magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. – Hát már éppen semmit sem tudhatok
meg erről a birtokról. Pedig égek a kiváncsiságtól. Az ördögbe is,
micsoda beszédek ezek! (Boszúsan fordult a biróhoz.) Hát mit jelent az
édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert
talán jelent valamit.
– No, hogyne, – felelte a klineci bíró hosszú hajában megerősítve hátúl
a fésűt. – Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg
többé a csuka és a mágnás.
– Hát ez meg mit jelent, fivérke?
– Azt, hogy az már hegyes világ uram, ahol pisztráng van és a föld nem
terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.
– No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az
elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?
– Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.
– Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.
Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután
gyönyörű erdők közt, csengő patakok mentén, melyeket buja páfrányok
szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal és kökénybokrokat. Gyík
leskelődött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin
neveiket is tudta, sőt úgy rémlett, mintha a füvek, fák őt is ösmernék
és integetnének egymásnak: „Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk,
ismerősünk, a növénytan tanára, köszöntsük gyerekek“ és a bokrok
köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s
egy-egy völgy ékelődött be, a fák félre látszottak szaladni s mint egy
zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringőzött
rajta. Messze a fák között, az erdő szélén megjelent egy-egy szarvas
vagy őz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a
kocsikerekek robaja visszaijesztette.
Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros
hátraszólt:
– Ez volt az apamályi akol.
– Kend is tudja hát a közmondást?
– Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.
Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége
lett s a kocsi csakhamar nagyot recscsent; bedűlt egy szakadékba.
Csak nagynehezen kászmálódtak ki utasaik, Isten csodája, hogy nem lett
embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.
– Úgy látszik, – mondá Kutorai – hogy az apamályi akol innenső része
nemcsak a csukának kellemetlen.
Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett,
a kocsi tönkre ment, annak kovács kell, tovább menni nem lehet; éj
küszöbén, itt, Isten háta mögött, mit tevők legyenek? Minden gyerekkori
mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Janosik hajmeresztő
cselekedeteiről. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki.
Megborzongott a háta. Zsiványok főzik ott vacsorájukat.
De a sors nem sokáig kínozta őket, közelgő kocsizörej hangzott az úton.
Éppen egy üres bricska volt. No ezt egyenesen az Isten hajította le az
égből.
– Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?
– Zsámba.
(Kutorai barátom, ha ez nem Isten újja, akkor én nem vagyok Druzsba
Tivadar.)
– Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.
– Szívesen.
A kocsis nemcsak elvitte őket, hanem még segített is a tót fuvarosnak
kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.
Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedellussal a pompás
bőrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha
azelőtt.
– Kinek a kocsisa, barátom? – kérdezte menetközben.
– A báró Wildungen Pálé, – felelte ez.
– És hol lakik a báró úr!
– Zsámban.
– Ohó! – nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. – Miféle emberek maguk? Hát
maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg
a mágnás?
– Hát nem is él meg, – felelte a kocsis hátrafordulva.
– Hogy, hogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?
– Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.
– Hát mit csinál?
– A kőszénbánya igazgatója.
A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba
ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is
van kettő, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van
az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak
úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.
Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellő
fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak és
egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezőkön az
alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát
világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.
– Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?
– Hogyne?
– Jó birtok?
– Jó a fene, – szólt és megigazította a structollat a kalapján.
– Mégis, mit érhet?
– Nem ér az fenét se.
No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal
nem boldogul, inkább a felhőkre fordítá a szót:
– Nem ázunk meg?
A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:
– Tudja a fene.
– Van-e a faluban vendéglő?
A kocsis fejét rázta, hogy nincs.
– Hát hol hálunk meg?
– Az én uramnál, vagy mi a fene, – felelte kevélyen.
A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes
politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a
viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak
számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek.
A vendég mindenütt gyönyörűség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon
is volt.
A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli
lutheránus papot, Salitius Sámuelt és a bányatársulat pénztárnokát,
Vőneki János nevű kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen
története volt a piócáról, de azt soha sem mondhatta el teljesen, mert
elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abba hagyta a
históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az
emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis
foghártyagyuladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon
Dorozsmán) piócát rendelt az inyhúsra. Vőneki elalélt a nagy fájdalomban
és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a
piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülről,
ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan
állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen,
mert, annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok,
Vőneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem
magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom, – és egy világért sem
folytatja tovább.
Éppen a vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy,
kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez
vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se
látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt,
(valószínűleg azért nem folytatta a báróságot), de szép vékony arcáról
intelligencia sugárzott.
Druzsba úr bemutatta magát és kísérőjét, Wildungen úr viszont bemutatta
két vendégét, és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen
fiatal és már végzett – csodálkozék Druzsba úr fenhangon), megnevezte
két kis leánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és
tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón.
– Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!
A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.
– Én csak pedellus vagyok, kérem alásan.
– Mi meg csak földalatti vakondokok vagyunk, – mondá a báró kedvesen –
kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezőleg égi vakondok.
A vacsora remek volt, a „Pává“-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat
kedélyes, a pap vídám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a
fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket
(általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Vőneki pedig nagyokat
hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának)
és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen kocintgattak is eleget, sőt
idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai
gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén
beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz
hazafi és nem igazi liberális ember.
– Soha se ejtette el a liberálizmus zászlóját, – pattant fel Salitius.
– De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok
könnyeit, – mennydörögte idősb Wildungen.
Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván
Kutorai, – ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához – elkezdett
hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak
össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették:
„Ki bántotta a bácsit?“ Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte
haragosan: „Kutorai, ez nem illik, ne bőgjön.“ Kutorai hebegett valamit,
mentegetőzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt:
„Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi.“
Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes
szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a
nemzetiségi mozgalmakat, a soldateska túlkapásait, a zsidók izmosodását.
Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párisban egy Bonaparte-leánynyal,
a lakodalmán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról
beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár,
aki igen szellemes ember vala: „Siessenek uraim, ha minket fel akarnak
akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük“.
Egyszóval sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a
szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami
láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati
hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére
valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fenmaradásunkra nézve,
mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot,
nehogy a pénzük odavesszen.
Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez
az egyetlen politikai közbeszólása volt):
– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.
A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul
bántak el a kun királylyal.
Alig hogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr
átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt
sietett beszerezni az információkat.
– A birtok mintegy ötszáz hold, juh-legelőnek alkalmas, – szólt idősebb
Wildungen – egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A
földek egyre-másra megérnek holdanként harminc-negyven forintot.
– Kevés, – sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan – szörnyen kevés.
– Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.
– Ah, igazán?
– Egy valóságos kis vár, – tette hozzá a tiszteletes – egy mesebeli vár,
csak éppen, hogy nem forog kacsalábon.
– Talán kísértetek is vannak benne? – mosolygott Druzsba úr.
– Egy minden esetre van, – bizonyítá a báró – de éppen nem ijesztő,
úgy-e, szent atyus?
S hamiskásan hunyorított Salitiusra.
Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig elpirult ennél a thémánál.
– Én már nem vagyok se ijedős, se kisértetlátó, – mentegetőzött a pap –
én már csak vén vagyok.
– Ejh, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is Sós (Salitius).
A csibukok füstje kék felhőkbe burkolta a társaságot, e kékségből
szárnya nőtt a jókedvnek s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak,
ötletkék, incselkedések.
– Messze van innen a kastély? – kérdé Druzsba úr feszült érdeklődéssel.
– Egy fenyőerdőcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi
bányánkhoz.
– Lakik benne valaki?
– Titokzatos dolog, – felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. –
Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.
– Tehát be is van a kastély bútorozva?
– Fényesen, mint egy királyi rezidencia.
Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.
– És milyen címen lakik ott?
– Hisz éppen ez a titokzatos, – folytatá a bányadirektor – a kastélyt
egy öreg úr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem
tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellentiás úrnak szólította a
vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerződés évekre szól
s mindössze egy pár száz forint évente, szóval csekélység, mert a
kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlő renováltatta nagy
pompával, félévig dolgoztak a kőművesek, diszítők, kárpitosok. Azt
hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el
ilyen pazarlás láttára.
Druzsba úr megelégedetten simogatta rőt szakállát.
– Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a
bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle
járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt
tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, ponny lovak,
egy fehér bárány, három papagály, mindenik más színű, egy mókus
ezüstkalitkában, egy dogg, két véreb, két angóra macska, egy uhubagoly.
Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy
gouvernante, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnő, egy kertész,
egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy
major domus, aki csak németül tud.
Druzsba úr szemkarikái kitágultak s úgy hallgatta lecsukódó
szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.
– Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az
excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép vézna,
harmatgyenge teremtést, egy liliomot…
– Érdekes, – lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.
– Gyönyörű fehércselédke, kár, hogy ő maga nincs benne a hagyatékban. Jó
volna a gimnáziumnak – tréfálkozott Wildungen. – a diákok verseket
írnának hozzá.
– Van nekünk olyan otthon, – nevetett Druzsba úr.
– Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy
hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsőbb lénynyel. Ennyi
szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni.
Gondolom kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu
előtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel s akkor megnyílik
dübörögve a kapu. Más halandó előtt csukva marad.
– Hogyan? – kiáltott fel Druzsba úr ijedten. – Hiszen akkor én se
nézhetném meg?
– Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már
vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és
titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de
nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre,
dörömbölésre, mint a sír.
Druzsba úr elszomorodott.
– Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítő jelentést
tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházakról, tekintettel arra is,
mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházán. Beláthatja báró
úr, hogy minden áron be kell jutnom.
– Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak
ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.
– Különös egy eset! – szólt a tanár gondolataiba merülve. – Egy ilyen
romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy
és miért tartják ott?
– Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a
dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelő hercegnő,
talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy Isten tudja… de
valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy
azután alkalmas órában elővegyék. Valami nagy európai cselszövény készül
és a machinacióban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne
tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebből nagy komplikáció
lehetne s még a fejéért sem állnék jót…
– Az én fejemért? – szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el,
mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az ő fejét levágnák.
– Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék, –
szőtte odébb gondolatait az idősebbik Wildungen – mert rosszabb már úgy
se lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki
nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a
szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt
jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar,
szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot
kér, vagyis inni megy a korcsmába, az irnokom szabadságot kér, vagyis
hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a
szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot
vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a
nemzet és sehol egy vezető szellem, aki ebből felrázza.
– Hát Szilágyi? – szólt közbe ifjabb Wildungen.
– Sok téglája van, de nem tud házat építeni, – vágja le idősb Wildungen.
Vőneki félálomban morogja:
– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.
– Ejh, menjen a pokolba! Azóta már úgy is meghalt volna magától.
– De a familiája most is élne.
– Persze, Dorozsmán.
Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott,
ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy
aludt reggelig, mint a bunda.
Már a szűzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyilásokon,
mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelőtt
megtekinthesse a hagyatékot s délután haza indulhasson. Ablaka alatt az
ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következő
párbeszédet hallotta.
– Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?
– Láttam. Nagyon szép; farka is van.
– Fölfelé kunkorodik és azt hiszem, aranyból van.
– Szeretném, – selypite a kisebbik leány.
– Én is szeretném – mondta a nagyobbik, – és ha nekem adná, megmondanám
neki, miképpen juthat a kastélyba.
– Ha tudnád? – szólt a kicsike gúnyosan.
Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abba hagyta
a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.
– Én tudom, Micike. Mikor tegnapelőtt a bányához mentem Gyurival, egy
bányamunkás egy olyan nagy, nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint
a te fejed, soha se láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában
teremhet olyan.
(Az ellopott Viktoria regia, gondolta Druzsba úr.)
– A liliomot odaadta Gyurinak. „Magának hoztam, mérnök úr.“ Gyuri pedig
elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a
mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol
belepi a kőszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg
kijön, lepkéket fogdostam környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra
elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták,
hogy még ki nem jött. Sok-sok idő telt el, mire végre haza indultam a
virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el, Micike, no
képzeld el…
– Nem tudom, – felelte Micike.
– Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a ponny kocsiján, a
szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem
baldachin alatt és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, ő rám
nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el…
– Nem tudom, Rózsika, nem tudom…
– Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.
– És aztán, aztán? – sürgette Micike.
– Aztán az, hogy „nagy csacsi a Micike, az ő esze picike“. Mert lássa,
Mici kisasszony, ebből azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza
kisasszony, hogy Gyuri úr azon idő alatt a kastélyban volt és minthogy a
bányából azon idő alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a
kastélyban egy olyan titkos úton, aminőről az apa mesélt a törökök
idejéből.
– De hátha az más ilyen virág volt? – ellenveté Mici, egy kis szünet
után.
– Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét s
mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyűrődött, összetört, elcsapta.
Druzsba úr megborzongott.
Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és
alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg
itt van a másik, amelyikért szinte leüthetik… De minthogy csak egy feje
van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az
ebédlőben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.
– Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a
Kopál-féle fekvőséget – szólt a fiatal Wildungen udvariasan.
– Köszönöm, báró úr, menjünk.
Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egy pár szalmafödeles
házból s eléjük tárult egy fekete világ. A kőszénpor belepte a földeket,
a növények és fák leveleit s olyan szomorú volt az egész környék, mint
egy partécédula, csak messze, egy fenyőerdő-folt közepén csillogott ki
kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska
pléh orma.
– Ott a kastélyuk, uram!
Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.
– Oda is el kell mennem, – jegyzé meg szomorúan.
– Az lehetetlen.
– El fogok menni, – mondá eltökélten s ajka zord és keserű volt.
A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét és
annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.
Kiértek a mezőre; Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos
földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érő rozs, másutt már
rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a
pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nő
az ő fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.
Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyőerdőig,
ahol a kastély állt, magas, imponáló kőfallal körülvéve; valaha felvonó
hídja is volt.
Végig mentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt
és pontosan bejegyezte a notesébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a
figuráját, megjelölte az árkokot és kikérdezte a mérnököt.
– Nincsen-e itt is kőszén a föld gyomrában?
– Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.
Eközben megkerülték a fenyőerdőt és egy nagy ívet járván be, a falu
tulsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a
professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék
túlsó végéről lóbázta a virágát.
– Báró úr, – szólt Druzsba, midőn magukra maradtak – vezessen el engem
most a kastélyba.
A fiatal ember elmosolyodott.
– Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegőben tudok szállni?
– Igen is, azt hiszem, hogy önnek szárnya van és pedig nem az angyaloké,
a kék, hanem amolyan rózsaszínű, az Ámoré és hogy tud vele szállni is,
ha a levegőben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a földalatti
úton.
A fiatal Wildungen elsápadt.
– Ön álmodik, – mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható
tekintettel.
– Én mindent tudok, – felelte Druzsba síri hangon.
Wildungen arcán a halaványságot égő pirosság váltotta fel.
– Én mindent tudok, – ismétlé Druzsba úr csendesen – és soha semmit se
fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!
A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész
engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.
– Meg fogom kísérleni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy jó óra
múlva itt leszek a válaszszal, úgy lehet.
– Nem vihetne magával?
– Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.
A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá
húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy
kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami
tót dalt dúdolgatott:
Mikor gyerek voltam, az asszonyok a kemencére híttak maguk mellé,
Mikor legény lettem, én híttam őket;
Most, hogy öreg vagyok, semmit se szólunk egymáshoz
Csak a talicskámat bíztatgatom:
Gurulj, gurulj kis taligám,
Te vagy az én tápláló dajkám.
Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át
akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és
caesurákkal s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.
– Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!
De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy
szarvas-agancsot.
– Nini, tekintetes uram, mit találtam.
– Hol?
– A szakadékban.
– Hm, – veté oda boszúsan, – magának nagy szerencséje van a szarvakhoz,
Kutorai.