támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább
építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idő, hogy egyszerre
csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy
kövesse.
A mérnök bevezette a deszkabódéba, a mit irodának neveznek; egy
hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított
szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerűen kiküldte a hivatalnokot.
– Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.
Bihács úr eltávozott a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig
körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így
szólt Druzsbához:
– Minden rendben van, uram, hanem mindenek előtt üljön le ide a székre
és egy szelet papírkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok,
lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel.
Druzsba leült s az ifjú báró azt diktálta:
– „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a
kertet“.
– Megvan.
Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely
vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte
keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta
Druzsbának, mondván:
– Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki
sem látja, eressze el.
– És aztán? – csodálkozék Druzsba úr.
– Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a
levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta.
Délután aztán ön odamegy és ő mindent megmutogat.
– Nem értem.
– Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán
levelet. Ezt a galambok teljesítik.
– De hisz ezzel az állam van megkárosítva.
– Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.
Druzsba úr még mindig habozott.
– De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel
egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit
tudom én…
– Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket,
vagyis…
– A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr.
Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett s
mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt
lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott,
ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe.
A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön
helyreigazodék fölborzolt, összegyürt tollazata s gyorsan emelkedett
föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha
tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt,
szállt a kastély felé…
Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart.
Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd
előtt tollat és tintát kért:
– Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!
Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és
odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott
érte a Druzsba úr nagy tenyerére.
– Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.
– Nem, aranyoskám, nem tud, – mondta Druzsba úr jóságosan.
– Hát mit tud?
– Semmit se tud, – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. –
Hanem azt mondják, szerencsét hoz.
– Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek.
De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan
hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal
írtak) s a következőket vetette papírra:
„Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok
értem, Isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból
tanártársaim válaszszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó
ametiszt gyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat
hagyom Jahodovska Józsefné asszonynak, a „Páva“ vendéglősnőjének, azon
föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az
általában feltalálható lészen s személyesen tegyen rá egy szekfű
virágot. Ez végakaratom. Amen.
_Druzsba Tivadar._
U. i. Növényeimet hagyom a nemzeti múzeumnak, ruháimat Kutorai
pedellusnak, jegyzeteimet a tudományos akadémiának, hatágú penecilusomat
a házmesterném kis fiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor
faragok vele.“
Egy könycsepp esett le a papirra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik
szót, de Druzsba úr már meg se nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az
iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt
pecsétgyűrűvel.
Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a fekete kávét már nem várta be,
intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb
Wildungen gúnyolódva, hogy úgy is hiába való fáradság, csak az ördögnek
tartozik egy úttal.
Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szelén egyszerre így szólt, nem
minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:
– Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek
végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek
magammal, mert úgy se merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal,
hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem
árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai,
de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha
vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és
hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a
főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha
megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy
könycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben
Isten önnel Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári
kar iránt és akkor… vigye el ezt az írást, a mit adok, a budai
járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy
Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent
elrendezett. Nota-béne, minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.
– Köszönöm, – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és
elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár
úrnak, aztán kis vártatva hozzátette:
– A bundát is?
– Azt is.
Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot s
átadta Kutorainak és megindult a kastély kapujához vezető páfránynyal,
cickóróval fölvert gyalogúton.
Kutorai visszatartotta.
– Tekintetes tanár úr, – szólt merészen eleibe lépvén – tessék nekem
megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne,
holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a
szarvakhoz?
Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:
– Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen
lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam?
És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet
szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze
meg az ember.
Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen,
miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s
így szólt reszkető, tompa hangon:
– Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell
egy párszor rázogatni napközben, az a természete.
Kutorainak feltünt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett
neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.
Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és
megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját,
mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény és megfordult
sarkaiban.
– Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül.
Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.
A kapu bezáródott utána s ő szemben találta magát egy medvével, aki
fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az
egyiket.
Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.
– No, no, ne tessék félni, – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy
oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öreg úr, kit eddig
Druzsba úr nem vett észre.
– Bligi jó állat, szelid állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három
embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai és
Istenhez tért, meg van szelidülve. Bligi, eredj be az odúdba! (Bligi
morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér
homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És most térjünk a dologra,
uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek.
Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt?
– Köszönöm, – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott
izgalomtól.
Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a
verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a
virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent
terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami
holt dolognak látszott az egész, mintha festve, vagy elátkozva lenne.
Csak a méhek és a darazsak éltek döngtek, keringtek, játszottak és
szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.
Druzsba urat végig vezette a kert egy részén, melyben ritka növények
egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált.
Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy
véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék
s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre.
– Láncon vannak – szólt az öreg úr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén
– csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék kérem felsétálni. Ez a
feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk
fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a
kinyujtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág,
hahaha!
Druzsba úr, kikerülendő az egyik kutyát, bal lábával belépett a buja
növényzetbe, egyszerre valaki elköhögte magát a lába alatt, körülnézett,
nem látott senkit.
– Mi volt ez? – hebegte összerázkódva – ki köhintett?
– A növény – felelte a major domus, akinek a kiejtésén meglehetett
ösmerni a lengyelt, hangján és kiégett tekintetén a korhelyt, tartásán a
kiszolgált katonatisztet. – Köhécsel szegényke, köhécsel. Tetszik tudni,
a klima. Hahaha a klíma. Köhögnek a növényeink.
Druzsba úr csodálkozva nézett a major domusra, mint egy túlvilági
kísértetre, de olyan jóízű bonhomia ült annak a barázdás arcán, a
tokáján, a szeme körül, hogy éppen nem lehetett ijesztőnek mondani, csak
furcsának.
– Ah, igen! – kiáltott fel Druzsba úr és a homlokára ütött. – Olvastam
erről a növényről valamit. Ez a tussiens eutada, a köhögő sás.
És haragudott magára, hogy úgy megijedt egy növénytől. Ő, a nagy
botanikus. Tehát mégis az oktalan állat van felül az emberben és a tudós
alul.
A major domust (mert annak kellett lennie) lehetőleg meglepte, sőt
boszantotta, hogy a látogató még a latin nevét is tudja a növénynek s
fürkésző tekintettel méregette, mialatt az óvatosan lépegetett fel a
márványlépcsőkön a verandára.
– No, most nézzük meg a szobákat. Csinos kis fészek, úgyebár? És
kedélyes. Teringette, nagyon kedélyes.
A verandáról egy nagy salon nyílt XIV. Lajos korabeli selyem bútorokkal,
rozsdavörös, vastag brokát függönyökkel. A mennyezeten gazdag
színpompájú freskókép a magdeburgi asszonyokat ábrázolta, akik a hátukon
viszik ki férjeiket.
A némileg magához tért Druzsba urat a kép kötötte le.
– Ki festette ezt? – kérdé.
– Ohó! – szólt a major domus. – Elfelejtettem megmondani, hogy semmi
kérdés. Ez a szabály ellen van. Amit szükségesnek tartok, én mondom meg.
Ön mindent megnézhet, de semmit se kérdezhet. Mert nagyon kellemetlen
helyzetbe kerülhetnék. Udvariatlannak kellene látszanom önnel szemben. S
ez nekem nagyon fájna. De menjünk tovább. Most egy kedves kis boudoir
következik.
S ezzel szeretetreméltó meghajlással elől ereszté vendégét.
Druzsba úr rátette kezét az ajtó-kilincsre, mire egy fájdalmas
sziszszenéssel hátra ugrott.
– Az ördögbe is, mi baja van? – csodálkozott a major domus, rettentő
komoly arcot erőltetve.
– Egy villámáram ütött meg. – dadogta Druzsba.
– Bohóság, bohóság, képzelődés.
S ezzel ő maga sietett az ajtót kinyitni s előre indulván, keresztül
mentek a kék selyemmel kárpitozott szobán, melynek ablakaira egy nagy
bignonia húsos levelei és fehér virágfürtjei borultak, enyhe
félhomálylyá tompítva a nap szemvakító ragyogását.
Innen egy ebédlőterem nyílt szárnyas ajtókkal a délnek fekvő oszlopos
tornácra. Az ebédlő ónémet divatban volt berendezve, nagy szekrények,
góthstilű székek, a falak kemény fával burkolva s azokon evésre-ivásra
vonatkozó elmés német versecskék voltak fölvésve. Druzsba megállapodott
egy percig ezeket olvasni, midőn egyszerre csak megszólal, mintha a
falból jönne, egy síri hang:
„Ne menj tovább, ha az életed kedves!“
Druzsba összerezzent, úgy rémlett neki, mintha régen elhalt apja hangját
hallaná. Ráemelte szemeit a major domusra, tekintetében meggyötrött
lelke vonaglott.
– Ön szólt? – kérdé bárgyúan kidülledt szemekkel.
– Én? Dehogy.
– Hogyan, ön nem hallotta?
– Természetesen nem, hisz nincs itt senki – felelte a majordomus
csodálkozva, – ön hallucinál uram, nincs másképp.
Druzsba úr nem felelt, vakon, gépileg követte vezetőjét még egy csomó
szobán keresztül. Lépteik kísértetiesen kopogtak, sehol se mutatkozott
élő lény, mint az elátkozott kastélyokban, csak egyetlen szobában ült a
karszékben a tükör előtt egy csimpanz majom és borotválkozott.
A majom felriadt az idegen láttára és a villogó borotvával ide-oda
hadonászva a Druzsba úr hóna alatt, annak a karját érintve, rút fejével
a nyitott ablakhoz rohant és azon ugrott ki.
Druzsba úr idegességéhez most az undor és szörnyűködés is hozzájárult, a
major domust azonban mindez felette mulattatta.
– Ni, a Brok. Az akasztófára való Brok! Hol keríthette azt a borotvát?
Nem bírom leszoktatni róla. Bécsben vettem a Brokot egy borbélytól, ahol
annyira belejött a dolgokba, hogy tyúkszemeket operált. Igen ügyes
egyéniség, mondhatom. Nincsenek önnek tyúkszemei? De igaz, nekem se
szabad kérdezősködni. Ami szabály, szabály. Csinos kis terem ez is. Ez
az empire berendezés. Olyan kedélyes itt minden. Úgy-e, hogy nagyon
kedélyes? Hát még a következő benyíló, a toilette-szoba. Ezt tessék
aztán megnézni!
Egy picinyke szoba tárúlt ki; kápráztató, tündéri látvány. A Pompadour
asszony híres toilette-szobája, hű utánzatban, üvegfalak jégcsapszerű
fogakkal, melyekre százféle színű illatszerekkel telt kristályos
üveggolyók voltak rászúrva. A golyók kivájt alja teljesen beillett a
fogakba. Ide csak a poéta lépjen be, aki a velencei tükörhöz és a
rózsaszín selyemmel bevont pipere-asztalhoz hozzá tudja képzelni azt is,
aki itt fésülködik. A szoba egyik falán le voltak szedve a golyók,
minélfogva olyan lett, mintha egy óriási sündisznónak üveggé
változtatott bőrével volna behúzva.
Druzsba úr az előbbi undorból a legnagyobb extasisba esett.
– Valami remek! – kiálta fel.
– No, úgy-e, kecses kis zúg, mi? Megenni való bolondság, mi? És az van
benne, hogy az ezer meg ezer kristálygolyóban mindben más és más színű
folyadék van. Itt egy grupp smaragdzöld, amott közbül a hét fehérnek egy
sárga (gondolom mandola-olaj), mintha a hét együtt egy margaretha virág
volna. Az ember denique mégis okos lény. Nos ez a tapetaajtó egy intim
szobához vezet, de oda nem szabad belépni, reménylem, meg fogja ön
érteni…
– Ah, igen, értem, a fenség hálószobája…
– Mi? Hogy? Kié? – kapkodta a fejét ide-oda a major domus, kivicsorítva
a két árván maradt fekete szemfogát felső állkapcsán, miközben mélyen
bent ülő mogyorószínű szemeiből mefisztói gúny villogott ki.
– A szobát dícsértem, hogy fenséges – javította ki magát Druzsba úr,
megszeppenve észrevevén, hogy olyasmit mondott, amiről nem szabad
tudnia.
– Úgy? No jó, – fecsegett tovább a major domus – hát menjünk át a
folyosóra és fussunk át az épület másik szárnyán, ott is csak éppen
ennyi szoba van, de legkevésbbé se érdekesek, a komornák lakószobái, az
én barlangom is arra van, meg a billiárdozó szoba is.
A folyosóra jutván, ott mérges diskurzus folyt három papagály közt.
Mindenik külön bronzállványon gubbaszkodott, finom vékony láncon. Egy
szürke jako papagály egyre azt kiabálta „Egy korty whiskyt, egy korty
whiskyt“, a zöld amazon-papagály ráfelelte: „Te lump, te lump“, a
harmadik, egy kékbe játszó ara papagály idétlen hangon rikácsolta
„Kikiriki, kikiriki“. Ami azonfelül, hogy kellemetlenül érintette
Druzsba úr idegeit, kivel immár túlságosan sok történt a mai napon,
egyszersmind mélyebb bepillantást engedett a papagályok multjába. A
_jákó_ nyilván angol hajón jött Európába s a matróz, aki gondozta,
sokszor emlegethette a whiskyt, a zöld _amazon_ valami áspis természetű
asszonyé lehetett, aki férje ellen oktatta kedvencét, míg a kék szárnyú
_ara_ egy tyúkól közelében, annak jóvoltából nyerte magasabb kiképzését.
Hogy még nagyobb legyen a zaj és csatara, a majom is ott száguldozott
nyitott borotvájával a folyosón, mint aki halálra keres valakit. A
folyosó egyik kiugrójában állt egy négyszögű rácsos alkotmány, minő az
állatkertekben szokott lenni s abban egy körülbelül öt éves parasztfiú
üldögélt, tökmagot ropogtatva. Csinos pitykés mellénykét viselt s tarka
szoknyát, pufók arcán a legnagyobb elégedettség honolt, mert alkalmasint
úgy áll a dolog, hogy incselkedett a majommal, mire az megkergette a
borotvával s ő a majom elől nagy szorultságában éppen a majom házába
menekült s magára reteszelvén a házikó ajtaját belülről, a teljes
immunitást élvezte, ami borzasztón kihozta Brokot a sodrából, de méltán.
Mert mégis szemtelenség, hogy az ő tulajdon házából hány neki fittyet a
fiú.
Talán így volt, talán máskép volt, de bizonyos, hogy Druzsba úr a
megkonfundált fejével, mely úgyis kóválygott, zúgott és lüktetett,
mintha kalapácscsal ütnék, nem gondolt az előzményekre, hanem egyszerűen
csak észrevette a kalitkába zárt gyereket.
– Nini, egy gyermek – figyelmezteté a major domust. – Istenem, hogy
jutott ide?
– Hízlaljuk – felelte kurtán a major domus.
– Mi végből? – kérdé Druzsba sajátszerű komorsággal.
– Hogy megegyük – szólt amaz természetes egyszerűséggel. – A kisasszony
igen szereti a fehér gyerekhúst. De jó is. (És étvágygerjesztően
csettentett a szájával.)
– Ön tréfál – mondá Druzsba úr csendesen, de amellett gyanakvó és
borzalmas kifejező pillantást vetett a major domusra, ki a neheztelés
bizonyos árnyalatával felelt, mint az olyan megsértett ember, akinek
szavában kételkednek:
– Higyje azt, ami önnek tetszik. Én azzal a nyíltsággal beszélek, ami
kötelességem egy úrral szemben, kit urunk ide küld, a többi az ön dolga.
Menjünk uram!
A gyermek rájuk bámult és egyre hasogatta a tökmagokat, a fehér héjaikat
kihajigálván a rácsozaton.
A major domus sietve ment elől a folyosó keleti végébe, ahol egy ajtót
nyitott ki:
– Ime, ez a billiárd-terem. Parancsol talán egy karambolt?
Druzsba úr balsejtelmekkel, bizonytalan kínos benyomásokkal megterhelt
és lehorgasztott fejét gépiesen emelte föl s egy önkénytelen szórakozott
pillantást vetett be.
Rémülten tántorgott az ajtófélfának, arcát halotti sápadtság borítá el.
Ez már sok volt idegzetének. A billiárdteremben, szemben az ajtóval,
megpillantá a falon életnagyságban Jahodovskyt.
Ő volt. Jahodovska volt. Szakasztott abban a fehérvirágos, cimetszínű
batisztruhában, melyben múlt vasárnap látta, az a csipkés nyakkendő a
gránát tűvel leszorítva, a kackiás főkötő a fején, éppen ahogy vasárnap
volt.
Lehetetlen és mégis úgy van. Látja és akármit csinál, látja. Pedig
bizonyos, hogy nincs ott, hogy csak beteg agya varázsolja elé, világos
tehát, hogy meg van tébolyodva. Szemei megüvegesedtek, halántéka
lüktetett s egyszerre csak kezdett a Jahodovsky körüle forogni őrült
sebességgel úgy, hogy húsz Jahodovskát látott egyszerre.
Behunyván káprázó szemeit, a major domus felé nyújtá reszkető kezét,
mohón, mint a vízbe fúló.
– Rosszul vagyok, szédülök. Kérem… vezessen ki a szabadba… levegőre.
A major domus úgyszólván vonszolta egy oldalajtón a parknak abba a
részébe, hol a tó volt.
Két ős platán állt a kijáratnál egymás mellett összeboruló lombokkal;
hűs árnyékot vetettek az alattuk levő fonott székre, melyen egy angora
macska ült.
– Üljön le ide – mondá a major domus és elkergette a macskát. – Én majd
elszaladok egy pohár borért.
Druzsba úr lankadtan roskadt a székbe. Egyedül maradt. Azaz a macska se
ment el, leguggolt egy verbena bokor mellé és nézte Druzsbát. Idegei már
ezt se tűrték, lassan-lassan magához tért, de hogy a macska ránéz,
tűrhetlenül nehezedett kedélyére.
Bár az okosabb alkalmasint a macska volt, ebben az esetben mégis Druzsba
úr engedett, felkelt s odább támolygott, abban a hitben, hogy a közelben
másik padot talál; vagy tíz lépést ment előre s kitárult előtte a tó,
mint egy nagy ezüst karika. Jobbról a versaillesi park mintájára szépen
nyesett magas gyertyán-falak fedték el a kilátást, balról érdekes
faóriások mintegy apró csoportokra oszolva szépíték a pázsítos
területet.
A tó csendes volt, sima volt, mint egy politúrozott asztal, rá
aranysávot hintett az izzó verőfény. Meneteles partjain tulipánok,
liliomok, irisek, narcisok lógatták be harangjaikat, turbánjaikat,
akiknek mije van.
A tó egy hegyi patakból nyerte vizét, mely kacskaringós pályafutásra
kényszeríttetett a parkban, csak azért, hogy sokáig ott csatangoljon.
Pisztráng-tenyésztés céljából kisebb tavakra alakították át, míg végre
befolyt a ház melletti nagyobb tóba, melynek fölöslegét levezették a
kastélyt kerítő bástyafal alatti csatornán a szabadba. A kis pisztrángok
a kisebb tavakban növekedtek fel s mint diákok, klasszisból klasszisba,
ezek is fokozatosan jutottak a kicsi vízből egyre tovább, míg végre a
nagy tóban találták magukat (ámbár iszen az se volt nagy) és itt ért a
pálya véget. Innen már csak egy stáció van: a rost, vagy a pecsenyés
tál.
A tó partján elég pad kínálkozott. Druzsba úr leült az egyikre, elbódult
fejét tenyerébe hajtva, midőn megkondult a kastély tornyában a harang.
Kongott, bongott a néma csöndben, mélyen, szűziesen, kísértetiesen,
mintha a túlvilág szózata lenne.
E hangra közel és távol egyszerre elevenedni kezdett minden. Léptek
hallatszottak, galyak zörrentek, emberi beszéd nesze rezgett a
levegőben. A kastély felől egy öreg huszárféle alak jött elő, egy
fadeszkán húshulladékokat hozva. A gyertyánfalak mögül pedig mint egy
őzike, kilépett egy szép fiatal leány és egy pirosbársony vánkost hozott
a hóna alatt.
Követte egy másik leány, ki zsámolyszéket lógatott a kezében.
Utána ismét két leány bukkant ki, egy zöld selyemmel bélelt óriási
japánernyőt emelve, melynek két nyele volt.
Mind olyan volt ez, mintha valami tündérmesében olvasná Druzsba úr.
Egyik szebb, mint a másik. Járásuk, tartásuk mintha zene volna. Valahol
messze a fák közt harkály kalapácsolt. Az ördög vinné, mit zavarja az
embert – a nézésben.
Az egyik ernyőt vivő leány megfordult és hátrakiáltott, – alkalmasint a
visszamaradottakhoz:
– Hölgyeim és képzelt uraim, siessenek! A pisztrángok szépen kérik, mert
éhesek. Matykó már itt van az uzsonájukkal.
Erre tánclépésben, szoknyáját féloldalt felfogva, szép karcsú derekát
negédesen mórikálva, előkeringőzött a gyertyánfák mögül az ötödik leány,
kinek a nyakában hosszan leeresztett, sáfrányszínű selyemszalagon egy
legyező lógott. Amint ide ugrott, oda ugrott, a csintalan legyező a
bokáit verdeste.
Az első leány letért az útról s végig lépdelve a pázsíton, egyenesen a
tónak tartott. Nem messze a padtól, ahol Druzsba úr ült, egy másik
hasonló padhoz ment és bársony vánkosát rátette.
Azután a másik érkezett meg és a pad alá helyezte a zsámolyt.
Az ernyőt vivő leányok leszúrták a pad mögé az ernyő két ágú nyelét.
Az ötödik megnézte magát a tóban, megigazította ruháját és levette
nyakáról a legyezőt.
– Én vagyok a szellő, – mondá nevetve.