MIKSZÁTH KÁLMÁN
MIKOR A MÉCSES MÁR
CSAK PISLOG
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET
RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1906
BUDAPEST, LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMDÁJA, 1905.
A SIPSIRICA.
Első rész.
_A „Fehér Páva“ és alakjai._
Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat
kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a
gazdag, pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának
multja. S minthogy a jövő is mindenesetre mult lesz egy napon, a dolog
hát egyre megy. Budán éppen annyi látni való van, mint Pesten, sőt
Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öreg embert magam is
ösmertem, aki még soha sem volt Pesten, de olyan pesti öreg embert soha
se ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem
menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni.
Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes
korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember,
Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot
illeti, respektive a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már
egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római
pápát is, holott a pestiek soha se tettek még le egyebet, mint
alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük
palotákat.
De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében
– de csak addig míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség
ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj
az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el
onnan. Az már csak „volt“.
A „Diófa“, a „Márvány-menyasszony“, a „Politischer greizler“ vagy a
„Libanon“ (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az
étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fejér Páva“ bukkant elő.
A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek
a maga idejében, de inkább nevezhették volna „Második Budának“, mert
majdnem úgy ismerte Budát, mintha ő építette volna.
Egy napon így szólt hozzánk:
– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édes apátoknak se.
Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan
az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem
meg?
(Mindig az ilyen epicuri problemákon törte a fejét.)
– Az onnan van, – feleltem – mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a
mészárosok s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.
Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a „Pává“-ba. Alacsony hosszú
házikó volt a rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egy pár öreg fa
tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a
bejövőre.
Kivülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a
házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával,
alatta ez a felirat: „Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett[1]
kiszolgálat“.
A házikó bizonyos Jahodovsky nevű lengyel asszonyé volt, ki azt
férjétől, Jahodovszky Mihály vasúti tisztviselőtől örökölte s a csekély
nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is
korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a
törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán
megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül
lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika és éppen nem
kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt
benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy
a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.
De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovsky igen tisztességes asszony
volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.
Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar
parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is
volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért
pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott
ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, neki
melegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett
a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt,
összecsapódó kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.
Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy
üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a
fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint
amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen
iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi
kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi
fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart
tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A
befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovsky
beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a
juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy
másikat a „póttartalékból“, az idegenek közül.
Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy
már hónapokig jártunk oda.
Egy alkalommal panaszkadtunk Jahodovskynak, hogy nincs rendes asztalunk,
hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.
– Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.
– Ejh, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.
– A többiek már évek óta ide járnak.
– Tehát nem kapunk rendes asztalt?
– Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.
– Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.
Jahodovsky kevélyen emelte fel fejét s fenhéjázó mosoly jelent meg
ajkán.
– Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom
(de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.
Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és
zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?
Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hova-tovább jobban
megszoktuk a „Pává“-t s lassankint megismertük összes személyeit, a
törzsvendégeket és a „sipsiricát“ is.
Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica!
Már t. i. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfischt jelent
lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az
özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így
neveztük.
A sipsirica nem tartozott szorosan a Páva világához. Ő bent üldögélt az
utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klaviert
verte. Ez volt a fehér Páva egyetlen kellemetlensége. A „Szeretnék
szántani“. Százszor egymásután ez a nóta. Úgy tetszik, a mama
szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.
– Sok olyan bolondságot beszélnek, – mondotta Jahodovsky – amit jobb nem
hallani a sipsiricának.
– Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő
Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két
napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Mert hogy ne lett volna
unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)
– A gyermek csupa ártatlanság, – jegyzé meg Jahodovsky – oly fehér
lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek
nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.
Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben
s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban,
egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott
muskátlis ablakon:
– Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.
Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a
sipsirica. Nyulánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a
kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros
pántlika szorított össze.
Fitos orra volt, kék szemei szeliden világították meg girbe-gurba
arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de
volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag és a fejét
kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejebb lenne. Mindezek
egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten
különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a
rálehelés teszi meg.
Mint ahogy a kis kacsa mindjárt tud úszni, sipsirica is mindjárt
pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal,
tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el
útközben.
Valami üde szellőcske jött vele az ő perkál szoknyáiban, ami jól esett a
forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket.
„Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica s hogy megszépült megint“.
Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is
emelte.
És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:
– Nekem is egy fröcscsöt, sipsirica! Hej kis sipsirica, ide is!
Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették,
mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták,
ingerkedtek vele.
– Hanyadik osztályba jár, sipsirica?
– Az utolsó évben vagyok.
– Hát mikor kap már hosszú ruhát?
– Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.
– Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, úgy-e? Mi?
A sipsirica buta pofácskát vágott s a leány-deákok bizonytalanságával
keresgélte a választ.
– Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.
– Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica röstelkedve, hogy nem
tudja.
– Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett.
– Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!
Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi
törzsvendégeknek:
– Biz’ isten nem rossz. Ki hinné a XIX-ik században? Ebben a Sodoma
gomorában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy
még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy
válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis
sipsirika! Hallja Jahodovsky, hány éves most a sipsirica?
– Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovsky.
Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult
Jahodovsky barátja és komája.
– Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovsky komámasszony, szándékosan a
véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban
szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az
évadok nyújtanak. Ez volt a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a
sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a
cseresznyéhez. Mikor már rothadt, vagy férges. T. i. a cseresznye és nem
a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk
csak. Jer ide keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.
Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.
– Itt vagyok, keresztapuska.
Jahodovsky mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége
csillogott a szemeiben.
– Mondd meg nekem, – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professori
redőkbe szedve pattanásos homlokát – vannak-e örömeid, élvezeteid és
mulatságaid?
– Igen is vannak.
– Helyes és mik azok?
– Különfélék – felelte sipsirica.
– És pedig? Sorold fel őket!
Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.
– Hát miért nem szólsz?
– Szégyenlem magam, keresztapuska.
– Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit
tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?
– Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan,
egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott
egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet, – felelte
lassan, gyermekes nevetéssel – ha a hátam viszket és a mama megvakarja.
Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt s még a frivol
fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható
kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni
angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.
Fesztelen, családias hang honolt a „Pává“-ban. A törzsvendégek mintegy
hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte
érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy
gondunk lesz, gyerekek!
Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét
személyből állt, rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik
István doktor, a Vizivárosból, unalmas fráter, aki mindennap
felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a
rostélyoshoz foghagyma kell. Ő pedig nem független, mert minden percben
valami grófné hívathatja, aki elájul a foghagyma-szagtól. Ebben neki
mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az
orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné
hívatta volna. A harmadik persona az asztalnál Mlinyiczki Pál volt, a
társaság generálisa, a „tongeber,“ egy tót földesúr, aki vitalitiumba
adván turócmegyei birtokát, Budán éldegélt, s azért járt efajta kis
helyekre, hogy itt a nábobot és az olygarchát játszhassa. Egy kicsit
tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.
A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az
éneklő-kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő-kanonok
és az volt a különös, hogy ha a többiek, jó kedvűk szottyanván,
egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen
éneklő-kanonokot.
A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi
jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni,
mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi
becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis,
hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai
háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak
akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziur, mert nagy volt
a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a
jótállás fejében s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom
áron és folytatta tovább a jótállásokat.
A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva.
Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egy
ugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban
szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták,
türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy
disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők
inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a
kártyát.
De ki az ördög győzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem
is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk
így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek
néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két
különös alak kezdett odajárni. Egy piperkőc öreg úr, aki a haját
festette, kockás finom ruhában járt, vasalt nadrágokban s ruhái olyan
rezeda-illatot terjesztettek, hogy egész tönkretette vele a konyhából
kipárolgó pecsenye-szagot. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten,
csütörtök estefelé s mindig egy fiakker várta odakünn. Nagy havanna
szivart szítt, gyűrűset, ami a „Pává“-ban feltűnő dolog s meglehetősen
feltüzelte a fantáziákat.
– Nagy úr lehet, – mondogatták a törzsvendégek. – Az ördögbe is, míg itt
a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn;
azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.
Eleinte Jahodovsky se ismerte, tőlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az
öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.
Egyszer meg is kérdezte tőle, miért jár mindig fiakkeren.
– Nem vagyok elég gazdag, – felelte – hogy gyalog járhassak.
– Hogy értsem azt? – kérdezte pajkosan Jahodovsky, mert dacára a nagy
testének, tudott kedves lenni.
– Ha gyalog jönnek idáig, megpumpolnának az emberek útközben.
Takarékosságból járok kocsin.
– Jótékony ember lehet, – gondolták a törzsvendégek.
Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani
kezdte úri voltát az idegen.
– Nem gavallér az olyan ember, – aki így kijátszsza a szegényeket. Hát
úr az ilyen? Szökik a szegények elől. Engemet látnának, mikor az utcán
megyek. Előlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal
néhány efféle csavargókat.
Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra
és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Később úgy látszik, megtudta
Jahodovsky, hogy kicsoda, mert szembetünő tisztelettel kezdett vele
bánni, de előttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt,
láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.
Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az előkelő
úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a
borocska ízlik neki? Ejh, bolondság, hiszen vitethetne belőle haza is.
Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csőstől jönnek) hozzájárult
még egy érdekes alaknak előnyomulása a „Pává“-ban. Ez egy daliás,
hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú közepes korú férfi volt, ki
megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-főve, egyre nagyobb és
tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.
Jómódú ember lehetett, mert újjai tele voltak gyűrűkkel, azonfelül jó
vendég, mert Jahodovsky alig győzte neki hordani a fröcscsöket, végre
pedig ügyes ember is volt és Jahodovsky szívesen vitte neki a
fröcscsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is
kedvében járt Jahodovskynak, néha rózsát hozott, néha szegfűt, amit az
özvegy rendesen a keblére tűzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy
papagályt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször
volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagályával játszhassék.
Igy aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules.
Már t. i. a háziak részéről. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind
arisztokrata érzésű) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.
Minthogy pedig az előkelő öreg úr csak egyszer jött egy héten, míg a
„Herkules“ (a hogy elneveztük) minden nap ott volt a szemünk előtt, a
figyelem elfordult a rejtélyes öregről s mindenki csak a gyűrűs kezűről
beszélt.
Mliniczky úr, aki, mint a legnagyobb igényű „stamm“, féltékeny szemmel
nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:
– Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy
kicsit hizeleg Jahodovskynak és a sipsiricának. A jó szó nem kerül
pénzbe, a rózsa, szegfű se kerül pénzbe, a papagály… hm, a papagály az
már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovsky megérdemli, hogy
ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovsky több annál!
Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovsky nagyon is
szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált
semmi kivetni valót.
– Jahodovsky hálás a papagályért, hálás a rózsákért, mert Jahodovsky
finom lélek.
Föl se vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint
később észrevette, hogy Jahodovsky a legszebb húsokat a Herkulesnek süti
meg, egyszerre morogni kezdett:
– Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja
azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint
nekünk. Az a Góliát mindent föleszik előlünk, mert amivel többet ad
neki, azt a mi szeleteinkből gazdálkodja ki.
Egyre szaporodtak a gravamenek. A „Herkules“ minden nap tiszta
asztalkendőt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a
nagy, fényesen világító petróleum-lámpát megint Herkules kapta az
asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröcscsét
rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején,
csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.
No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovsky?
De ezt még csak mind eltűrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt
benne), ha elő nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél
rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben
látja sas-szemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél
csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a
kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?
Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten
csendítette meg késével a poharat.
Minden szem odanézett. Jahodovsky kiszaladt a konyhából s meglátván a
Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos „üzleti“ ijedelemmel és
sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes
előérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet vagy hajszálat talált az
ételben.
– Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem
tekintetes úr?
Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt
Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.
Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla
és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.
– Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbbé vigyázott a
magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejű sasra is, de aztat
mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje
volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát miért nem küldte őtet múzeumba
az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez
impertinencia, hallja!
Jahodovsky elpirúlt, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el
a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítőül
egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében,
még szinte sistergett rajtok a zsír.
Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.
– Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért,
nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem
tetszik…
Olyan hősies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy
koronát utasít vissza. Az efajta dolgok emelték őt a „Pává“-ban
mindannyiok fölé.
– Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.
– Haragszok, borzasztóan haragszok, – rikácsolta.
Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovsky. A sipsirica rámosolygott
és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és a
sipsirica kedvéért megette a két combot.
Hanem most már a gyanú fel volt költve és általános gyűlölet tört ki a
Herkules ellen.
Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovsky? Ez is egy valóságos
rejtély. Most már két rejtély volt a „Pává“-ban. Két aktuális théma a
borocska mellé.
Nem sokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy Herkules
senki más, mint egy Manusek Vencel nevű nyugalmazott burgzsandár.
– Csak? – jegyzé meg Druzsba úr. – No, ez nem sok.
– Ej, no, – dörmögte Mliniczky – mire nézi a király a civillistáját,
hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld?
– Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jahodovskyt – újságolta tovább a
doktor.
Druzsba úr felfortyant:
– Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!
– No, csak az kellene még, – vélte Mliniczky úr – hogy egy burgzsandár
regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.
– Nem, nem, ez képtelenség – tünődöt rajta Druzsba.
– Ki tudja? – veté ellen a doktor. –
Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.
Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt
újjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az
ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában.
Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét
gyűjt az üzletből s aztán azt mondani neki egy szép napon: „Kedves
komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk
még fiatal. Csukja be korcsmáját és ami még hátra van az őszi
verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám
örömmel fogja nézni az égből“. De addig is, míg Jahodovsky az égből
nézné a dolgot, Druzsba tanár úr minden nap azzal a gondolattal
nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer
majd az övé lesz és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek
a végére kell járni.
Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskyt
s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől
mégsem tudta azt mentesíteni.
– Tudja-e, Jahodovsky, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?
mert nagyon szeretett híreket hallani.
– Ugyan mit? – kérdé Jahodovsky kíváncsian,
– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…
Merően szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen
egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt
dúskálódott.
– Hess onnan, te cudar! – kiáltá rá s a kezében levő asztalkendőt
lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be
magát!
– Hagyja csak a kakast, Jahodovsky, hagyja – szólt közbe Druzsba úr
komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik
kakas csínyeit nem lehet a másik kakas csínjeivel eltakarni. Maradjunk
csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról,
Jahodovsky lelkecském.
– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám
tekintettel.
Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet,
mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr
szeretett volna beleharapni.
– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba
úr.
– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovsky hányi-veti hangon, hullámos
barna haját megigazítva.
– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.
Jahodovsky felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei
szinte ugráltak a nevetéstől.
– Ostobaság, bolondság, – kiáltá fel. – És ezt beszélnék a városban?
– Ezt, – szörnyűködék Druzsba úr.
– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy
nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.
– Kit? Mit?
– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik,
iszik és olyan vendégem, mint a többi.
– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár
megkönnyebbülve.
Jahodovsky tiltakozón emelte fel karjait.
– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért
volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az
Isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak ő
érte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok,
Druzsba úr, semmi egyéb és anya akarok lenni véglehelletemig. Én nem
létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig,
hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek
volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba
komám uram, mondja csak?…
Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai,
melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.
Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s
meghatott hangon felelte:
– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovsky. Kegyed példátlan anya és
bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első s
ha őt boldoggá teszszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a
többi… Úgy van, a többi… Azaz, hogy – süttessen kérem egy rostélyost és
húzzon rajta végig egy kis foghagymát… de csak lehelletszerűen,
Jahodovsky!
A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a
törzsvendégek közt szájról-szájra kelt, amit Jahodovsky mondott, nem
győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell
lenni egy anyának.
És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint
azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát,
nem egyszer maga ment be a konyhába, hogy a palancsintát sütő Jahodovsky
mellett legyeskedjék s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröcscsöt,
némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öreg úr
is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan
szürcsölgette, felváltva mulattatták az öreg és a sipsirica. Egy nagy
csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt és
csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben
kocsijához kísérte az öreget.
Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa;
de a „Páva“ verebeinek az is elég volt. Egyszer az öreg úr ott
felejtette az asztalon zsebkendőjét, melylyel a cvikkerjét törülgette
volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát,
aztán utána kiáltott a kifelé tipegő öreg úrnak:
– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.
Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt
erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.
– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán
feltünő kedvetlenséggel.
– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta
magát.)
– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias
nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében
nyilakozik.
– Nem. Kovik.
– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön
tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok
méltóságos.
Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.
E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek
kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az
asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt.
Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje
megszünik.
Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen
javában szundikál vala, magát félig-meddig a „Pává“-ban álmodván, amikor
a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovsky,
szül. Globa Franciska neve.
– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy
krisztinavárosi szatócstól.
– Ej, hát házastársul veszi valaki.
– Lehetetlen, – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?
– Bizony én nem vigyáztam meg.
– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de
észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az
istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.
– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági
hirdetés iránt; nem jól hallottam.
– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében
lévő céduláról.
– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.
– A legtisztább valóság, uram.
– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?
– Ők ketten.
– Globa Franciska is?
– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.
Druzsba urat a szédülés környékezte.
– Milyen volt az asszony? – dadogta.
– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a „Fehér Páva“
tulajdonosnője.
– Megfoghatatlan!
– Van talán valami kánoni akadály?
– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.
Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert
előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, ahol éppen akkor
barna felhők száguldoztak: „Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és
komám, – sóhajtott fel, – mit szólsz te most mindezekhez?“
Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt
Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.
– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskyt a zsandárral. Ki
hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Soha se megyek többé a
„Pává“-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem.
No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet,
amelylyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!
A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.
– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. –
Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.
Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgy hogy estefelé már a
pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára,
dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr
hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egy pár hét óta ilyen is volt)
mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer
kiköpött a ház előtt.
Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az
vídám, eleven volt, mint egy fürj és szeretetreméltó a vendégekhez.
Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek
szurkálták-csiklandozták.
Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy
röstelkedve, szégyenlősen.
– Hát igenis beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért
teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek,
se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül?
Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon
gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, ha csak nincsen
valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg
kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja
nincsen, olyan, mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja,
atyát kell neki szerezni, a ki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha
kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak ő érte élek. Én úgy se
számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a
kezén fogja hordozni és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy
láncokat vettem magamra a gyermekemért.
A „Páva“ vendégei valóságosan elérzékenyültek.
– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S
titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüst tálcát vesz neki a
lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a „Pává“-ban.)
A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor
utoljára termett a budai Sashegyen bor (mely még most is tart).
Eleinte némi hidegség volt érezhető a „Páva“ új gazdája iránt, néhányan
ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a
szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála
és kegyetlenül megbirságolták. „Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint
inkább szenvedő „hazafi“. Jó hatást tett az az újítás is, hogy a
„pettyegtetett szolgálat“-ot kivakartatta a firmáról s „pontos magyaros
szolgálatot“ tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy
fehér páva nincs a világon és egy rendes, közönséges pávával cserélte
fel: „Ohó, hiszen a Manusek reális ember“.
Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgy hogy a következő nyár együtt
találta az egész tavalyi frequentiát az eperfák alatt, kivévén Druzsba
tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a
kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a
vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége;
százesztendős szilvórium Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból,
fölséges illatú dalmát taplója, amivel „gratis“ kedveskedett nekik.
Némelykor „bolét“ csinált szamócából és vörös borból és sorba öntögette
kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetreméltó
ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint
egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király
arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket s egy alkalommal tréfásan
megjegyezte:
– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király
tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.
Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a
hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Az nap
este némelyek per-tu lettek vele.
Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy
Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek,
barátaim, engedjétek meg. Azaz, hogy ma senki se fizet. Sipsirica
szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!
Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs
dinom-dánomba s egyszer még a cigányt is oda hozatta az „Arany
Szarvas“-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüst
hatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a „Manusovká“-tól.
– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy „Korcsmárosné citronyos bort
adjék kend!“ De igazán is, bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!
– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony, – eleget
ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!
– Míg tele a pince, fénylik a Vince, – kurjantá Manusek, megfordítván a
gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy
mint más, – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Ha, ha,
ha. Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár.
Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne
belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska és felette
sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi
is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném
meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és
így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet
támogatjuk.
Szóval jó, víg „spéci“ volt, aki díszt és népszerűséget hozott a
„Pává“-nak. A „Páva“ most élte aranykorát. Mert más részről a sipsirica
szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és
harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két
vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap, – nagy
piktor az idő – s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett.
Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon
rajta. „Mintha egy szarvas menne végig a Mályva-utcán“ – mondták a
szomszédasszonyok, akik pedig talán soha sem láttak a Mályva-utcán
eleven szarvast végig menni.
De nemcsak a vénasszonyoknak tűnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok
kezdtek a „Pává“-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset
fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket
hízlalták, azért a nehány krajcárért, amibe a fröcs került.
Druzsba professzor úr ezekben az időkben csodálatos járványt fedezett
fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison
kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív
mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej
annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv,
se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhető.
Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytől-egyig szerelmes
versek voltak: „Ideálomhoz“, „Ő hozzá“, „J. J.“ és több efajta címek
alatt. No hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ
rájok, aki nem ludas. Hiszen ő is vágyott a „tepedt szőlő“ után. (Hm, a
darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a
visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni.
Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez
kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím
fordult elő: „sóhajtana–Johanna“, „tana–Johanna“, „rohanna–Johanna.“
– Az ördögbe is! – kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók
pathoszával. – Ez a sipsirica lesz, a keresztleányom. Hej, pedellus,
pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak Kutorai, nem tapasztalt ön
az utóbbi időben valami különös dolgot?
– Különös dolgot? – tünődött Kutorai, egy hiúz szemű, sovány, mintegy
harminc éves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.
– Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.
– De igenis, tanár úr.
– És mi az, édes Kutorai? – kérdé megfeszült érdeklődéssel.
– Nem tudom, megmondjam-e? – habozott a pedellus.
– Kötelessége, édes barátom, kötelessége.
– Egy zwikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeli szekrényen.
Kérdeztem a feleségemtől, kié a zwikker? Azt mondja, hogy nem tudja.
Druzsba tanár úr a fejét rázta.
– Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom
önt.
– Másnap feljövök a gimnáziumba és hallom Lermer tanár urat panaszkodni,
hogy elhagyta valahol a zwikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a
feleségemtől, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad:
hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következő reggel aztán
magamhoz veszem a zwikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer
tanár úr felkiált: „Nini, az én zwikkerem“. Hát nem tudom azóta, mit
gondoljak. Megfoghatatlan dolog!
– Majd kombinálok és meditálok fölötte – nyugtatá meg Druzsba úr
jószívűen, – de most egyelőre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a
paniperdák valami korcsmába, teszem azt a „Pává“-hoz?
– De bizony éppen csak oda járnak, – felelte a pedellus. – Láttam
egyiket-másikat kijönni és bemenni.
– No és miért nem jelentette fel?
– Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelméből
mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.
– Ah, Kutorai, Kutorai – kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. –
Mily tévedésben van ön! Én nem járok a „Pává“-ba többé.
– Én azt nem tudhattam, – mentegetőzik a kis pedellus.
– Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam
élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a
tanulók nem mernének odajárni. S ha ők nem mernének odajárni, akkor nem
írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív és én nem fogok
kitérni a kötelesség elől. A kötelesség hív és én megyek. Félre lököm a
kevélységet és megteszem, ő értük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba
vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!
Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vaklóért, hogy
ürügyet talált a „Pává“-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek
a neve: férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát,
megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket,
megindult a Mályva-utca felé.
Útközben betért a „Wrabe et Comp.“ ékszerkereskedésbe, hol egy aranynyal
befuttatott ezüst malacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint,
hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyem
papirba takargatott jou-jouval, midőn Mliniczkyvel találkozott, aki
csibukját lóbázva, a sarkon levő „Félhold“ kávéházba igyekezett Tibuly
fiskálissal, a rendes délutáni feketére.
Mliniczky úr megállította: – Hollá Druzsba! Hova megy erre, Druzsba,
ahol a madár se járja?
– Találják ki! – szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem
találgatják, maga vallotta be, hogy a „Pává“-ba megy.
– Ilyenkor? – csodálkozott a fiskális.
– Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a „Pává“-ban senki sincs. Mint
professzor és mint keresztapa megyek oda kettős minőségben.
S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a
sipsiricához.
– Jó théma vershez, – bólintgatott Mliniczky, – subtilis, mint egy
liliom.
– Ha selyemviganót viselne, király leányának is beillenék, – licitált a
fiskális. – Sokszor boszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem
öltözteti szebben.
– Mit? Nem öltözteti? – pattant fel Mliniczky. – Egy ilyen anyához ne
tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a
tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyem ruhában volt egy párszor,
hogy Worth se nem tudja varrni különbet.
– No, én még soha se láttam rajta perkál szoknyánál egyebet, pedig ott
dangubálok sülve-főve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor
napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.
– Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma?
Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak?
Szombaton nem volt otthon, pénteken eső esett. Úgy van, úgy, a múlt
héten is csütörtökön volt rajta egy májszínű selyem ruha. Úgy látszik,
spektabilis, hogy csak maga elől bujkálják azok a selyem szoknyák. Hogy
mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a
homlokára ütött). Hm. hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)
Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.
Nagy fejcsóválások között oldalgott el a „Félhold“ felé, még kezet is
elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtől, egyenest
befordult a kacskaringós Mályva-utcába.
A „Három angyalhoz“ címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá
lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét előadni,
nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által
összetört lélek puhaságát tegye a „Pává“-ban közszemlére. „Méltóság,
Druzsba – így szólott önmagához – ne feledd el, hogy ki vagy“ s ezzel
gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes
helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta
messziről, hogy a „Páva“ előtt nagy népcsődület van; asszonyok, férfiak
és suhancok verődtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian
nézegetnek be a kapurácson.
Meggyorsítá lépteit, sőt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott
volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egy pár asszony jött
vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán még sem
szerencsétlenség, – gondolta és nagy kő esett le szívéről. Az asszonyok
között az egyik köszönt is.
– Dícsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!
– Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?
Csinos, gömbölyű arcú, bogár szemű asszonyka vált ki a sorból,
megnyálazta újjait és megigazgatta, lesímítá velök koromfekete haját
előbb, csak azután felelt:
– Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az
utcára.
Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.
– Lehetséges ez? – mondá tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. –
Ismételje, kérem, még egyszer.
– Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet.
Asszony az a talpán.
A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de
azért meg volt lepetve.
– És hát mi az oka, nem tudja?
– Hogy mi az oka? – kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva
magát a csípőin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták
Druzsba úrnak a Lermer tanár zwikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony
szerkezeten mozog. – Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az
ilyennek oka lenni? Ők ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi
oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony
unta meg az urát.
– Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel
érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.
Biccentett a fejével, egy-két lépést tett előre és megállt, habozva
afölött, illő-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A
családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is
hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet.
Tehát nem megy be a „Pává“-ba. Már most aztán vagy visszafordul, vagy
beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman előtt a
visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb és így rokonszenvesebb Druzsba
úr előtt is, a csőcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba
úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva-utcán erről a
részről is kellemetlen, sőt elijesztő látvány tárult eléje. Hajtsárok
ökörcsordát tereltek erre felé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok
bőgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentő
villaszarvak ágaskodtak.
A rémület fogta el. Meglehet, belső furdalást érzett gyöngéd lelke e
szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított,
midőn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerű gyávaság volt,
elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca
túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a „Páva“ előtt, a szájtátó
tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetőleg elkerülje, füleit azonban
nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgy, hogy
mégis hallott a csoportosulásból némely értelmetlen és különös
megjegyzéseket.
– Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.
– Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.
– Kutya egy asszony!
– És mafla egy zsandár!
– Hát mi történt?