– Én vagyok a kényelem, – szólt a zsámolyos és meghajtotta magát
tréfásan.
– Hát én mi vagyok? – kiáltá most egy hatodik kis fruska, nyilván a
felolvasónő, fitos orrú, pikáns arcú, aki csak most toppant oda valamely
más úton, egy félig felvágott könyvvel hadonászva nagy szelesen. – Én
ülök a Minerva lábainál a könyvvel. Én a bagoly vagyok.
– Látjuk, – bizonyítá a zsámolyhordozó csípősen – mert jön is már
nyomodban a fekete éjszaka.
Nevettek mind a hatan. Ha hat leány nevet, mintha hat nap sütne az
égről, minden nevet akkor s a hetedik nap talán nem is süt.
A fekete éjszaka jött is, azaz csak csoszogott egy deszkamellű, öreg,
pápaszemes német gouvernante képében.
Druzsba úr nézte, nézte, de félig-meddig azt hitte, hogy ez is csak
vizió. Tehetetlenül, tompa közönybe merülve várta, mi fog történni. Hisz
csak az történik vele, ami más álomlátóval, hogy nem tud fölébredni.
De elméje mégis működött, habár arról számot adni nem tudna. Egy percig
azt hitte, hogy a mithologia tündérei gyűlnek ide, vízi nymphák,
najádok. Emellett az is megvillant eszében, hogy az öreg Wildungen hat
kis komornát emlegetett, de abban a rendkívüli lelkiállapotban, melybe a
különben is ideges professzor úr került, csodálatos khaosba folyt össze
a valóság túlfeszített képzelődése szörnyszülötteivel. A túlvilági hang,
a hízlalásban levő gyermek, a Jahodovsky megjelent arcképe nem lehet
mind igaz dolog s ha csak egyik nem igaz, mert mindet egyformán látta,
tapasztalta, akkor aztán mit tudja ő, hogy mi hát az igaz? Akkor minden
problematikus, talán az se igaz, hogy ő Wildungennel beszélt és az se,
hogy ő Druzsba.
Elméjének feszereje mellett tesz azonban tanúságot az a körülmény, hogy
Druzsba úr azonnal letett arról a gondolatról, mintha nymphákat látna,
mihelyt az érkező „piszkafa“ megszólalt hamisítatlan porosz németséggel:
– Mein Gott! Mily spektákulum! A dogg elszabadult a kisasszony kezéből s
most utána szaladgál, fogdossa. Mért nem maguk vezetik a kutyát?
Menjenek legalább, segítsenek elfogni.
Alig hogy kimondta, már tárgytalan lett a parancsa.
Mintha hűs szellő támadna, pedig csak szoknyasuhogás, mintha új illatot
lehelnének a virágok, pedig csak egy leány közeleg, lihegve fut a
doggal, mert nem akarja elereszteni a zsinórját, követi hát bokron,
kaktuszon, violaágyon keresztül, hosszú szöszke haja leoldózott, az
egyik fonatba beleakadt egy vadgesztenyegaly, azt is hozza, a fehér
pettyes batiszt szoknyája kiszakadt ráncaiból, az orgonavirágos
szalmakalapja pedig lecsúszott a szemére, le éppen az orrocskájára.
– Mein Gott, hogy néz ki a kisasszony! Szörnyűség! – nyafogott a
piszkafa. – És milyen vörös, mint a rák. Hát érdemes ezért a dögért! No,
Mathias, – intett azután a huszárnak – meg lehet kezdeni.
Az újonjött leány leül a vánkosra a padon, fölteszi lábacskáit a
zsámolyra (de milyen csodálatos parányiak a topánkái). A rab dogg
lefekszik lábaihoz, a legyezős leány kipirult arcára szellőt kezd
hajtani s emiatt nem látható. (Pedig, ha már látta a hatot Druzsba úr, a
hetediktől se ijedne meg.) Mathias most egy-két maroknyi pépszerű húst
hajít be a tóba. (A dogg boszankodva nézi a pazarlást és morog, hogy
okosabb helyen is elférne a hús.) Ahova a habarcs beesett, a csendes víz
élni kezd, ezüst, nyúlánk haltestek jelennek meg közel a felszínhez és
egy pár virgonc kopoltyús fejecske künn is megvillan, de csakhamar
eltünik ismét.
A dogg eközben azon gondolkozik, hogy kin töltse boszúságát. Nini, ott
ül nem is nagyon messze egy idegen ember. Nosza, feszíti a kötelet s
ugatni kezd Druzsba úr felé.
– Az az úr ül amott, – jegyzé meg az öreg piszkafa – ki a kastélyt jött
megnézni. Mein Gott, milyen szomorú ember! (És megtörülgette a
pápaszemét.)
A dogg célt ért. A leány, kinek lábainál ült, önkénytelenül az idegenre
vetette tekintetét, aztán felugrott, eleresztette a dogg zsinórját és
egyenesen odaszaladt az ismeretlen úrhoz.
– Mit látok? – kiáltott fel vidáman. – Hiszen az maga keresztapám?
Druzsba úr hirtelen felkapta fejét az ismerős hangra és a csodálkozástól
tágra nyitott szemkarikákkal, némán nézte egy másodpercig, majd
egyszerre zajosan tört ki belőle az ijedelemmel vegyes öröm.
– Sipsirica! Lehetséges-e? Te vagy?
– Én vagyok, ragyogok. De hol veszi itt magát, keresztapám, ahol a madár
se jár? No ez pompás, de milyen pompás! (És tapsolt kis kezeivel.) Csak
nem a mama küldte?
– Nem, nem. De mit is akartam mondani? Olyan konfuzus vagyok. Megállj.
Igaz, tudom. Érteni kezdem. Az anyádnak, úgy-e, egy arcképe van a
billiárd-szobában?
– Persze; fotografiáról van festve.
– De hisz akkor én nem vagyok megbolondulva?
– Hát ki mondta, hogy meg van bolondulva?
– Magam gondoltam, fiacskám, mert olyanfélék történtek velem, hogy ki
sem mondhatom. Anyád arcképét láttam a falon, túlvilági hangokat
hallottam mögöttem…
Sipsirica elnevette magát.
– Persze, a bolondos Weszelny kapitány. Az ilyen tréfákban leli kedvét.
Nagy kópé és ügyes hasbeszélő a vén gyerkőc. Minket is így ijesztgetett.
S milyen komolyan tudja adni! Csakhogy már nem hiszünk neki.
Druzsba úr fölélénkült, arcán a boldogabb napok derűje ömlött el.
– De el is felejtettem mondani, szívecském, milyen szép vagy. Istenem,
de nagyon szép vagy. Fordulj meg csak egy kicsit, hadd lássalak jól
minden oldalról.
Sipsirica nem rest, mint egy megperdített orsó, kétszer is megfordult,
miközben a szoknyái alul harang alakra kitágulva repkedtek.
Édesen mosolygott, mire még szebb lett és leült Druzsba úr mellé.
– Hanem hát hogy jutsz te ide Krakkóból? – folytatá Druzsba úr. –
Micsoda új csoda ez megint?
– Krakkóból? Mit keresnék én Krakkóban?
– Édes anyád azt hiszi, hogy ott vagy.
– Eh, bohóság, dehogy hiszi. Hiszen ő maga vett rá, hogy ide jöjjek.
Druzsba úr arca kellemetlenül rángatózott s idegesen babrált újjaival a
gombjain.
– Mit beszélsz? Ő hát tudja? Nem értem. Nyilván azt restellte bevallani,
hogy szolgálatba adott a hercegkisasszonyhoz.
– Miféle hercegkisasszonyhoz? – kérdezte Sipsirica, szép álmatag szemeit
keresztapjára emelve.
– Hát ki máshoz, mint ehhez, akinek ezt a kastélyt berendezték? Mert
tudod-e, Sipsirica, hogy ez a mi kastélyunk?
– Ehhez? – nevetett fel Sipsirica. – Ehhez a hercegnőhöz, tra la?
(Felugrott helyéről és meghajtotta magát.) Az a hercegkisasszony én
vagyok tra la la la.
Druzsba úr szemöldjei egész a homloka tetejére szaladtak fel.
– Ne beszélj, kérlek, a világba! Ne légy olyan szeles „napsugárka“! Nem
vagyok én gyerek, hogy te is bolonddá tégy.
– Ejnye keresztapám, – fakadt ki Sipsirica, – hát nem látta az imént,
hogy én vagyok itt az úrnő, hogy én ültem a baldachin alatt, hogy az én
arcomat legyezik a komornáim?
Druzsba úr ijedten és mohón fordítá tekintetét a vidáman nevetgélő
leánycsoport felé s látta, hogy üres a díszhely az ernyő alatt.
– Szent Isten! ha nem vagy komorna vagy társalkodónő, hát milyen címen
uraskodol itt?
Sipsirica lesütötte szemeit, gondolkozott egy kicsit, elbámészkodni
látszott a tavon túlra és olyan felhőféle suhant el arcán, mint mikor a
rózsabimbó valami keshedt, elszáradt falevél, melyet a szél visz,
röptében ráveti az árnyékát.
– Másnak nem mondanám, – szólt aztán halkan, töredezetten, tekintetével
a földet keresve – de maga a keresztapám, magának megmondom az igazat.
Ösmerte azt az urat, aki hozzánk járt néha délután, kocsi várta mindig a
kapu előtt?
Druzsba úr a fejével intett, szepegve, hogy mit fog hallani.
– Az egy dúsgazdag, nagyhatalmú excellenciás úr, innen nem messze van
egy uradalma is, más vármegyében, de ott meg a neje lakik. Ösmeri,
tudom, a nevét is, de nem szabad megmondani. Eh mit, mégis megsúgom,
tartsa no ide a fülét, keresztapa.
Sipsirica bele súgta a nevet s még hozzákiáltotta pajkosan: huhuhu!
Szinte várta, hogy fog ezen elmosolyodni a keresztapa. Olyan
természetes, gyerekes volt, olyan igéző, hogy sírni lehetett volna a
kedvességén.
De Druzsba úr se nem nevetett, se nem sírt, hanem ismét csak bólintott
szomorúan a név hallatára.
– No hát ennyi az egész – fejezte be a gyónást Sipsirica. – Ennek az
öreg úrnak vagyok a barátnéja.
Druzsba úr fölszisszent és felugrott, mint akit mérges kígyó mart meg.
Mindent megértett egy pillanat alatt.
– Iszonyú! – hörgé dúlt arccal. – Az az asszony, az a gyalázatos asszony
adott el neki… (Szemeiből a gyűlölet zöldes lángja csapott ki.) Pedig
micsoda szent anyát játszik!… Úgy-e, ő adott el?
Sipsirica hallgatott.
Druzsba úr megragadta a kezét.
– Gyere innen, itt hallgatnak ránk, van hozzád egy komoly szavam, –
szólt elvonszolva őt a gyertyánfalak között, hol aztán kitört belőle a
keserűség, mint a Vezuvból a láva:
– Mondhatom, szép mákvirág vagy, Sipsirica. Hát nem tudtál
ellenszegülni? Hát ez az a finom nevelés, amit kaptál? Hát te is csak
olyan álnok fajzat vagy, mint ő? Tettetés, hazugság volt tehát, mikor
olyan ártatlan és tudatlan báránykának mutatkoztál? Felelj nekem!
Sipsirica hallgatott.
– Nem védekezel? Jó. Mindegy. Én azért mégse hiszem, hogy teljesen
romlott volnál; még abból a korból ösmerlek, mikor a térdeimen
üldögéltél, olyan őszinte, okos kis gyermek voltál, Sipsirica. Te
bizonyosan jó vagy, csak szerencsétlen. És én fogadalmat tettem a
keresztségnél, megígértem szegény apádnak a halálos ágynál, hogy
gyámolítani foglak, tehát neked ebből a fertőből ki kell jönnöd.
– Lehetetlen, – szólt közbe a leány, kezeit mellén összetéve –
lehetetlen.
– Ne szólj közbe, semmi se lehetetlen. Tudok mindent. Anyádat
megfizették, az Isten verje meg a hitvány pénzét, ő vele együtt. Tízezer
forintot tett a takarékpénztárba. De az semmi. Ami megtörtént,
megtörtént. Rab nem vagy azért. És én kiviszlek innen, ha az ördöggel
kell is megviaskodnom, ha a poklot kell is letepernem.
A máskor gyáva ember arca kigyúlt, alakja kiegyenesedett, ökleit
fölemelte, hangja a menydörgéshez lett hasonlatos s valami olyan hatalom
és erő sugárzott ki egész lényéből, hogy a föld is nyögni látszott a
talpa alatt, amint a leány mellett lépegetett.
Sipsirica bizonyos áhitatos félelemmel és tisztelettel nézett fel rá,
aztán elfordította a fejét és halkan, tompán mondá:
– Csak hagyjon engem, keresztapa! Hasztalan volna az ilyesmi, nincs arra
mód, hogy innen kieresszenek, vigyáznak rám, éjjel és nappal, az én
cselédeim egyszersmind az én őreim. Beláthatja, hogy lehetetlen.
– Hát a földalatti úton, a bányán keresztül? – súgta Druzsba.
Sipsirica elpirult.
– No, mit szólsz ehhez? – Ugyebár, ravasz keresztapád van? – S
fájdalmasan mosolygott.
A leány letépett egy gyertyánfa levelet és azt harapdálta fehér,
rizskása fogaival zavartan.
– Bolondság az egész, kedves keresztapa, tessék elhinni. Hagyja csak úgy
a dolgot, ahogy van. Megmondom az igazat, hiszen maga jót akar nekem: én
még akkor se mennék innen el, ha mehetnék, mert én itt boldog vagyok,
keresztapa.
– Persze a mérnökkel? – vágott közbe Druzsba úr indulatosan.
Hátravetette a fejét és a lábacskájával, a cipője lakkos orrával, a
kavicsokat lökdöste szerte.
– Ne firtassa, hogy miért, de én maradok, punktum.
– Utolsó szavad ez, Sipsirica?
– Ne haragudjék, keresztapuska, de a leges-legutolsó.
– Úgy? – szólt Druzsba úr jéghidegen és élesen. – Látom, hogy a
kisasszony még szeretőnek se tisztességes.
S ezzel egy megvető pillantással ott hagyta, szilárd léptekkel elsietvén
a kastély felé.
Sipsirica utána kiáltott rekedten.
– Keresztapa, keresztapa, ne hagyjon el így!
De Druzsba úr úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ment, mint a golyó,
nem nézett se jobbra, se balra, míg végre szemben találta a major
domust. Mellette a pitykés mellényű fiúcska poroszkált, egy pohár tokaji
bort hozva egy kis ezüst tálcán és ropogtatva a tökmagokat.
– Mindenütt keressük a borral, – szólt nyájasan a major domus. – De
teringette, mi történt önnel? Hisz ön egészen megfiatalodott. Tessék
uram a borocska!
A düh, a szívén ejtett seb láza, az emberi hitványság kihívó fenhéjázása
költötte fel benne a dacot, korbácsolta fel ereiben a vért, azért volt
olyan ruganyos és fiatalos.
Méltóságteljes mozdulattal utasítá vissza a nyújtott italt, aztán
majdnem parancsoló hangon mondá:
– Vezessen ki azonnal ebből a gyehennából!
És csakis addig tartott ez a fölajzott erő, míg elhagyhatta a helyet,
míg becsukódott utána a nehéz kapu s míg föl nem rezzenté a sívár valóra
a bokrok mögül kilépő Kutorai, ki némi kedvetlenséggel kiáltott fel:
– A tekintetes úr tehát él még?
Druzsba úr erőtlenül, bágyadtan roskadt a pedellus vállára.
– Oh, Kutorai, bár látna engem inkább halva.
Kutorai (későbbi vallomása szerint) nagyon rossz karban látta viszont a
tanár urat; arca dúlt és halovány volt, ajkai rángatóztak, szemgolyóiban
téveteg fény szaladgált.
Epilog,
_melyben a szerző részint ujságokból, részint a Ház naplójából és egyéb
összeszedett apróságokból kiegészíti és befejezi a történetet._
A „Tyúk-ketrec“-ben, a fiatal festő óriások tanyáján, még ma is tartja
magát a rege, hogy volt egyszer egy kép, mely lefőzte volna Európát, ha
egy őrületes kéznek nem esik áldozatul. Valami Topánfalvy Győző műve
volt, aki kedvét vesztve, ezután soha többé nem festett semmit. Ilyen
tönkrement remekművek gyakran előfordulnak az olyan nemzeteknél, ahol az
épségben megmaradt művek nem remekek.
A dolog pedig úgy történt, hogy Druzsba Tivadar tanár úron egy idő óta
búskomorság jelei mutatkoztak. Mióta felvidéki utazásából hazatért,
emberkerülő lett és minden szokását megváltoztatta. Nem ment sehová,
régi barátjait az utcán elkerülte, napokon át bolyongott egyedül a
Gellérthegyen, vagy a budai erdőkben. Gyakran beszélgetett magában, de
másokkal éppen nem beszélt, még a gazdasszonyával is többnyire jelekben
nyilvánítá akaratát.
De hát ez fel se tűnt. „Valami nagy bánata lehet szegénynek, –
mondogatta a gazdasszony – de hiszen azelőtt is mindig különös úr volt.“
Egy reggel, éppen mikor mosakodott, benyitott hozzá Topánfalvy Győző
fiatal festő, a szokásos hosszú hajjal, a meghagyott „légy“-gyel az ajka
alatt, bársony zekében s utána egy hordár hozta a Jahodovsky arcképét,
vászonnal letakarva.
– Kész a kép uram, – szólt a piktor a leplet lehúzva. – Reménylem, meg
lesz ön elégedve.
Druzsba úr megfordult és amint megpillantá Jahodovskyt, kinek homlokáról
dics-sugarak ragyogtak, arca elvörösödött és eltorzult, szemei vérbe
borultak, odarohant a képhez, felrúgta azt s cipője sarkával beszakítá,
aztán ráugrott, taposta, gyúrta, tombolt rajta.
– Pusztulj hazugság, pusztulj, pusztulj! – kiáltozá. – Ördög ő, nem
anya. Veszszen a papirra vetett árnyéka is.
A megrettent művész ellenkezni próbált:
– Az Isten szerelméért, mit tesz ön? Tudja-e, hogy ez több mint
gyilkosság? Ha száz embert megöl, nem árt annyit az emberiségnek.
Szerette volna tettleg megakadályozni a rombolást, de nem merte; a
dühöngő ember szemei oly félelemgerjesztően forogtak üregeikben, hogy
tanácsosabbnak vélte elrohanni és lármát csapni lefelé menet a
grádicsokon:
– Megőrült a tanár, fogják meg; jaj, oda van nagy alkotásom.
De miután maga a művész látszott olyannak, mint aki megőrült, a
garádicson és az udvaron járókelők egyszerűen vállat vontak. A művész
azonban futkosott a panaszával Pontiustól Pilátusig, úgy, hogy a tanár
urak is értesültek a festmény szomorú sorsáról és Druzsba úr abnormis
viselkedéséről. Különbözők voltak a nézetek. – Megbolondult, – szóltak
ellenségei, – mindig is ideges volt szegény. – Ejh, talán megharagudott
a piktorra, – állították a jó barátok. – Vagy talán az asszonyra, akit a
festmény ábrázol. Lermer tanár úr votum seperatumot adott, hogy azt
mondta, nyilván szerelmes abba az asszonyba, mert csak a szerelmes
gurulhat ilyen éktelen dühbe. Ez ellenében Krug tanár úr a paralysis
progressiva tüneteit látta fenforogni a búskomorságban és az apathiában,
melybe egy idő óta sülyedt.
Augusztus vége lévén, minthogy a diligentia még nem kezdődött meg,
Lermer és Csetneki tanár urak bízattak meg, hogy látogassák meg Druzsba
urat valamely gyengéd ürügy alatt, személyesen győződjenek meg
hogylétéről. Kik is eleget tévén e feladatnak, megnyugtató híreket
hoztak:
– A kolléga feltűnően mélabús ugyan, de aggodalomra nincsen ok.
Csendesen dolgozik otthon a jelentésén, melyet a tanári karnak nyújt át
a zsámi birtok állapotáról. Velünk igen szépen és értelmesen
elbeszélgetett. A kényes thémát a képről természetesen nem hoztuk elő,
minélfogva erre nézve nem is nyilatkozhatott.
Tényleg szorgalmasan dolgozott ez iraton, melynek terjedelme ívekre
ment. Nem egyszerű gazdasági jelentés volt ez, hanem egy rettenetes
vádirat a hatalmasok ellen, kik égbekiáltó istentelenségek elkövetői.
Beleöntötte egész háborgó lelkét, lefestette eleven színekkel a
fölfedezett bűnt. Megnevezte a piperkőc nagy urat, ki a király és a
nemzet tiszteletét bírja, de Isten előtt alább jön a koldusnál, ki
tízezer forinton vásárolta meg özvegy Jahodovsky Józsefnétől annak
hajadon gyermekét s akit a kastélyban hermetice elzárva tart, még több
hasonló szépségű, és korú ártatlan leányka társaságában, szóval leírta a
jelentésben elbeszélésünknek kis kivitellel majdnem egész második
részét.
Mikor a rendkívüli tartalmú memorandumot szeptember 3-án délután, a
vakáció utáni első tanári konferencián (melyre Druzsba úr nem jelent
meg) felolvasták, nagyon vegyesen nyilvánultak a vélemények.
– Most már csakugyan félek, hogy valami baja van – vélte az igazgató. –
Per amorem dei, ez csak még se lehet mind igaz.
– Én meg most már nem félek, – ellenveté Lermer tanár úr, a zwikkerjével
játszadozva – mert megvan a kép megsemmisítésének a magyarázata. A kép
ugyanazt a Jahodovskynét ábrázolta, ki a jelentés szerint leányát az
öreg grófnak adta el. A legnemesebb rúgó, az erkölcsi felháborodás
dolgozott a kollégában.
– De lehet-e ilyen tekintélyes, hófehér jellemű főúrról olyasmit
föltenni? – szörnyűködött Krug tanár.
– Lári-fári – pattant fel az öreg Tóth Gedeon, a fizika tanára. –
Sötétben minden tehén fekete és minden excellenciás úr fehér.
Világosságnál azonban másképp is lehet.
Disputa támadt pro és contra, és nem lett volna baj, ha inter muros
marad, de a tanár urak a konferencia után szétszéledtek, kiki a maga
kávéházába, ott elbeszélték a zsámi dolgot s reggelre már két lap
közölte, garmond ritkítva: „_Egy felvidéki kastély rejtelmei_“ és
„_Hárem a hegyekben_“ címek alatt. Mint ahogy a méh éppen a mézanyagot
szedi ki a virágból, a lapok is csak a pikáns részt szippantották ki, a
kocsánt, a szárat és a gyököt ott hagyva, gyönyörűen kiszínezték a zsámi
kastély paradicsomát, közölve a főúr nevének kezdőbetűit is, afféle
diskrét körülirásokkal, amiket a bolond olvasó spanyolfalaknak néz, de
amelyek voltaképen tükrök, hogy azokban az elfedett alak a maga
legteljesebb meztelenségében látszassék. A közlemények nagy port vertek
fel. Az egész városban erről beszéltek. A kaszinóban, ahol az öreg
excellenciást fiatalabb éveiben kaszinói jargonban félig magyarul, félig
németül „Zupajkos“-nak nevezték, megnőtt a renoméja, hanem, hm, mit szól
majd az excellentiás asszony? És mit szólnak az udvarnál, ahol grata
persona? Sapristi, ez nem olyan egyszerű eset!
Várták, hogy majd csak történik valami, cáfolat, párbaj, tovább való
bepillantás a dolog meritumába, de hetek múltak el és semmi se történt,
mindössze a miniszter bekérte a gymnasiumtól az ominózus jelentést.
S az erre következő napon este nyolc órakor egy kétlovas bérkocsi állt
meg a „Puttony-utca“ amaz egyemeletes háza előtt, ahol Druzsba úr
lakott.
Egy finom öltözékű úr ment fel a lépcsőkön s minthogy Druzsba tanár urat
lakásán találta, illően meghajolva bemutatta magát, hogy ő a miniszter
nevében jön, aki olvasván az ő zsámi jelentését, érdeklődik a további
részletek iránt, minélfogva sürgősen magához kéreti. A kocsi lent vár a
kapu alatt.
Druzsba úr csodálkozott és valami balsejtelem mardosta, mindenféle
kifogásokat hozott fel, hogy most este illetlen, hogy nincs a frakkja
kivasalva, hogy nagyon gyengének és kábultnak érzi magát, de az
erőszakos úri ember mindenben sarokba szorította; izzadt a homloka, erei
kidagadtak, egész arca kínlódást, gondolkozást fejezett ki. Izgatottan
csavarta le a lámpát, mivelhogy füstölt, azután megint felcsavarta, mert
nem eléggé világított, ötölt-hatolt, érthetetlen félszavakat morgott,
végre nagy szorultságában megragadta az utolsó szalmaszálat:
– Tetszik-e tudni, hogy ma péntek van és nem volna tanácsos pénteken…
Még valami szerencsétlenséget hozna ő excellentiájára, ha engem pénteken
fogadna.
Az idegen mosolygott.
– Ön áldott jó ember, Druzsba úr, de ne féltse ő excellentiáját, mert
régen elvitte volna az ördög, ha azok a felek mind szerencsétlenséget
hoznának rá, akikkel ő pénteki napokon tárgyal, he, he, he. És végre is,
ami fő, ő excellentiája kívánságának nem lehet ellenszegülni.
– Hát ez igaz, no, ez igaz, – hagyta rá Druzsba úr gyámoltalanságba esve
és minden ellenszegülést abba hagyva – akkor hát megyek is.
Lement s hagyta magát beültetni a kocsiba, mely legott megindult.
Robogott, robogott, érezni lehetett, amint befordul utcáról-utcára, vagy
valamely másik fogatnak kitér. Odakünn piszkos sárgásfehér őszi köd
gomolygott, csak a gázlámpák fénye hatolt át rajta s az is csak olyannak
tűnt fel a kocsi ablakain, mintha egy gyertyának a fénye tojáson át
világítana. A kocsi ment-ment, Druzsba úr behúzódott a jobb szögletbe és
egy szót se szólt, elhagyta magát, mintha nem is élne s ahogy a kocsi
kátyúba zökkent vagy félredőlt valamely kiálló kövön, az ő teste is a
szerint dőlt, hajlott jobbra-balra. Innen is, onnan is sajátságos hosszú
árnyak jöttek elő, melyek hangtalanul osontak tova. Hova-tovább
rejtélyes zúgás keletkezett, aminő az erdőkben van. S valóban az ablakon
kitekintve, különös alakú száz csápú szörnyek látszottak úszni a ködben,
mint bogarak a tejben.
Végre megállt a kocsi egy pillanatra, egy vaskapu megnyilt előtte és
begördül egy udvarra: a kapu ismét becsukódott.
– Itt vagyunk – mondá az idegen úr. – Ah, ön elaludt?
– Nem, csak elgondolkoztam, – szólalt meg Druzsba úr lethargiájából
fölrázatva.
Aztán ő is lekászmálódott és egy nagy kastély parkjában találta magát,
éppen a bejáratnál.
– Ez nem a miniszterium, – mondá sötéten.
– Ő excellenciája nyaraló villája, – felelte az idegen.
A lépcsőzetnél nyájas öreg úr mutatkozott bojtos házisapkában, körülötte
néhány szolga lámpással.
Barátságosan kezet fogott a jöttel, aztán a karjára fűzte.
– A miniszter már várja önt. Cudar időnk van, uram.
Druzsba úr nem felelt semmit, szeliden hajtotta le a fejét és hagyta
magát vezettetni, ment, ment, egyik lábát a másik után emelgetve
lépcsőről-lépcsőre fölfelé a nagy eleven sírba, melynek a neve tébolyda.
Néhány nap múlva kommüniké jelent meg a lapokban, hogy a zsámi
kastélyról forgalomba hozott pikáns hírek, melyek közéletünk egy
tisztes, kimagasló alakját is kellemetlenül érintették, egy
megtébolyodott tanár, Druzsba Tivadar megbomlott agyában keletkeztek,
vagyis ennek jelentéséből szivárogtak ki s természetesen minden alapot
nélkülöznek. Az illető tanár jelenleg a lipótmezei tébolydában van
gyógykezelés alatt.
Ezzel aztán végkép el is aludt volna a „zsámi ügy“, ha a vánkosokat ki
nem rángatja alóla az ellenzék. Ezek az urak mindent megtudnak, mindent
megértenek és olyan jó szakácsok, hogy még a csontot is kitünő mártással
tudják körülönteni és delicia azt a közönségnek szopogatni.