utcára tódult és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágitottak.
Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az
orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél
nagyobb legyen a fény, a feltünőség.
Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek.
Ah, Pest, széplábu nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska,
naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt és gyakran a
külvárosig elkisért egy pár formás női lábat. Gyüjteménye volt az
emlékbe szerzett női cipőkből és soha sem emlékezett a kedvese arcára,
csupán a lábára.
A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe.
A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden
második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szaguak voltak
Pesten, mint a japáni narancsok.
A Rákóczi-ut telve volt kéteshirü nőkkel, akik azonban oly csinosak és
fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház
körül nyársat nyelt főhadnagyok és ál-vidékiek tartottak szemlét a nők
fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottoslányok forgatták a
képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tisztaarcu volt a városban.
Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok és az őszhaju asszonyok sok
müértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a
férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind
Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a
hajfürtjeik között, mint a szentjános bogarak a nyári réten.
Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit.
Csupán attól félt, hogy a gyermek sirni kezd a karjában és szegényke azt
vélte, hogy a járókelők akkor megállnak és abbahagyják tennivalóikat.
Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala
észre a városban.
Már a Nemzeti Szinházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig megszokott állani a
sarkon, hogy a szinlapot elolvassa és a kiskapun ki és bejárogató
szinészeket és szinésznőket szeműgyre vegye. Olyanok voltak ezek az
emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen
szinésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely
megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen
kötötték.
– Tud ön francia kötést? – kérdezte a müvésznő a gavallértól, aki a kapu
alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazitsa.
Ujházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdijas eunuch
üldögélt a szinház bejáratánál. A jövőmenő szinésznők bátran a
szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már ugy sem lát az öreg,
nem látja a mult időket sem. A Nemzeti Szinház régen olyan volt, mint
egy vándorcigány karaván. A törzs férfi és női tagjai összevissza
szerelmeskedtek egymással, amig fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep,
egy jelenet, amelyet együtt játszanak, oly közel hozza a szinészt a
szinésznővel, mint a házasság. Ujházi Ede (természetesen régen meghaltak
már azok a szinésznők,) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak
szentéletü szinésznők is e házban, akik tiszteségesebben éltek törvényes
házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is
morogva emlegette e tiszta dámákat.
Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbizásáról, amint elbámészkodott a
Nemzeti Szinház környékén.
A szinlap a Nóra előadását jelentette. A magyar cimer oly ünnepiesen
foglalt helyet a szini cédulán, mint egy régi báli meghivón a házigazda
monogrammja, A budai nyomdász betüi mindig ugyanazok voltak Már a
szinlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt,
mint a Globe-szinházban Shakespearet.
Éppen jött Márkus.
Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb urihölgy a városban.
Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az
érzelmes világban.
A gyerek sirni kezdett.
Vajjon hol van a tigris-bundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág
Budán látta?
A gyerek ujra jelt adott.
A gyermeksirásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más
hivatással bizta őt meg, mint a szinészekben való gyönyörködésben.
Fontos kötelességet biztak rá. Vajjon hogy sikerül a kaland?
A József-körut felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével.
Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben ugy
világitottak, mint a tündérkastélyok. Vig józsefvárosi lányok jöttek,
akik kandi pillantást vetettek a kis babára. Suszterinasok futottak és
meglökdösték a kis mamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást
vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejü asszonyság mindenáron szóba
akart elegyedni a Bérkocsis-utca tájékán. Egy keleti arcu urinő
imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta,
hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képü hordár vastag fekete bajuszát a
gyermekhez dörzsölte:
– Kis baba! – kiáltotta, mintha még soha sem látott volna pólyás
gyermeket.
Gyöngyvirág befordult a körutról egy mellékutcába, mert már a torkában
vert a szive. Félt, hogy a gyermek megéhezik, – sirni kezd; vagy meghal
karjai között, hiszen olyan gyenge mint a mákvirág… Sietve vette
lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy
mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő.
Elhagyta a Baross-utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek és mégis
mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői-uton, ahol öreg
polgárok köhögnek a klinika környékén és falusi kocsik görbén hajtanak a
messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára
eltünnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová
hajtja le bus fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba,
bölcsőkbe huzódtak s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a
szomoru élet felé veszi most utját a kihült városban. A kémények mögött
már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a
jógyermekeket. Vajjon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a
párnáját? Kinek gondjára bizzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak
a szive erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni
Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de ugy érezte, hogy mindenki
látja a városban, amint befordul a Tüzoltó-utcába.
Ezután ugy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A
hosszu kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott
nyulni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér
márványszobor világitott. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a
gyermekekre. Ezentul Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök
látszottak és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák, korán
reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni.
Fényes kilincsü üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az
előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen
volt.
Most hirtelen kanyaritott egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a
küszöbre fektette. Ugy szerette volna még utoljára megcsókolni… De
sietni kellett. Halkan megnyomta a villamoscsengő gombját és futásnak
eredt.
Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltünt a
gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében.
Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd
kárpótolja ezért a hosszu életben egy másik nő, aki lehet mindene,
anyja, jegyese, barátja, amilyennek az ígazi nőnek kell lenni. Nem
mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és
megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az
erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a
tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegitő tüzét,
aki pince-sötét szomoruságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud
igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szivből jövő
hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki hiven egyforma gonddal van a
gazdagok jóltáplált gyermekeihez és a talált senki-gyermekéhez. Ha van
isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a
boldogtalanságban fogant gyermekek bölcsőjénél, hisz ő rajta kivül ugy
sem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző.
Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől
ért haza késő éjszaka a Svábhegyre. A fák ugy sirtak felette az őszi
szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen,
mint a birák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy
heptikás mezőőr. Dehogy is jutott eszébe, hogy a másik
Pongyi-kisasszonyt, az előkelő Emerenciát felkeresse, akinek ugyanabban
az időben kisleánya született. A Pongyi-kisasszonyok bizonyosan
felvették életprogrammjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket
Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már
kémleli is a láthatárt. Vajjon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már
Emerencia kis babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek
született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz
gyermeket a Tüzoltó-utcába.
Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott a délután folyamán s
igy senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.
XI. Gyöngyvirág elszállása.
A nagymama napjai meg voltak számlálva, mint a tojások a kamrában. Össze
volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy birósági kékpapiros,
amelyben az itéletet közlik a delikvenssel. Esténként mindig
tollbokrétás, ünnepélyes halottaskocsik árnyképei mutatkoztak az őszi
ködben. A nagymama ijedten nézte a leereszkedő setétséget és bár fukar
volt, mint a vidra, tizenkét gyertyát gyujtott meg ódon
gyertyatartókban. És még igy sem látta teljes bizonyossággal a
tárgyakat, amelyek körülvették. Napjában százszor is megkérdezte.
– Gyöngyvirág, nem szöktél el a szinésziskolába?
– Itt vagyok, nagymama, – felelt szolgálatkészen Gyöngyi valamelyik
sarokból. – Dehogy is hagylak el, mikor beteg vagy!
Pedig hát azért nem mert a házból kilépni a leányka, mert a lelencházi
látogatás óta ugyancsak meg volt ijedve. Gyorsan olvasta a Pesti Hirlap
hireit. Vajjon nem keresik-e a gyermek anyját? A rendőrség bizonyosan
nyomoz és a titkosrendőrök a Svábhegy bokrai között kutatnak. Egyszer
olvasott rendőrkutyákról, amelyek éles szaglásukkal követni tudják a
tettesek nyomait. Mindig megrettent a szive, amikor a majorosok kutyái
ugattak a hegyen.
Talán két hét is elmult, mialatt Gyöngyvirág nem mozdult el az ablak
melletti sarokból. A hegy olyan sárga volt már, mint egy báli ruha,
amelyet setéthaju delnő ölt magára. A bokrok fülalaku levélkéi
felpirosodtak. A Béla király-ut olyan néma volt, mint a hangjavesztett
madár. A völgyekre köd ült, mint a rege, amelyet kis házakban mondanak
régente itt vadászgató ifju királyokról. Délutánonkint egy pesti fiáker
jött fel a város felől, amelyben titkos szerelmesek ültek, mindig
elhaladtak az Élesztő-villa előtt, hol gyalog, kéz a kézben, hol lassan
gördülő hintóban. Gyöngyvirág jól szemügyre vehette a szerelmeseket.
A férfi még fiatalember volt, de a füle mellett dudorodó hajcsomó alig
észrevehetőleg szürkült, mint az ezüsthold játszik a faleveleken át.
Inkább szomoru volt, mínt vig. Londoni kabátja volt, mint a grófoknak. A
fekete keménykalapja karimáján kis szij volt. Piros kutyabőr keztyüi
voltak. Herceg is lehetett volna előkelő külsejénél fogva. A lapossarku
cipője, a nyakkendője, a gallérja, finoman borotvált arca és gondosan
nyirott bajsza kifogástalan volt.
Hosszuakat lépett és kis piros folt volt az arcán, (mint a vadszőlő
levele) az evéstől s az ivástól. Magas termete csontos volt, mint azoké,
akik korán reggel lóra ülnek és végignyargalnak a Stefánián. Ilyen volt
Császár egykor a Dolovaiban, amikor a karzaton és páholyban sirtak, mint
korunkban a moziban. És tekintete olyan fáradt, tétova volt
közönségesen, mint aki nem igen érzi jól magát ebben a világban.
Ámde gyakran mosolygott is ez a bágyadt férfiszem. Különösen olyankor,
ha hölgye kegyes volt hozzá és nem veszekedett sétaközben.
Mint Gyöngyvirág megleste, a delnő szeretett veszekedni. Ilyenkor a
férfi lehajtott fejjel kullogott utána és mindig csak a nő két lábát
nézte, mint egy hü kutya. Távolabb kiszámitott lassusággal jött utánuk a
veresborarcu, ezüstfejü bérkocsis a bakján és látszólag egyébbel nem
törődött, mint lovaival.
– Vajjon miért veszekednek? – tünődött néha Gyöngyvirág, – mikor
boldogok is lehetnének?
Az asszony kezdettől fogva nem tetszett neki.
Kistermetü, karcsu, melles és mozgékony járásu volt. Skót szövetből
férfiasan szabott ruhája volt. A szoknyáját gombbal emelte föl, a
kabátján zsebek voltak, amelyekbe bemélyesztette barnakeztyüs kezét.
Szerette a kis, fátyolos kalapokat, amelyekbe szokás szerint randevura
járnak a pesti nők. A homloka alacsony volt, két merőleges ránc
keletkezett a szemöldökei között, amint fekete szemével erősen maga elé
nézett. Az ajka egyformán elszánt volt a csókra, valamint a haragra.
Ideges kis orra volt, amelyen néhány kis szeplőcske foglalt helyet, mint
a szépség ékszerei. Néha olyan konok haraggal lépkedett előre, hogy tán
a Jánoshegyig sem békül meg. Máskor ellenben megengedte, hogy a férfi a
karjába akassza a kezét és hozzá lehajolva, mindenféléket sugdosson a
fülébe. Egy alkonyaton messziről látta Gyöngyvirág, amint a tekintélyes
férfiu egy bokor mögött térdepel és az asszony kezeit csókolja, amelyek
oly fehéren világitottak mint a vizililiomok. Aztán az asszony lábát is
csókolta a férfiu. A nő nyugodtan állott helyén és a fatetőkre ereszkedő
ködöt nézte.
Harmadnap egyedül jelent meg a bus uriember a Svábhegyen, mint egy
szentimentális regényhős.
A bérkocsis oly ünnepélyes arccal követte, mint a temetéseken a
halottat. Az előkelő ur lehajtott fejjel ment végig az utakon, a
sárgalevelekre függesztette a szemét, mintha annak a nőnek a lábnyomait
keresné. Meg-megállott és nagyot szippantott az őszi levegőből. Olyan
fájdalmasan nézett körül a tájon, mint egy számüzött hazája határán.
Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott,
jobbra-balra tekintgetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett.
És titkon megtörülte zsebkendőjével a szemét. A nő bizonyosan azt
igérte, hogy eljön. Aztán cserben hagyta a szerelmes férfit, mint ezt a
nők szokták.
Vajjon miféle kifogást mondott másnap, midőn félénken szólalt meg a
telefon vagy titkolózva jött a hordár a kérdező levélkével? Foga nő a
gyermeknek vagy felmondott a szakácsné? A szabónéhoz kell menni próbálni
vagy a zsurt nem lehet elmulasztani, mint ahogy az szokás, midőn a
szerelem már kezd örömtelen lenni? Midőn hosszant ásit az unalom, mint a
ketrecben a farkas. Reménytelenek a találkozások. Uj szavak többé nem
hangzanak. A kézfogások régiek. A szemrehányások avasok. A csók bágyadt.
És legfeljebb az melegitene ujra, ha a kiömlő vérek egybefolynának.
Lelketlen, fekete orrlyuku, agyonöltözködött pesti asszonykák, akik az
első randevura szinte behunyt szemmel, ezer veszély között is elmennek,
csaknem az első hivó szóra: mily hidegvérrel hagyják később a tegnap
imádott férfit az esőben sétálgatni Rudolf trónörökös szobra körül vagy
Budán, a Kacsa-utcában!
Midőn már a jó barátnő is ásit, ha ama bizonyos férfi nevét hallja… Ezek
a divatos, röpke asszonykák oly ledérek, mint a férfiak, akik nem
köszönnek másnap a nőnek, kinek kedvességét élvezték. Ebben a világban,
amely itt a szinházi premiéreken, divatos estélyeken, szállodák
éttermeiben »mutogatja magát«, olyan hideg kedvvel kell járni a
férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt urhölgyek, akik soha
sem olvastak elmerülve egyetlen könyvet sem; a műveltség látszatát a
szinházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani, viccesen vagy
snájdigan: ezek a kis élnivágyók, akik azért mennek a koncertbe, mert
divat és ugyanezért szőnek viszonyt férfiakkal, mert a barátnőjük is azt
cselekedte: ezek oly mohón harapnak a férfiak szivébe, mint a
szendvicsbe. A «szellemes doktorok» és a balkézzel vakarózó irók ezeknek
találják fel a költőietlen ötleteket. Rajongtak Adyért, aztán
Drégelyért, Zerkowitzért és Debussyért. Mindegy… Érzéseiket ugy
váltogatják, mint Róth Margitnál a divatos kalapokat. Semmit sem tudnak.
Kuglert majszolnak, amig a szamár férfi ugy küzd értük, mint egy
gladiátor. Jól kellett imádkozni annak az édesanyának, akinek a fia ép
bőrrel menekült ez asszonyok társaságából; hogy nem undorodott meg
önmagától vagy az egész női nemtől!
– Szegény ember! – rebegte Gyöngyvirág, midőn a boldogtalan uriember
ismét elment a villa előtt, mint egy rokkant.
Egy délután, nem messzire az Élesztő-villától, egy rövid, erőteljes
csattanás hallatszott, mintha egy ajtót hirtelen becsapna a szél.
– Nagymama, a boldogtalan ur agyonlőtte magát! – kiáltott fel
Gyöngyvirág.
Az öregasszony egykedvüen bólintott:
– Előre láttam. Sorsát nem kerülhette el. Mind igy járnak azok a
férfiak, akik komondor módjára követik a nőket.
Gyöngyvirág egy hárászkendőt kapott fel. Néhány perc mulva lihegve,
izgatottan visszajött. Vörös volt a szeme.
– Az ur arra kéret nagymama, hogy engednéd meg, lepihenhessen az üres
kertészházban, amig a kocsis orvost hoz a városból.
– Nálam bizony nem hal meg egy bolond férfi sem – kiáltott a »grófné«.
– Nagymama, már nagyon öreg vagy, – szólt figyelmeztetőleg Gyöngyvirág.
– A kertészház ugyis elhagyott, ott senkinek sem lesz utjában a
szerencsétlen.
Az öregasszony elsirta magát. (Betegségében először sirni tanult meg.)
– Még meg sem haltam, máris ugy intézkedik ez a béka, mintha ő volna az
ur a háznál. Bánom is én…
A boldogtalan uriember a saját lábán jött az Élesztő-villáig. Az öreg
bérkocsis fogta a könyökénél. Csendesen közelegtek, mintha ennek az
urnak különös öröme telne a saját boldogtalanságában. Szomoru ősz van…
Gyöngyvirág hideglelősen kulcsolta össze a két kezét a kendő alatt.
Az idegen vértelen, halálsápadt arccal lépegetett. A zsebkendőjét a
szive felé szoritotta és meg-megállt, mintha a vércseppeket keresné a
faleveleken. Csodálkozott, hogy nem folyik a vére. Megemelte a kalapját
a nagymama előtt.
[Illustration: Bágyadtan lehanyatlott. ]
– Bocsánat, rosszul találtam, – rebegte csendes mosolylyal.
A nagymama megenyhülve nézte a revolveragyát, amely a felsőkabát
zsebéből kikandikált.
– Ennek az ostoba pisztolynak több esze volt, mint uraságodnak. Milyen
szamarak még mindig a férfiak! Mikor nő be a fejük lágya?
Tréfásan szamárfület mutatott az idegennek, aztán előrebicegett, mint
egy sánta szarka. Régimódi tarka ruhájában, papucsában, fejkendőjében
olyan volt mint a mesebeli boszorkány, aki Tündér Ilonát őrzi.
– Hozzál vizet a kutról, – parancsolta Gyöngyvirágnak, amig a
megsebesült urat bevezette a kertiházba. Valamikor a kertész lakott itt,
de megszökött az öregasszony elől.
Gyöngyvirág viz helyett előbb párnákat és takarókat hozott a házból és
azt a gyékény-padra vetette.
Az ur bágyadtan lehanyatlott.
– Lajos bácsi, aztán el ne járjon a szája a városban, – mondta csendesen
a vén kocsisnak, – hozza ki az Ungár doktort, másnak egy szót se…
Szétnyitotta a ruháját és egy vizestörülközővel betakarta azt a kis
piros pontot, amelyet a pisztolygolyó ütött a szive felett. Gyöngyvirág
reszketve állott lábán a művelet alatt. Talán még sápadtabb volt, mint a
sebesült.
– Kisasszony, köszönöm hozzám való jóságát, – mormogta az idegen ur és
kinyujtotta a kezét.
– Mondja, miért tette! – kiáltott fel Gyöngyvirág szenvedélyesen. – A
fekete nőért? Ó, hogy haragszom rá.
A boldogtalan uriember csöndesen nézte a leánykát. Ki tudja, mit gondolt
magában, midőn nagyon halkan megszólalt:
– Maga kis hegyitündér. Ha csupa tündérek élnének a földön, nagyon jó
világ volna. Hogy hivják magát?
A nagymama erre kikergette Gyöngyvirágot a kertiházból. Egyedül maradt a
sebesült mellett. Bekötötte a mellét, mert értette a sebkezelést, még a
porosz hadjáratból, midőn egy lovaskapitány után elszökött a harctérre.
Állitólag esküvőt tartottak egy tábori lelkész közbenjöttével, de a
házaslevél elveszett.
* * * * *
– Nevezzen engem Don Kihóténak asszonyom. Van ugyan igazi nevem is, de
annak semmi jelentősége. Szabó Péter vagy Kovács Pál: ha parancsolja.
Igazában Don Kihóté vagyok, – igy szólt a boldogtalan uriember, miután
egyezséget kötött a nagymamával, hogy a telet a Svábhegyen tölti.
Felszerelést hozatott a fiakerossal pesti lakásáról, amely felszerelés
arra is alkalmas lett volna, hogy az északi sarkra elutazzon. Különös
tapintásu szőnyegek, igen puha bundák, csillogó mivü fegyverek, teafőzők
és kézi szánkók voltak az utipodgyászban.
– Egyszer északra akartam utazni valaki után – mondta Don Kihóte,
miközben berendezkedett a kertiházban. A nagymama egyik szeme már
megmerevedett, használhatatlan volt, de a másikkal ugy figyelt, mint egy
hiuz.
* * * * *
A szerencsétlenségben laboráló uriember golyóütötte sebe gyorsan
gyógyult, miután a medvekülsejü seborvos többször bekötözte. A mogorva
doktor pihenést rendelt, „a többi a természet dolga, mi doktorok nem
sokat segithetünk.“
Az uriember, aki körülbelül szórakozását lelte abban, hogy olyan
szerencsétlen, mint az angol regényben a spleenes gavallér, fanyarul
helyeselt.
– Én valóban nem tehetek arról, hogy a csontjaim épek és erősek, mint a
barlangi medvéé, – felelt mentegetőzve. – Az anyám még nem töltötte be a
tizenötödik évét, mikor a világra hozott. Két és félesztendős koromig
szoptam az anyatejet. Három évig néma voltam. Tiz esztendős koromban
csaknem tizenkét hónapig feküdtem az ágyban. Télen fürödtem a befagyott
folyóban. Lisztes-zsákokat emelgettem és régi török szablyákat vágtam
ketté. Már az is csodálatos volt, hogy mint aféle törvénytelen gyerek:
életben maradtam s nem fojtottak a kanálisba. Igazán nem tehetek arról,
hogy a szervezetem olyan erős, mint egy óriásé. Voltam már alkoholista,
morfinista és pipáztam ópiumot. Majd csak átballagok ezen a kis
szerencsétlenségen is, miután, ugy látszik, – arra születtem, hogy
hosszu és boldogtalan életet éljek.
Egy deres novemberi reggelen, midőn a cinkék ugy ugrándoztak és
fütyörésztek, mintha minden életunt embert megvigasztalni akarnának a
mókájukkal, Don Kihóte meglátogatta a nagymamát, aki már nem tudta
elhagyni az ágyat. Elveszitette beszélőképességét, csupán egy
papirosdarabra irta fel:
– Ugy pusztulok el, mint a Kaméliáshölgy, – jegyezte nagy
gazdaasszony-betükkel és végtelen undor látszott az arcán.
Szürke hajfürtjei a vánkosra omoltak, horgas orra megnőtt, homloka
hátracsuszott és ijesztő fekete volt a szájürege, mintha a sok gonosz
szó, amelyet életében elmondott, lassan kiszivta volna szája természetes
szinét, mint a füst a tajtékpipáét. Merev szeme a messziségbe
nézegetett, mintha azt a helyet kereste volna elmult életében, ahol
eltévesztette a keresztutat. Ő ott balra fordult, ahol piros, habzó,
rejtelmes függönyök boritották a láthatárt, csalogató török-muzsika
szólt és az életöröm részegbolond köntösében hentergett az utmentén. Mig
jobbról sivalkodó gyermekek hangja, a gond kéztördelése, a tiszták
mélysóhajtása hangzott a nádasból. Ah, és mégis erre vezetett volna az
ut a megelégedett, csöndes elmuláshoz. A fehér kályhához, amelyben piros
és hosszadalmas meséket mond esténkint a vasrostélyon átvereslő tüz.
Szakállas oroszlánok és hegyes süvegü törpék vannak a rostélyon. Odakünn
halkan hull a hó és a gyermekek oly csendesen alusznak ágyacskáikban,
mint a tej. A papucs széjjel taposott, a csók olyan széles, mint a
cselédkenyér, levegő-tisztitó veszekedések vannak korán reggel, hogy
annál csendesebben muljon el a nap. A hegyessarku, fehérharisnyás,
lobogó alsószoknyás nők messzi járnak e tájról. Mindenki oly csendesen
nevet, mint a harmónika.
Elsárgult gyürükkel megrakkott szomoru kezeit összefonta a nyakán,
mintha láthatatlan kigyóktól védekezne.