szegény Druzsba tanár olyan jó eszű, mint akárki, de igazat mondott,
tehát be kell törni a fejét. Még pedig az övét belülről volt a
legkényelmesebb betörni. A hosszúkezű főurat csak nem is lehetett
kiszolgáltatni a rossz nyelveknek. Hisz azért vette fel a kormány
programmjába a jogállam kiépítését, hogy még nincs kiépítve. Ha a főurat
elesni hagynák s Druzsbát szabadon járni a leleplezéseivel, akkor már
megvolna a jogállam. A kormány tehát csak következetes. A képviselőházi
folyosó tele volt ilyen diskurzussal; maguk a zólyommegyei követek is
titokzatosan húzogatták fel a szemöldjeiket:
– Hja, ha mi szólhatnánk, szólnánk. De ha szólnánk, bolondok volnánk.
Így kujtorgott és settenkedett a zsámi ügy hetekig, hónapokig,
uzsonna-asztaloknál, kocsmákban, klubokban, folyosókon, míg végre egy
nap kipattant a Ház plenumában, mint interpelláció.
Mély csöndben hallgatta a jobboldal, a szélsőbal nyugtalanul
fészkelődött, különösen annál a passzusnál, hogy a tébolydába hurcolt
tanár a kormány ellen szavazott a múlt választásoknál. (Zajos
közbeszólások: Mindjárt gondoltuk.)
A zsámi ügy tehát fel lett bolygatva, bár az interpelláció magában csak
annyi, mint mikor az alvó medve a másik oldalára fordul aludni.
Így feküdt a zsámi ügy a másik oldalán sokáig, elfelejtkeztek róla.
Közbe jöttek más nagyobb dolgok, a husvéti szünnapok is, úgy hogy a
miniszter csak május egyik szerdáján válaszolt.
Nagy, zsúfolt karzat jött össze, öreg, előkelő dámák, structollas
kalapokkal, (csak úgy sustorgott a tömérdek selyem) kaszinótagok,
főrendek (csak úgy villogtak a monoklik), a „Páva“ törzsvendégeiből is
kivillant néhány ismerős fej. Nini, Mliniczky úr. Nini Kovik úr. Amott
meg az éneklő kanonok úr.
Nem lehet feladatunk kiszínezni az ülést, egyszerűen közöljük a Ház
naplójából a miniszter beszédének elbeszélésünkhöz szükséges részét.
… „A t. képviselő úr interpellációja két részből áll, t. Ház, egyik,
mely a zsámi kastély rejtelmeire vonatkozik, a másik, mely a Druzsba
Tivadar tanárral szemben tanusított eljárást érinti. (Halljuk, halljuk.)
Úgy a főispántól, mint egyéb közegeimtől beszerzett hivatalos adatok
alapján a következőket hozhatom a t. Ház tudomására.
A zsámi kastélyt, az előttem fekvő eredeti szerződés szerint néhai Kopál
ügyvéd zólyomi lakostól bizonyos Chaterina Maylingen nevű poroszországi
illetőségű koros úrhölgy bérelte ki több évre, ki is rendes
személyzetével a múlt nyáron késő őszig orvosai rendeletére ott
tartózkodott. November elején azonban visszament hazájába s azóta a
zsámi kastély üresen áll. (Egy hang balról: Ne erről beszéljen, hanem a
grófról!) Hiszen ő róla is beszélek, mikor konstatálom, hogy nem ő
bérelte a kastélyt, hogy neki ahhoz semmi köze, ha csak azt nem vesszük,
hogy egyszer-kétszer, de tudomásom szerint csak egyszer, látogatást tett
a tiszteletreméltó koros úrhölgynél, ki berlini attaché korából
ismerőse. (Nyugtalanság balról.) De ez nem olyan eset, t. Ház, mely egy
miniszterre bárminemű intézkedés és közbelépés szükségét hárítaná.
(Derültség és helyeslés a jobboldalon.)
Ami már most az interpelláció másik részét illeti, a Druzsba tanárra
vonatkozó részt, az első részre adott felelet egyszersmind indokolása az
eljárásnak, mely irányában követtetett. Eltekintve az orvosi
megfigyelésekről tett jelentésektől, melyek elmekór fenforgását
plausibilissé teszik, maga az a jelentés, amit a szerencsétlen tanár a
zsámi kastélyból tett tapasztalatairól szerkesztett, nagyban és egészben
nem lehet más, mint egy kóros elme túlfeszített működésének fantasztikus
szüleménye. (Úgy van, úgy, a jobboldalon.) Annyival inkább, tisztelt
Ház, mert abból semmi sem bizonyult valónak, sem a hírbe került főúrnak
szereplése, aki nekem is igen tisztelt barátom, s akitől távol áll
minden ilyen inkorrektnek nevezhető üzelemnek még árnyéka is, sem pedig
ama budai polgárleánynak – hogy is mondjam csak – kényes kalandja, ki
azon idő alatt krakkói rokonainál tartózkodott, most pedig csöndben és
szeplőtlen hírnévben özvegy anyja házában él. Világos tehát, hogy mind
ez a légből, sőt nem is a légből, de egy lázas, megbomlott szerkezetű
agyból kikerült vizió szükségessé tette, hogy a nevezett tanár, mint
elmebeteg a megfelelő ápolásban ott, azon a helyen, ahol van,
részesüljön.
Kérem válaszomat tudomásul venni. (Általános, zajos helyeslés.)
A Ház a választ felállással tudomásul vette.
Mikor az ülés végén mint köpüből a méhek kifelé tódultak a képviselők a
korridoron, a karzatról levezető lépcsőn egy erős, rekedtes hang verte
ki magát a formátlan zsivajból:
– Meg mernék rá esküdni, hogy egy szóig igaz, amit Druzsba állít.
Többen fölnéztek a hang irányában. Egy kifent bajuszú robusztus alak
jött le, köpcös hölgyet vezetve karon. Senki se ösmerte, csak a „Páva“
törzsvendégei. Manusek Vince volt, aki, úgy látszik, új özvegyasszonyra
akadt azóta.
Nem tudni azonban, a miniszter szavaiban való kételkedésnek vegyük-e,
vagy csak túlságos lelkiismeretességnek, a megszavazott dolgok fölötti
meditálásnak, hogy egy csomó képviselő, kivált a fiatalja, összebeszélt,
hogy a „Pává“-ba megy vacsorálni és megtekinti az interpelláció egyik
tárgyát.
Szép csöndes májusi este volt, hát el is mentek és lett nagy
sürgés-forgás a „Pává“-ban erre a megrohanásra. A sok előkelő úr a
fényes cilinderekben valami ünnepies pompát kölcsönzött a Pávának.
Lótott-futott Jahodovsky, majd hogy százfelé nem szakadt. A sipsirica is
segített. Nagyon csinos volt, jaj, de megenni való volt a tarka perkál
szoknyájában, csak az a kár, hogy olyan szomorúnak látszott, mint egy
apáca.
A képviselők próbálkoztak vele incselkedni, de nem is igen felelt, csak
éppen mosolygott bágyadtan, betegesen.
– Nem csoda – magyarázta Mliniczky, aki átült egy kis trics-tracsra a
képviselők asztalához. (Az efféle imponál a többi törzsvendégeknek.) – A
leányka sokat szenvedte lelkileg, mióta került haza Krakkóból, e miatt a
szerencsétlen pletyka miatt. Az ilyen fiatalka jobban érzi dolgokat.
Hogy ne, hogy ne? Ma is kerülte ház pokrócára, akarok mondani szőnyegre.
Fáj az neki. Szégyenli.
– Hát nem igaz, úgy-e, hogy az anyja eladta volna?
– No, persze, hogy nem igaz, – kiáltott fel Mliniczky megbotránkozva s
hevesen hadonászva a kezével. – Óh, hogy is ne? Csak őrült ilyet
kitalálhatta. Az anyja? a Jahodovsky? Hiszen imádja, hiszen reszket
érte. Milyen anya! Remek egy anya! Több. Egy szent. És annak tartotta
Druzsba is. Hanem hát elveszett az esze és nem is érdemes megkeresni
többé, mert ha megtalálná őtet, jobban megbolondulna, a mint megtudna
vele, hogy milyen galyibát csinálta nélküle… Hej, sipsirica, lelkecském,
hozza nekem is egy fröcscset!
MINDENKI LÉPIK EGYET.
Már a cím mutatja, hogy Erdélybe vezetem olvasóimat. Még pedig egyik
legnagyobb városába, ahol Apró István lakik.
Apró István uram nem valami történeti nevezetességű vitéz a hajdan
korból, (mert ilyeneket liferálnak onnan az írók), hanem egyszerű
csizmadiamester a jelenkorból, (még ma is él és varr) olyan, aminő száz
is van Miskolcon. Ha csak a csizmáról volna szó, bizony kár volna odáig
fáradni, Apró uram azonban inkább a Katalin nevű hajadon leánya által
híresült el.
Nem azt állítom ezzel, mintha nem lett volna a mesterségében is
tökéletes, mert bizonyára jól csinálta az emberi lábak külső burkolatját
is, látogatott boltja volt a Főtéren, átellenben a „Mátyás király“
vendéglővel és a város előkelőségeit számíthatta a kundsaftjai közé.
Sőt épen ezen a téren voltak magasra ágaskodó törekvései. A
csizmadia-hiuság egetvívó fantáziája feszegette az agyvelejét. Mikor
1891-ben azok a nagy dinnyéi termettek a „Kígyófészek“ nevű dűlőben,
hogy csodájukra járt a város, egyet, a legnagyobbat, kiválasztván,
magával vivé Karlsbadba, hódolata jeléül a híres csizmadia-királynak,
Mannl-Heinnak – mivelhogy a májpuffadása miatt már harmadízben küldé oda
doktor Pribil Pál városi protomedicus.
Lefesteni való jelenet lehetett, mikor ő-kigyelme megjelent ünneplőben a
hatalmas görög dinnyével, a híres Mannl-Hein „Hungaria“ nevű házában,
mely átellenben fekszik a Schlossbrunnal s magát bemutatván, átadta az
érdekes ajándékot, a növény-szörnyeteget ama Deák Ferenc-szemöldökű
németnek, ki a maga mesterségében olyan nagygyá lett, hogy fejedelmek is
megbámulták.
Szemtanúk mesélik, (mert ott volt Apró urammal a sógora), Bizéti Gábor
varga is vejestül, hogy a két csizmadia, mialatt a dinnyeátadási
szertartás folyt, váltig az egymás lábát nézte, titkon szemmértéket véve
arról.
De persze, az ördög gondolta volna azt még akkor! Csak későbben sült ki
a szándékuk, hetek múlva, mikor Mannl-Hein egy pár zergebőr-cipőt
küldött ajándékba Apró uramnak és ez viszonzásul rövid időre utána, egy
másik pár cipőt Mannl-Heinnak.
Mintha ráöntötték volna, úgy illett a lábukra, s amellett annyira
kényelmes volt, hogy Mannl-Hein uram állítólag fölkiáltott, mikor a
lábára húzta:
– Tausend Crucifix, ez a mester! Igy még nem pihent meg a lábam, mióta
élek.
Lőn hát, hogy a következő saisonban Apró István uram a Mannl-Hein-féle
cipőben topogott Karlsbad utcáin; Mannl-Hein pedig az Apró István
cipőiben, mint ahogy két udvarias fejedelem cselekszi, mindenik a másik
uniformisában hivalkodva.
Hogy ily viszonyok közt még sem a csizmáiról lett híres Apró István, az
nem az ő hibája, az a nemzet alacsony színvonalát mutatja. A magyar
ember nem eléggé otthonos még a nuanceokban. Nincsen érzéke a formához,
a nuanceokhoz; csak a nagy eltéréseket figyeli meg. Ösmeri például a
bőrt, a kordovánt, a szattyánt, a bagariát, a chagrint, de hogy milyen
csodákat művelhet azon a tű, a bicskia, a kapta, szög, dikics, a csiriz,
a cifrázó, a sodró, a kalapács, az ár, meg a csizmadia lelke (mert
lelkét önti bele a megalkotott lábtyűbe), arról fogalma sincs.
Csakis ily viszonyok közt eshetett meg, hogy Apró a leánya szépsége
által híresült el, pedig az igazán semmi érdem, csak a természet játéka
és puszta véletlenség, hogy kellemetes és az emberi szemeknek látásra
édes vala. Mert se Apró uram nem volt szép ember, sem a megboldogult
Apróné asszony. Mintha igazán rózsafán termett volna a Kati.
Csoda pedig annyival inkább, mert szép lánya rendszerint a korcsmárosnak
szokott lenni, vagy a mézeskalácsosnak, nemkülönben a gombkötőknek, a
szabók leányai rendszerint véznák, horpadt mellűek, a mészárosoké
tenyeres-talpasok, a timároké szeplősek, a csizmadiáké zömökök és
idomtalanok, mint a csutak; ámbátor a müncheni szépség-gallériában egy
barna suszter-leányzó arcképe veri le a hercegnőket és királyleányokat,
akik ott következnek a falon hosszú sorban, köztük a mi megdicsőült
szépséges királynénk: Wittelsbach Erzsébet is.
Hanem talán még a müncheni suszterleánynál is szebb volt Katica. Ha
valami világszépséget emlegettek Erdély azon részén, mindig őt vették
mértéknek: van-e olyan, mint Kati? Szebb-e az Apró-leánynál?
De még ennél is nagyobb bizonyíték volt szépsége mellett az a körülmény,
hogy a város vén-asszonyai, kiken már nem igen lehetett élő tanúkkal
konstatálni a hajadonkori állapotot, mintha összebeszéltek volna, mind
azt vallották magukról:
– Szakasztott olyan voltam, mint Apró Kati.
De ez azért nem zárta ki, hogy megszólják. Irigyelték a képmásukat.
– Milyen szerencsétlenség az a nagy szépség rajta, de milyen! Mert meg
kell adni, hogy nagy szépség. Úri ennek minden mozdulata, minden lépése.
És akármicsoda perkál lifitykét akaszt magára, az mind a legfölségesebb
grófi ruhának látszik a csodálatos termetén. De minek? Kinek? Mit
használna az, ha a lúd úgy tudna énekelni, mint a kanári? És ha olyan
tolla volna, mint a fácányé? Azért nem fognák be kalitkába és a gunárok
rá se néznének. Azt érné el vele. Nem vennék be maguk közé se a fácánok,
se a ludak, se a kanárik. Hát ugyan ki veszi el a Katit? Valami
mesterember? Majd bolond! Annak olyan asszony kell, aki egyszersmind
szerszám, segítség. Fűrész kell neki és asszony, vagy gyalu és asszony.
De mire való neki egy szép virág? Hiszen az ő szeme is látja a szépet,
de fázik tőle. Mert a szépség falánk fenevad, csipkét, pántlikát eszik.
Egész kirakatokat. Mesterember nem meri elvenni a Katit. Hát mondjuk, úr
veszi el. Úr, de miféle úr? A kis úrnak derogál, mert a kis úrtól
komolyan vennék, ha csizmadia-családba házasodnék, ez ledevalválná a
sárga földig. Ennélfogva valami nagy úr veszi el, de hogyan? Úgy mint a
fagy elveszi tavaszkor a barackfa virágját; megérinti, megfújja s azzal
ott hagyja lehullani.
Van valami abban, amit az öreg asszonyok összedaráltak; Katica elérte a
tizennyolcadik évét is, de kérő még mindig nem jelentkezett a háznál. A
szegényebb sorsú mesteremberek leányai rendre férjhez mennek, a csunyák
is és ő, a nagy szépség, otthon maradt, még csak azt se kérdezte senki,
hogy a világon van-e? Hát megbolondultak ezek a mai legények? Vagy csupa
illedelemből szamarak, mint a grófok, hogy a legjobb falatot egyik sem
akarja kivenni a tálból a másik elől?
Restelni való vagy nem, de a szegény Katinak meg kellett elégednie
azzal, hogy bámulják, hogy szemet-szájat tátva néztek utána, hogy a
fotografiáját kiteszik a kirakatokba és hogy egy helyi szobrász utána
mintázta a Mária-szobrot a brassói templomnak. Az is különös volt, hogy
a gymnasium nagyobb diákjai egész nap az Apró uram boltkirakata előtt
ácsorogtak, nézvén az ott pompázó csizmákat és cipőket; amiből Apró uram
azt következtette, hogy most még tökéletesebbek a cipői, mint azelőtt és
hogy az új nemzedék jobban tudja méltányolni a műremekeket. Pedig aligha
nem azért csatangoltak ott a paniperdák, mert Kati is látható volt a
kirakat üvegén keresztül, amint ott ült a gépnél és varrogatott.
Bizonyára más nyoma is maradt ennek: egy csomó sonett, madrigál s néhány
„Hozzá“ című vers, a gymnasium érdemkönyvében. A múzsák mutatkoztak, de
kérő nem.
Hova-tovább mindinkább feltűnőbb lett ez a körülmény, úgy, hogy Apró
uramat is kellemetlenül érintette, kivált mert csipkelődni kezdtek az
ösmerősök:
– Mikor adja már férjhez a Katicát?
– Majd meglássa kegyelmed, egyszer csak itt toppan valami tekintetes úr.
Várakozó leány várat nyer.
– Addig vár, míg én akarom – felelte kevélyen, mert végtelenül büszke
ember volt.
Maga Katica látszott legkevesebbet törődni a dologgal. Különös leány
volt, zárkózott természetű és hideg, mint a jég. Aztán otthon ülő, mint
egy hamupipőke. Furcsa, hogy akinek olyan édes pofácskája van, ne
szeresse mutogatni. Más az ő helyében naphosszat az utcán flangérozna.
Kati ellenben, a vasárnapi templomot kivéve, nem járt a világon sehová,
csak nénikéjéhez, Apró uram sógornőjéhez, vagyis özvegy Apró Jánosné
szül. Farkas Amáliához, aki kulcsárné, szakácsné és házvezetőné volt a
Hunnia pénzintézet elnökénél, nagyságos Kolosy Ferenc úrnál.
Szerencsés planéta alatt született ez a Máli néni. Oly helyre vette be
magát, mint mikor a bolha egy hideg gyékényről egy kövér zsidóasszony
ágyába kerül. Olyan gazdag, finom emberhez jutott, aki csak úgy szórja a
bankót, mint más ember a polyvát. S aztán micsoda hatalom ő a könnyűvérű
agglegénynél; rendelkezik, süt, főz, duskál zsírban, vajban, mézben, ami
szemének, szájának kellemetes.
Máli néni az egyetlen rokona Katicának, ő látja el ruhával, néha egy kis
ékszerrel is kedveskedik, aztán ha odamegy, mindig van egy-két tányér
sütemény az almáriumban, meg egy befőttes üveg, amit Katicának felbont.
Katica nagy inyenc, torkos, mint egy kis macska. Háromszor, négyszer is
átszalad Kolosyékhoz, mintha csak az éléskamrába osonna egy kis
paskortára.
Maga Máli néni is hol-hol bekukkant a boltba. Csak egy nagy kendőt vet
hanyagul a nyakára, mert közel van (a negyedik ház innen) és mindig
találnak valami sugdosni valót. Őszinte mély vonzalmat tanusít az
anyátlan gyermek iránt s váltig emlegeti: „Ha valamit gyűjtök, ha marad
utánam valami, az mind Katicáé“.
Apró uram Máli nénivel beszéli meg a jövendőre való terveket.
– Boszantani kezd, – mondá egy napon a bolt külön fülkéjében, pápaszemét
a zöld posztókötényével törülgetve – hogy a Katinak nincs még kérője.
Takaros a leány és még sem akad szerencséje. Talán vinni kellene
ide-oda, színházba, mulatságba? Mit gondol, sógorasszony?
– Azt gondolom, hogy még korán van.
– Ej, ugyan! Hiszen tizenkilenc éves lesz maholnap.
– Mindegy. Mégis csak gyerek. Későn fejlődik. Nem gondol az még a
férjhezmenetelre.
– Vajon?
– Tudom.
– Ő mondta?
– Magam találom ki. Ha hozzánk jön, sokszor elküldöm a kertbe.
– A kertbe? – csodálkozék Apró. – És mi végre?
Máli néni ravaszul mosolygott. Pedig nem jól állt neki, nagyon csúnya
fogai voltak.
– Hát abból tudom, sógorkám, galambom, hogy a kertnek mindig abban a
részében őgyeleg, ahol a szamóca van, meg a cseresznyefa. Gondolom
magamban, nincs még senkije és nem is gondol még semmire. Majd ha
egyszer azon a részén találom ábrándozva, ahol a muskátli bokrok vannak,
meg a violák…
– Hm, persze, persze, – vágott közbe a csizmadia. – Az asszonyi ész
olyan, mint a fecske nyála, szép, filigrán dolgot lehet vele építeni.
Hanem azért mégis szégyenlem, hogy nincs kérője.
– Majd megjön az.
– De még csak nem is mutatkozik eddig. A legényeim hozzá se mernek
szólni.
A sógorasszony megvető mozdulatot tett a kezével.
– Csak nem akarja mesteremberhez adni a Katit?
– Hát kihez?
Máli néni csípőjére vágta a kezeit és a szeme zöldes fényben villogott,
mint egy áspis kígyóé.
– Ej, van-e lelke? Hogy azt a piskótából való drágalátos testét valami
kérges kezű gazember üsse verje. Mert a mesteremberek közönségesen durva
lények. Hiába biggyeszti el a száját. Maga is csak olyan volt. Az uram
se különb és mindig tele volt a testem kék foltokkal, amíg élt, Isten
nyugosztalja meg ott, ahol van, mint ahogy az én szegény testem is
megnyugodott azóta. Nem, nem, sógorkám. Csak hadd várjon még a Kati. Ő
jobbra van teremtve. Tekintetes asszonynyá lesz, majd meglássa.
– Valami éhenkórász irnoké. Köszönöm szépen.
– Hátha jobb is kerül, majd meglássuk.
Az öreg Apró dörmögött valamit, rázta a fejét makacsul, majd
határozottan kijelenté:
– A familia lejött a hegyről, sógorasszony, hiszen tudja és nem akar
többé fölfelé menni. Becsületes polgár-asszonyt akarok nevelni a
Katiból, akinek senki se vethesse szemére a csirizt és dikicset. A leány
az enyém most és azt akarom, hogy a férjhez menetele után se szégyeljen
az enyém lenni.
– Minden az Istentől függ, – jegyzé meg Máli néni ájtatos szemekkel.
– Az Istentől sok függ, – fejezte be a csizmadia kemény hangnyomattal, –
de Apró István se kutya.
Pedig hát Apró István uram bizony csak kutya – hiába van benne erős
akarat. Az Isten ellenben annyi eszközzel dolgozik, hogy se szeri, se
száma. Ki tudhatná azt, mikor tesz ő a maga sakktábláján húzást és hogy
mi lesz abból?
Hát most is azt rendelé, hogy az Apró uram mája puffadjon meg újra. Ami
nem is különös, mert már azelőtt is fölpuffadt néhányszor. De egyáltalán
nem is lehet rossz néven venni egy csizmadia májától. A csizmadia mindig
ül – megunja ezt a mája és növésnek indul.
Egy szó mint száz, Aprónak megint Karlsbadba kellett menni s Katit erre
az időre Máli néni vette magához lakni.
A fürdőben aztán megösmerkedett Mannl-Heimnak az első legényével,
bizonyos Kolowotki Mátyással, aki a nagy mester tanítványa lévén, szinte
túltett a mesteren. Beszélték, hogy a walesi herceg vadászcsizmáit, a
Dudley ladyk és missek filigran cipellőit, valamint a szép portugal
királyné lábbelijét is ez a bizonyos Kolowotki készíti. Nagy nymbus
környezte a hórihorgas legényt, valóságos aureolát látott feje körül a
csizmadia szem. Csodakeze van a Kolowotkinak. Rettenetes egy talentum
az.
Apró uram barátságot kötött Kolowotkival s amint elbeszélgettek
egynehányszor, az a gondolata támadt (mert roppant esze volt ő
kigyelmének), hogy maga mellé veszi társul, mivelhogy így még nagyobb
hírre vergődik a boltja, talán még a Mannl-Heim dicsőségét is
elhomályosítják, ha ketten összefogóznak. No, az nagy dolog lesz. Tele
lesz ezzel még Budapest is, ha Bécs nem. Azonfelül ő maga már öregszik,
ez is egy ok, csak pápaszemen lát, ez a másik ok, ámbár az első okból
fakad, aztán lusta is, friss erő kell a boltba, aki nyájas mosolylyal
hajlong a kundsaftoknak a boltajtóban s haragos szemöldökkel zsörtölődik
a legényekkel és inasokkal, el nem mulasztván az elrettentés politikája
kedvéért egyet-egyet hetenkint pofon is legyinteni. Neki derogál az
ilyen, sőt veszélyes, mert törvényhatósági bizottsági tag is s még
vissza találna feleselni a bántalmazott, mi által, amitől Isten mentsen,
csorba esnék a tekintélyén.
Dictum factum, ajánlatot tett a legénynek, hogy legyen társa, mire az
parolát csapott.
– Eb, aki megbánja.
Persze nagy áldomást ittak erre, nem is egyet a beszélgetés közben, a
gránátszínű melniki bor mellett, egyszer csak kikottyantotta az öreg:
– Van otthon egy leányom is, bruder, ha megtetszik, elveheted, ebugatta.
Ez volt a másik titkos terve a legénynyel, akár veri ki a méreg-szeplő
Máli nénit, akár nem.
Kolowotki kacsintott a szürke szemével és széthúzta a nagy száját
nevetésre:
– Szép-e a mädi, mi?
A csizmadia vállat vont és szerényen mondá:
– Meglehetős, azt hiszem. Különben ízlés dolga.
– No, azért mondom, mert én válogatós vagyok. Szép embernek szép asszony
kell, hehehe. Hát nem is adok erre parolát.
– Ej, persze. Nem is fogadnám el.
– Maga látta az én cipőimet, de én nem láttam a maga lányát. –
Látatlanba nem megyünk. Ha látjuk, se látjuk, mert csak az arca van
künn, már pedig az asszony a nyakán alól kezdődik, éppen ahol el van
takarva. Elég nagy igazságtalanság ez a sötétben való botorkálás és ha
én király volnék, újra behoznám, hogy az emberek ruha nélkül járjanak,
mint hajdan a paradicsomban.
Apró uramat, ki méltóságteljes magaviseletű és ünnepélyes vala,
kellemetlenül érinté az eféle dib-dáb beszéd, a fizetőpincért kiáltá,
egyszersmind ráförmedvén Kolowotkira:
– Nem beszélsz úgy, mint egy komoly férfiú, Mátyás és gondold meg, hogy
ha az emberek szűz anyameztelenül járnának, akkor a cipő se lenne még
kitalálva. Mit érne anélkül a világ, hm? Mit érnénk mink is?
Erre aztán elgondolkoztak, elmerengtek a lét és az emberiség
rendeltetésének nagy kérdésein és bizonyára azt találták mind a ketten,
hogy a világ nagyon hiányos és üres lenne a csizmadiák nélkül.
De hát szerencsére ez sohasem fog bekövetkezni, sőt inkább szaporodni
fognak, amint egyre hűl az anyaföld és finnyásabb az emberi láb. A
történetünk színhelyét képező városban is megszaporodtak, új cégtábla
került a régi bolt fölé: „Apró István és Társa“. S egy nyomtatott
cirkuláré ment ki a kundsaftok közé, kövér betűkkel kiemelve, hogy
„sikerült társul megszereznem a híres karlsbadi cipész-királynak vagyis
a királyok cipészének, Mannl-Heim tisztelt barátomnak _jobb kezét_,
Kolowotki Mátyás urat, ki is velem karöltve, stb., stb.“ A körlevél
margóin következő mondatok pompáztak: „Nincs többé tyúkszem“. „Nincs
többé formátlan láb“, mert tudta Apró uram, hogy mitől döglik a légy.
Kolowotki Mátyás nagyon meg volt lepetve a Kati szépségétől, mikor új
otthonába ért. Soha ilyet! Azt hitte, valami tündérlátomány s oldalba
döfvén a mestert, tompa, rekedt hangon kérdé:
– Csak talán nem ő az?
– De bizony a Kati lányom az.
Kolowotkit elragadta a lelkesedés láza s leugorván a kocsiról, egyenest
a Katinak rohant. Meg akarta csókolni, miközben áradozva hadarta:
– Óh dusicska moja Kohanicska. Én vagyok a te vőlegényed a Kolowotki, a
Mannl-Heim jobb keze.
Szerencsére a Katinak is volt jobb keze s úgy vágta vele pofon a
Mannl-Heim „jobb kezét“, hogy szinte csoda volt akkora piciny kéztől
olyan nagy csattanás.
– Meg van ez az ember bolondulva? Apám, apám, segítség!
Kolowotki nagy lihegve iparkodott őt a pof dacára is derékon kapni,
megcsókolni, Katica sikongatott, karmolta, lökdöste vissza a kezeivel;
az öreg Apró ellenben csak félig kacagott, félig haragudott a dologért.
– Ej, mit ordítasz úgy, mintha nyúznának, hiszen meg nem esz. Te meg,
Kolowotki, ne fogdosd a leányt és ne bolondozz, mert meg haragszom. Nem
szolgálóval van dolgod, hallod-e? Amit kaptál, az a tied. Most már hagyd
abba, Kolowotki, mert nem az a módja, hidd el.
S ezzel csillapítólag, barátságosan eresztette le a nagy tenyerét a
Kolowotki vállára.
Kolowotki megfordult, Katica pedig időt nyert kisiklani s elfutni a
szobából.
Kolowotki kábulva nézett utána. Hogy ringott az a fölséges dereka a
csipőin! Az egyik lenszínű hajfonata kioldózott a dulakodásban s
sziszegve verdeste menekülése közben a perkál szoknyája alsó fodrát –
mert egész odáig ért le.
– Enyim ő – hörögte a legény lázasan. – Nekem igérte. Talán nem igaz,
mi?