baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.
– Azaz, hogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.
– Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccú, gyerekek, fogjatok belőlük.
Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borító kosár s
a hízlalásban levő baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak
világot próbálni.
A zsandár úr foga is csirkére vásott.
– Csinos a fruska.
– Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta ő azt nagyon jól,
hogy vén csontokból szokás jó levest főzni.
– Látták, hogy vágta képéhez a jegygyűrűt?
Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzőket,
pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül
áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a „Páva“ udvarára és éppen
eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.
Mária szent szűzecske… az asztalok, székek, mind egy rakásra voltak
hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barrikádokat épített belőlük
s azok mögül, mint valami bevehetetlen erősségből, hadonászott,
lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik
egy meszelő rúddal igyekezett hozzáférni. E közben meg-megmutatkozott az
ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyűrt újjakkal,
furiaszerűen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget,
majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.
– Nesze a cafatod, te cudar – rikácsolá. – Mars ki a házamból, mars ki
az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Mártha, Zsuska!
Bíztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules
egy széket forgatott maga körül, mintha legyező volna és emiatt
sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott
az asszonyával.
– Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Igérem, hogy elmegyek, de nem
most szégyenszemre, az összeszaladt népek előtt. Elmegyek az est
sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt,
de várd meg az estét, Franciska!
– Egy percig se, egy percig se, – lihegte az asszony és újra beszaladt,
meg előrohant.
A künn lévő szájtátók röhögtek.
– A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden
asszony békülékeny. A kígyó is megszűnik mozogni naplemente után.
Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna tovább menni, de
nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele,
nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is,
melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetőt. De azért mindent
látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló
és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon
kihajolva nézte a nagy és mulatságos „jelenetet“.
A zsandár is észrevette sipsiricát.
– Látod, hogy bánik velem az anyád – szólt hozzá panaszkodva. – Nincs
szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog
adni, én tudom azt.
Sipsirica behúzta a fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután
elkezdett zongorázni: „Szeretnék szántani“. (No, még csak ez kellett
ehhez a nagy chaoshoz.)
– Hogy affektál a kisasszony, – szóltak odakünn gúnyosan.
Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol,
azt hajította ki a küszöbről, úgy röpült a levegőben, mint valami
denevér.
– Hát mégis itt vagy? – kiáltja. – Hát mégse viszed el a cókmókodat? No,
megállj! Szaladj be csak Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!
De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedeléről leszólt
barátságosan:
– Most légy okos, Domokos!
Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a
kapuajtót kezdte keresni.
– Pukkadj meg, sárkány, – hörgé – elmegyek, de megkeserülöd.
Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a „Pává“-hoz az ökörcsorda és a
publikum anélkül, hogy a végrendeletet látta volna szétrebbent;
gyermekek, asszonyok sikítva menekültek előle (nincs teljes élvezet a
világon) – maga Druzsba úr is elinalt, még pedig ugyancsak szaporán
szedve a lábait, míg csak a Boróka-utcába be nem hajlott. Onnan aztán a
Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is
levetkőzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig
egy forró pléhfödőt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy
beteg és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem
tart előadást.
Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem
pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap
sütött és a Mályva-utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a
verebek csiripeltek az ágak közt, a „Páva“ asztalai rendben állottak a
helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki s a pajkos szél
ingerkedve vitte fel a zsindelyező ácsok orrához.
A szokott időben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vídáman
sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával
ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyűit nyaggatta odabent, és
semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagály kalitkája
állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról,
akkor a mostani így szólna: „Egy sebesült és egy halott“. A sebesült
Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagály. Manusekné a csata ádáz
hevében megfogta a papagályt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az
akkor már menekülő Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a
házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros
tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.
A vendégek nagyrészt már tudták a történteket s bizalmas suttogással
sajnálkoztak a Manusek sorsán. Egyik-másik maliciózusabb meg is
kérdezte:
– Vince barátunk nincs itthon?
Manusekné talán éppen ezt várta; nem akart a dologból titkot csinálni.
– Nincs, nincs, – pergett a nyelve – elpályázott.
Közelebb lépett egy-egy asztalhoz, meghalkítván hangját, csipőjére rakta
kezeit és folytatá a bizalmas közléseket:
– Kiadtam neki az obsitot. Fel is út, alá is út. Nem hozzánk való ember.
Hadd menjen, amerre a két szeme lát.
A „törzsek“ mohón nyelték szavait. Egy-egy sajnálkozó hang ki is
csúszott imitt-amott.
– Ejnye, ejnye, szegény Vince!
– Hát igen, szegény ember, – vette föl a szót az asszony. – Hiszen én is
sajnálom. Hiszen nem volt rossz ember és magamnak is fáj, tessék
elhinni. De én anya vagyok. Mindenek fölött csak anya, aki leányának él.
Szívvemnek minden lüktetése az övé, a sipsiricáé. Engem boldoggá tett
Manusek, mit tagadnám? De a leányom jövője veszélyeztetve van. Mindent
elhordott, elpusztított és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Az a
csöp hozomány, amit a leányomnak összekuporgattam, fogyott, olvadt, mint
a vaj a királyi lakájok tenyerén. Egy ingyenélő a háznál, egy pusztító
moly. Nem, ez nem mehet tovább így. A feleség elnézte volna, mert én
szerettem Manuseket (gyöngén elpirult és lesütötte szelid tűzű szemeit),
de az anya föllázadt. És semmi kétség, hogy az anyának kellett győznie.
Eltávolítottam őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha az a leányom
jövőjébe kerülne. Megerősítettem lelkemet és útnak bocsátottam
Manuseket. Az emberek mondhatnak, ami nekik tetszik, de Isten javamra
fogja följegyezni.
Keresztbe tette mellén a kezeit s egy pár könnycsepp csordult ki
könnytömlőiből és végig folyt arcán.
A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de
Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.
– Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen
érdemelne gloriollát övé feje körül.
S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriollával szeretné a saját
költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt
valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?
Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg és a szép
ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási
tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendő hatást
csináltak.
*
Druzsba tanár úr nem sokára visszatért a „Pává“-ba, de nem a tavalyi
szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus
zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha ő lett volna Manusek
Vince bőrében azon a végzetes délutánon.
Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is
ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik oda dob egy-egy
közérdekű thémát talány alakjában:
Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja?
Mindenki tudja, ha nem tanulja és senki sem tudja, ha tanulja. A
hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni,
holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony
pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól
főzni.
Erről foly a disputa napokig, az éneklő kanonok az asztalra csap:
– Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logikaellenes dolog és mégis
színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.
Egy másik alkalommal Mliniczky úr talált fel különös megfigyelést.
– Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor
az elegáns öreg úr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de
csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.
– Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?
A Péter-Pál napját követő pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a
takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de
azért mégis elterjedt.
– Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovsky tízezer
forintot tett be tegnapelőtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.
Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt?
S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyűlt? Nem, az lehetetlen,
hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitől? Vagy
eladott valamit, de mit?
Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a
könyvecske. Lopva meg-meg nézegette Jahodovskyt és azt találta, hogy
csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta,
de a homloka… teringette, a homloka…
Azelőtt fel se tünt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a
pihés hervatag arcbőre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a
homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna
észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak,
önkényes föltevésen alapult, de ő megelégedett vele és úgy tekintette a
homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár
lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond,
hogy ez egy másik rózsa.
Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskyt talált,
de azért tartózkodó maradt, tele kételylyel, habozással és soha se
kezdett Jahodovskyval beszélgetést, úgy mint annakelőtte.
Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a
sipsiricát és Jahodovsky személyesen hozta el neki a rántott harcsát,
akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.
– Ejnye, no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?
Erős szemöldeit összehúzta Jahodovsky, s szemeit, melyeknek élénk fénye
lágy tompaságba ment át, fürkészőn mélyeszté a Druzsba úr szelid, szinte
szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával
magasan a kormos fedelű házak fölé, északra.
– Ott van már Johanka, – s lassú mosolygás látszott átverődni megrezgő
ajkain. – Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvér néném.
Gyermektelen asszony és jómódú, – tette hozzá magyarázólag és elpirult.
(Restelte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) – És hadd
mulasson a gyermek – folytatá – hadd mulasson és lásson egy kis világot,
mert ön is mondta, Druzsba komám uram, hogy tavaszszal kell a
cseresznyét megízlelni mikor még nincs benne pondró…
– Mikor még nem látja benne a pondrót – ismétlé és egyszersmind
kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy
találomra szállítá villájával a harcsa kockára vágott részeit a szája
felé. (Ezt az útat ismeri az ember legjobban.)
Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovsky leült egy pillanatra s
karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr
balkarja alatta maradt s nem lett volna illendő dolog kihúznia.
Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovsky karja, mintha
izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött és ez annyira nem volt
kellemetlen, sőt inkább kéjes, hogy a professzor úr bele bágyadt, feje
lankadtan esett le vörhenyes szakállára, letette a villát a jobb kezéből
és újjaival szórakozottan játszott az óraláncán függő jou-jouval, az
egykor Jahodovskynak vett szerencse-malaccal…
– Mert lássa Druzsba úr, kedves komám uram, – folytatta bizalmasan,
meleg hangon, de kissé zürzavarosan – ilyenkor kell a leányt piacra
vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgy se
csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson?
És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni
a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire
szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh! istenem,
csak egyetlen egy. És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull
egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja,
hogy így van és megelőzi a végzetet, előbb tépi le kebléről gyermekét,
mert ő jobban tudja megválasztani számára a kellő pillanatot, mint a
sors. (Jahodovsky szemei könybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad,
míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától
esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának
van esze…
– Maga kitünő anya, Jahodovsky, aki mindenre gondol – jegyzé meg Druzsba
úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról, (gyere csak ki az ólból,
kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. – Ebben az egyben
csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovsky… én, én
Jahodovsky, megteszem azt… igen is, megteszem azt… Hiszen ért engem?
Mondtam valamit, Jahodovsky?
– Semmit se mondott, lelkem, Druzsba úr.
– Hát igen is, igen is, haboztam eddig, de megteszem, beadom a
derekamat, azaz én, magam gyűjtök arra a képre, melyet Mliniczky
emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriollával festetjük el, mi
törzsvendégei a nevenapjára… gloriollával, Jahodovsky, ahogy szent
Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.
Jahodovsky elkacagta magát, mint aki érti a tréfát s aztán, hogy a
selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a
Druzsba úr kezére.
– Ej, menjen! Mit akarna még velem!
De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát,
kinek szíve hangosan kezdett dobogni.
– Hagyjanak engem, nem érdemlem meg – folytatá Jahodovsky és megszorítá
a Druzsba úr megütött kezét. – Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó
szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és
most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…
Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a
pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsőülésszerű édes érzés
lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham
jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogózott az abroszba és
lerántotta az abroszszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört
össze a kavicsokon.
– Kuc, kuc – nevetett Jahodovsky. – No, maga szeles, összetörte a
tányéromat!
– Ah! Jahodovsky – nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint
magához jött. – Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön
összetört valamit… valamit, Jahodovsky. Egyszer, de nem mondom meg,
mikor, nem mondom meg, mikép, de összetört valamit… És az csak egy
példányban volt, Jahodovsky. Csak egy példányban…
Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözvegygyel és
Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után
látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész
jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az
a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban
volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört
tányérokra kigondolta a drótos tótokat, az összetört szívekre az újonnan
fölfedezett homlokokat.
Valami minden esetre készült a sors titkos műhelyének kicsiny zúgában,
valamit okvetlenül szőttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól
kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami
felette hízelgett az eszme első megpendítőjének, Mliniczky úrnak, ki is
tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyűjtőíven, mely
fejedelmi bőkezűség mint a futótűz terjedt el a vendégek közt.
– Sapristi, – mondá Balázs Sándor – mit ád akkor a finom illatú öreg úr?
Nem ment a dolog könnyen, lassan gyűlt az összeg, de mégis gyűlt,
Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték
Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s
kileste a kellő pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetőnek pénze van
(rettenetes szimatja volt).
Lelkiismeretes és energikus volt, aki, ha egyszer valamit kezébe vett,
annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre
biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy
Győző nevűvel megalkudhatott és neki előleget adhatott. Topánfalvy hozzá
is fogott Jahodovsky megörökítéséhez – amiből látszik, hogy Topánfalvy
rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendű festőknél a
megalkuvás és előleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem
a megrendelő boszúszomjas dühe, melylyel az odábbállott piktort kutatja.
Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öreg urat megcsípni, aki
csütörtökönkint járt a „Pávába“ s akinek a zsebkendőjén Kovik kilencágú
koronát látott. Pedig ő volt praeliminálva a legnagyobb összeggel és
tőle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és
gusztálta a különböző rámákat a Dorottya-utcában, nem tudta még, milyet
rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt
csütörtök után s ő nem mutatkozott a „Pává“-ban. Kovik doktor már
csúfolni kezdte Druzsba urat.
– No, te hólyoghúzó izgonc, hát még se csípted meg az öreget?
– Talán megneszelte, – mondogatta Druzsba úr, a vadász boszúságával, aki
a medvére les.
– Az a furcsa, – jegyzé meg a doktor – hogy azóta maradt el, mióta
sipsirica Krakkóban van.
– Oh, te bolond fantaszta, – förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag
gondolatokba mélyedt.
Jahodovsky nem messze állt tőlük, beszélgetésbe merülve Tibuly
ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebből,
boszúsan fordítá a fejét errefelé.
A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen
fráter).
– Arról beszélgetünk, Jahodovsky, hogy miért nem jár most ide az az öreg
úr, akinek a fiakerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?
Jahodovsky vállat vont s közömbösen felelte:
- Az ördög tudja. A vendégek, a hajtűk és a zsebkendők, édes doktor úr,
rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi
okból tüntek el.
Második rész.
_Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi
történetét a szerző._
Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációknak kellett kezdődni, mikor a
gimnázium azt az értesítést vette a zólyommegyei törvényszéktől, hogy
egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa,
elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, – még
pedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között
osztassék fel.
Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a
világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak s addig is, míg a
hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba
urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári
karnak kimerítő jelentést tegyen.
_Kérdés:_ Miért küldték ki éppen Druzsba urat?
_Felelet:_ Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület
minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket
örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról
véleményt mondani.
Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést s ellátván
magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi
napon maga mellé vévén Kutorait, elindult Istennek nevében a nagy útra,
elbúcsúzván a „Páva“ embereitől illő módon és meghagyván a piktornak,
hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskyt és
vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.
Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót-szekereken folytatták
útjokat csinos vadregényes vidékeken, ami pompás dolog volt, mert
Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.
Tót-Pelsőcön megháltak a „New-York városához“ címzett vendéglőben, a
hajdani „Arany bogár“-ban s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:
– Tudja-e, hol van Zsám?
– Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.
– Ösmeri a határát?
– Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.
No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezősködött
tovább a birtokról; különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint
az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a
korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaeső egyik kastélyában
olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan
kedve ehhez a mulatsághoz; az egész környék jár a nézésére.
– Talán agávé, vagy aloé?
– Nem, – mondta a korcsmáros – másképp hívják. Az asszony tudja. Engem
nem érdekel.
– Ön tehát nem szereti a növényeket?
– Ezt az egyet, – szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában.
– A király is ezt szereti. Ő abból él, én annak élek.
Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot
_irupé_-nek nevezik.
– Viktoria regia, – kiáltott fel Druzsba úr élénken. – Hallja, Kutorai?
Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész
életében.
Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély előtt s
engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész boszúsan
mondá, hogy volt, nincs, hétfőn virradóra ellopták a zsámi
bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik
gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt
kinyílva, letépte és elvitte.
– Kerékbe kellene törni az istentelent! – dühöngött Druzsba úr. – Nem
került még hurokra?
– Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már
éppen ma.
– De legalább láttuk volna.
– Lehet is azt látni? – szólt a kertész. – Ma sárgás-fehér, másnap
rózsaszínű, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.
A földesúr is előjött eközben s megértvén, miről van szó, sajnálta, hogy
hiába fáradtak, aztán hozzátette:
– Egyébként lélekemelő az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak
Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza
kormányzásának az apotheosise. Ezelőtt oldalszalonnákat loptak a
munkások és füstölt sonkákat a kéményekből.
Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább
megtudta, hogy bánya van Zsámban.
Délben valami Klinec nevű faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát
kértek utasaink. Éppen ott dőzsölt a falusi előljáróság is, élén a
bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai
bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és
piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen
elmélkedék erről:
– Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek
nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre
súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró
kalapja.
Később szóba állt a bíróval, tudakolta Zsámfalut.
– Nem jártam arra, – felelte a bíró – de túl van az apamályi aklon –
tette hozzá fitymáló mozdulattal.