem
nehéz. Azt úgy hozzák, hogy talán nem is hozzák. Valami olyan a
„törvényhozó“, mint a _tollkés_. Tollkésnek hívják és mindent faragnak
vele a világon, csak tollat nem. A tollat gyárilag csinálják.
Hát Kolosy is tekintélyes képviselő lett és egyszer évek múlva
meglátogatta a kerületet, azaz meglátogatta máskor is, hanem én csak
erről az egy látogatásról beszélek. A kereskedelmi miniszter ő
excellenciáját kisérte le, aki valami kosárfonó iskolát akart a városban
létesíteni.
Nagy fogadtatás volt, roppant parádé, fehér ruhás leányok, diadalkapu,
taracklövések és örömtüzek. Ez az utóbbi ért a legtöbbet, legalább
melegedni lehetett mellettük, mert zimankos téli nap történt a
bevonulás. A lakosság nagy része kivonult az indóházhoz: ifjak, öregek,
asszonyok, gyerekek, ami nem csoda, mert először járt eleven miniszter e
városban.
Megvolt minden, ami ilyenkor szokásos: üdvözlő beszéd és válasz, nagy
éljenzés. A miniszter fölült a fölpántlikázott négyesre, majd a
képviselő ismerős alakja bontakozott ki a kíséretből, (de mennyire
összetört, megöregedett a derék úr). Egy pár hang kiáltozni kezdte:
„Éljen Kolosy Ferenc“.
A rendezők a másik kocsi után szaladgáltak, amelyen a képviselő foglal
majd helyet – úgy látszik, valami konfuzió történt. Eközben a kordonból,
melyet a rendőrség tartott fenn, – egy pillanat műve volt – kilépett egy
kis fiú, lehetett vagy hét éves, szép, bátor arcú, barna gyerek, nagy,
villogó fekete szemekkel, fején félrecsapott báránybőr sipkában.
Kilépett a tisztásra, ahol a képviselő állt és egy hógomolylyal mellbe
hajítá ő nagyságát.
Nosza, egyszerre hárman is nyakon csípték a merényletért. Ejnye, ilyen,
olyan porontya! Nini, mire nem vetemedik! Némelyek nevettek a jeleneten,
ami boszantani látszott a honatyát. De hogy ne láthassák kicsinyesnek,
kedélyes nevetést színlelve, maga szabadította ki a gyereket a megdühödt
rendezők karmaiból, ámbár a gyerek is rugdosta őket.
– Ne bántsák, kérem – szólt vidáman. – Szabad országban élünk. Mindenki
kifejezheti a rokonszenvét, ellenszenvét. Nos, fickó, mért haragszol
rám? Mondd meg bátran!
– Azért haragszom rád, – szólt a fiú vakmerően – mert rosszúl bántál az
anyámmal.
Éljen! Éljen! – a tömeg éljenezni kezdte a rokonszenves fiút.
Kolosy mosolygott, úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, pedig
érezte, hogy még jobban belémászott s nem tanácsos tovább kérdezősködni,
mert nem lehetetlen, hogy bankigazgató korában valami igazságtalanság
történt a fiú anyjával és a gyerek most kikottyantja.
– Teringette, fickója – szólt a szép piros orcáját megcsipkedve, – kinek
a fia vagy?
– A tied – szólt a gyerek, kevélyen kidüllesztve a mellét.
Leírhatatlan jelenet következett. Öreg asszonyok kilenc nemzedéken át
fogják mesélni. Kolosy elsápadt, majd piros lett, mint a paprika. Valami
sajátságos kéjjel vegyes szédület fogta el. A közönségben orkánszerű
tetszés-zaj tört ki. Minden ember beszélt, lármázott, ujjongott,
ágaskodott, asszonyok a csipkés kendőiket lobogtatták. Csak egyes
kifejezéseket lehetett kivenni: „Fölséges gyerek!“ „Az öreg Apró
unokája.“ E percben előállott a kocsi is. Minden szem oda tapadt, mi fog
történni. Valami csodálatos, idegfeszítő csönd támadt a zaj után. Még a
szívek is szinte megszüntek dobogni. Vajjon eltalálja-e, mit kell tenni?
És ekkor lehajolt a képviselő, megcsókolta a gyermeket és beemelte a
hintajába:
– Elviszlek, kópé, az anyádhoz, tudom, hogy majd kikapsz.
Ezzel maga is fölült melléje. A négy prüszkölő paripa megindult a
miniszter fogata után, a lelkesedés pedig, mely mintegy láncaitól
szabadult meg, oly egetrázó erővel tört ki, hogy megreszkettek bele a
szomszédos épületek és a levegő rezegve hömpölygette a város felé.
Kolosy csakugyan az anyjához vitte a gyereket, aki éppen az utcaajtóban
állt és gyönyörűbb volt, mint valaha, a bánatos szelíd arcával, finom
törékeny termetével. Bementek egy kicsinyég a szobába, de miről
beszéltek, hogy beszéltek, arra nem volt tanu.
Csak Apró uram említette aztán este a „Polgári kör“-ben nagy dicsekedve,
hogy ma nála volt a képviselő és megkérte a leánya kezét, de az esetre
nézve még csak annyit mondott rejtélyesen:
– Mindnyájan léptünk egyet, én is, ő is, de a gyerek, a Pali lépte a
legnagyobbat. Ebadta kölyke!
FILI.
(Rajz a régi világból.)
Még állanak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon
bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen,
mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli
kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!
Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint azelőtt.
A fényűzés nagyobb hódító Napoleonnál. Amit az emberiség célszerűt,
szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan
valamicske mindenüvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az
újjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverész, aminőről
Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval a pompa növekszik, egyre
növekszik.
A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körül üli a szépen
megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég,
mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika kandalló
terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az
asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a
porcellánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak
frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régi módi összeröffenés, hanem
diner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és félmelle csupasz és
a suhogó selyem derék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az
egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót
vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.
Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök
föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a
kezeiket: „Oh, milyen fény, – mondanák – mennyi ízlés, mennyi gyönyörű,
hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse
hiányoznék az asztalnál.“
Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás
észrevenni. Hiányzanak az elszegényedett rokonok.
Azelőtt mindenüvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült
ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál
járt, ilyenképpen formulázta:
– Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.
Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan
léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a
nagy virágbokréták.
Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülök sívár lett volna a ház és
visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni inni
valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy
ott magyar szívesség fogadja a vendéget.
És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a
kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.
Talán a szegénység tünt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre
csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top és a hosszú keze
mindinkább összeszorítja a nemes familiákat, megropogtatván a
csontjaikat, – de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.
Én még tudtam, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nem régen
meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon
ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt
az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a
nyakukban s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli
rokonai.
Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a
szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a
rózsaszínű íny.
– Hol a Tinka, Böske? – kérdeztem az ismerősöket.
– Hja, azok már megnőttek és…
– Férjhez mentek – egészítettem ki.
– Dehogy, – mondák. – Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy
háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar
ember az efféle portékát rendesen belöki.
– Miféle verembe, az istenért?
– Ej, hát rá sózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik
telegrafista, a másik postáskisasszony.
– Szegény kicsikék! – sóhajtottam föl.
– Inkább a szegény államot sajnálnád, – jegyzé meg az, aki
fölvilágosított.
Valószinűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, melylyel
harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátszszák a
koporsótól a síríg.
A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket
Kristóf az állomáshoz.
A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta
füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog
mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának
és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő
tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a
szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajjon
mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit.
Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy
püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.
– Szegény állam! – sóhajtottam föl hangosan.
A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltünt, hogy Kristóf
úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású
állatot.
– Nem igás lovak ezek? – kérdeztem a kocsist.
– Honvéd lovak – felelte egykedvűen.
– Soványak – tettem hozzá.
– Nem érdemlik meg a jobb kosztot – magyarázta. – A legnagyobb
munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csakhogy velünk
tartatja ki.
– Mégis csak botrány, – pattant föl a püspök – hogy az állam ennyire
becsapja a polgárait.
Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No persze. Minden vonalon
folyik a vetélkedés, egymás nyakába varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki
miben árthat a másiknak.
– Méltóztatott valamit mondani? – kérdé értelmetlen dünnyögésemre
maliciózus mosolylyal a püspök.
– Nem, nem, semmit se mondtam.
Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig,
hogy a régi világ mégis csak őszintébb és szebb volt.
Mikor még a magyar nemes úr maga tartotta el a saját elszegényedett
rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.
*
Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a
legkiemelkedőbb prototypusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a a környéken:
a „dupla lengyel“.
Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a
karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté,
mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a
produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy
bámulatára, karjaival pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és
megállította: „hopp, egy szóra, hékás!“
Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki
sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor
elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem
dolgozott soha sem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide
vagy oda szállván.
Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami,
szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt
akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De
a természet nem akarta.
Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell
használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül
szerszámot faragni?
Csak abból, amelyik már a gyökerén kinálkozik rá. Arra is kell a fa,
hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két
galy, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény
a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval mindenféle fa kell.
Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak
éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-két száz
esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan,
visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a
végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld
nem vesztett.
Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kis gyerek koromban
föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem
anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?
Anyám elnevette magát.
– Fili bácsi rokon és semmi egyéb.
– Jó állás az? – tudakoltam.
– Hogy érted?
– Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az
állásokat.)
– Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.
– Hát a Fili bácsi kinek a rokona?
– Sok nevezetes, jeles familiáknak; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a
Hettyesyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Leszkayaknak.
– De a királynak csak nem rokona?
– Eredj te bohó, hiszen nincs is királyunk.
– Hát miért nincs?
– Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!
De én csak nem eresztettem el a thémát, mint a kis kutya a csontot.
– Hát nekünk is rokonunk a Fili?
– Nekünk nem rokonunk.
– Mért nem rokonunk?
– Mert ő nagyobb familiából való, tehát az előkelőbb familiákkal van
rokonságban.
– Hogy lehet azt megösmerni, mama melyik az előkelőbb familia?
– A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.
– Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.
– Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárius volt,
az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.
Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény
ember volt és éppen a Hettyesy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf
barátom atyjától, hogy ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy
előkelő tartású hajporozott dámával, akinek a testvérhuga udvarhölgy
volt az anhalti hercegnél.
A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy
közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt.
Bár csak azt adná az isten, hogy megnyernék!
Szűkecskén éltek a konziliáriusék, – mégis nagy _rollét játszottak_. A
rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy
konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édes
testvérét bírja nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg
kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban
voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Ő
náluk Vidolyon csak egyetlen egyszer gyűlt össze évenként a rokonság
ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet s volt
mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a
második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy
ahhoz? Hogyan volt összehajtva a szervéta?
Eszerint igazodott a környék. Ez lett a „nobel“. Hát még az ülés rendje!
Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha
például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a
szót mindenütt. A konziliáriusék osztályozása vérré vált és akceptálta
minden forum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos,
kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint
tavaly, akkor jó, de ha valaki lejebb került, annak lőttek. Az egész
vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a familia kezd lemenni.
Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta,
amit az egykori referendárius bizonyos chablonos formulák szerint
intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk
közt a konziliáriusék „reperáló utaknak“ nevezték ilyetén
kirándulásaikat és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha
valaki ő nagyságáék felől tudakozódék:
– Reperációban vannak.
A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál
megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az
kapta az első „vizittát“, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót,
mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött
idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a
konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de
ide már rövidebb időre és így tovább-tovább, ahogy kellett – mert hát
nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.
A reperáció szinte eltartott az egyik Szt.-Mihály-naptól a másikig.
Ebben nem kíméltek se időt, se fáradságot – mert ilyen a finom lelkek
gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek még se gyógyultak be teljesen.
A Mihály-napi ebéd ülési rendje, mint valami változhatatlan törvény
nehezedett az illetőkre s néha ki-kitört a szemrehányás:
– Ejh, vigye az ördög az etiquettet! – pattant föl ilyenkor a nagyságos
úr. – Valakinek mindig elől kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész.
A perpetuum mobilét talán ki lehet találni, de hogy mindenki elől üljön,
azt nem lehet kitalálni.
Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a familiákban s egyik attak a
másikat érte emiatt.
– Hiszen mindig megreperálom – dörmögte a konziliárius méltatlankodva.
– Mit ér, ha a világ mégis csak a Szent Mihály-napi ebédet veszi
mértékül?
– Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.
Ebben az igéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált
rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé.
Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok
balzsama. Nemzeti klenodium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus
urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki
egyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni
kellett, a kenyeret sütni kellett, de a „majd tanulmányozom a kérdést“
örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele
kielégíteni.
A konziliárius úr legalább megtette, amit igért: tanulmányozta a kérdést
és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etiquette nem alkalmazható,
mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt
volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát,
hogy a chaosba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc
uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula
lovának bőréből viselt volna csizmát és valami husz esztendeig nem bírta
elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor
szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig
törte ravasz fejét, hogy sikerült egy célszerű methodust megalkotni s
elmondta az atyafiságnak aperte:
– Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és én rám, édes
atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így
tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri
személyek és familiák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen
átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne
pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor
legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Amen.
Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a
talpukba. Szeliden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem
sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyesyék még csak egy szopós
malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a
súlyáról, Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles
protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajduék már egy süldőt
hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott
mangalicát, úgy, hogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az
alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely,
ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanos-családból
származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos
benyomást keltett az atyafiságban.
A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és
csípős megjegyzésekre.
– Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren és a mérték mérték. A
müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste
beszél, a müncér csak tolmácsolja.
No ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az
atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír
fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a
„fundamentumot“ és minthogy tényleg a sertések teste fog beszélni,
elnevezték az egyiket Ciceronak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram
tejbe főzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok);
Liszkay asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta
szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható
gyönyörűséget okozott – úgy, hogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a
gyarapodásával, ha van benne becsület.
Az ördögbe is – egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A
fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek
szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások
történtek mindenfelé.
De míg Ciceró és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de
szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak – sic transit gloria
mundi – a „Jelenkor“ című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy
Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hízlalt föl
egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a
Péterfia utcában.