kasztiliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta,
félcipőjét csaknem szétverte táncközben: már gyermekkora óta nagy sikere
volt a családi körben, amint a szilaj spanyoltáncot lejtette.
A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Izaura a
Fehérhajó-utcában lakott, a Graskovics-féle házban; mig Emerencia a
Szervita-téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevü ragyás
uriember, erdélyi méltóságos ur volt a vőlegény, aki protestáns volt és
világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános
helyen a Pongyi-kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket,
külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat
sirdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült,
hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon
nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két
kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret és csöndesen megnyugodott
sorsában.
A Pongyi-kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek
Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy
kutyaszijat, amelyet a kezében vitt, mig Izaura lépten-nyomon hegyesen
füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit, foglalkoztak vele.
A „báróról“ soha sem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat
emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és
tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak és piros frakkban mentek a róka
után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték
Gyöngyvirágot s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték
a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.
– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.
Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott és odahaza soha sem
merészelte kinyitni a száját a Pongyi-kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A
nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva és ilyenkor nem volt
tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét és ugy vágta a kis
baltával az aprófát mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt
késlelkedett a bérfizetéssel a Kecskeméti-utcai házért. Még csak azt sem
vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a sziniiskolát látogatja. Majd egyszer
kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagu igazgatónak, de egyelőre hallgatott.
Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban
leguritaná az ezredesnét lányaival együtt a Svábhegyről, ha
meglátogatnák.
Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a
Pongyi-kisasszonyokat.
Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben
jönne, cimeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: _Gyöngyvirág,
kedves kis rokonunk_ cimére. A levélben a Pongyi-hölgyek felkérték
Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete ur előtt. Ők hosszu
ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak
volna egy szabad délutánja, 3-tól 4-ig, meglátogathaná hüséges
barátnőit.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége, – szólt náthásan Remete úr és nyomban
közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcu asszonnyal, amiből
nagy sirás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva
hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek
után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik családjáról.
– Hivjátok Laubernét, – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni
az időmet.
A gyerekek elszaladtak és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek
trafikja volt a Király-utcában és titokban a szini pályára készült.
Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott
Gyöngyvirág.
Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a
régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és
aranyránett-alma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszu és
vörhenyeges volt, mint a hervatag füszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről
álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk
elé varázsolták a szegény szobaurak. Kanaáni boldogság lehetett vállát,
keblét megölelni. Az omnibusz-kocsis tátva felejtette a száját, ha szél
fujt a Király-utcában és Lauberné hajadonfővel, harász-kendőben és egy
szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából
inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata
volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat
volt a nyakán.
Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné
feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat
hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.
Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott
börziáner, aki az összes brittanikákat végigropogtatta a boltban,
állitólag nem szerette „a kövér zsidóasszonyokat“. De felfüggesztette a
villásreggelit a Bécsi sörcsarnokban, ha az ablakon át megpillantotta
Laubernét.
– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt és hatalmas
potrohával, asztmatikusan szuszogva, vetette magát a trafikosné után.
De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hirlapiró ur
sem. Ez a kilumpolt arcu, borgőzös, létra-formáju, görbenyaku
fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely
szerelmes a tanár ur páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken
törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája
után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik irói tevékenysége,
ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál-utcában, a Régi bablevesben, ahol
délelőtt spriccer mellett irt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapokba. A
kéziratot hordárra bizta és ilyenformán már adósa volt a Király-utca
összes hordárjainak. Gyakran volt részeg s ezért Laubernét tette
felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedüse volt: rokon és
barát nélkül, a csodával határosan tartotta fenn magát az idegen
nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a
Vasvári-utcai templomba jártak imádkozni. Vajjon miért imádkoznak? Ha
zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert
az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a
gyönyörü nőiknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a
ferde látószegből nézte az életet, hogy ő ugyis szerencsétlen, tehát
nincs sok vesziteni valója.
Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt
Laubernénak, amikor a kis szinpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt,
a levegőbé emelte a lábát és Remete R. A. ugy verte a zongorát, mint a
zengerájban.
Blau Diogénesz Carola Ceciliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor
és kijelentette, hogy az ünnepelt diva nem közeliti meg Laubernét. Ha
nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte, –
hordócska sert és pompás villásreggelít hozatott fel a „Bécsi“-ből.
Antal, a fehérkötényes csapos, büszkén hozta fel vállán a hordót és a
tisztességesarcu asszony ócska evőeszközöket nyujtott be az
ajtóhasadékon. R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél s ekkor
elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.
Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros
barátságosan piszkos, kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt
megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését
hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint
egy csengőt.
– Riza, – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagu, szomoru
udvaroknak. – Meghalok!
IX. A gólya kelepel.
Gyöngyvirág egy októbervégi napon meglátogatta barátnőit.
Előbb Izaurát kereste fel, aki a Szervita-téren lakott.
Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak s régimódi,
kényelmetlenül épitett házakban, bolthajtások és féligvak ablakok mögött
huzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a
városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gummikádban fürödhedtek,
mert a lakásban nem volt fürdöszoba; télen fával fütöttek, mert igy volt
épitve a kályha; de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a
levegő.
A belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott
keringőzőtt a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a
bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábu grófnék; tiszta
ruházatu öreg nyugdijasok üldögeltek a padokon; a gyékénykosaras virslis
és a császárzsemlyeszagu pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak,
midőn becsengetett; a probirmamzellek kigyózó deraka és a kalaposnék
fehér bluza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a
könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész
életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A
boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az elegánciát könnyü itt
megtanulni és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a
legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, keztyüt, oly
emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalkavadászat. A párisi áruk
egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők.
Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a
könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta
kezedbe a pincér. A borbély Párisban tanult fodrászságot; a fehérnemübe
szüzleányok himezték a monogrammot; a füszerkereskedésnek olyan szaga
volt, mint egy oceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A
vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobil-fátyol
nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt
vakitottak és vadonatuj bankjegygyel fizetett a bank. Boldog belvárosi
évek! Vajjon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjuság?
Izaura lakása japáni stilusban volt berendezve. A földön és a székeken
igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárgaselyem
ernyöjű lámpás halkan zugott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek
voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán.
Izaura hófehér ágyban feküdt és egy pirosszallagos, bamba kisgyermekre
fáradtan, szomoruan mosolygott.
Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára.
– Kis baba! – kiáltotta álmélkodva.
– Fiu, – suttogott Pongyi-kisasszony.
– Fiu, – ismételte Gyöngyi és még nagyobb csodálkozással függesztette a
szemét a pirosszalagosra.
– A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet mulva Izaura.
Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre
telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiut és hosszadalmasan
nézte, mint egy álmot.
– Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura.
– Ó, nagyon, – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajjon, hogy hivják? –
kérdezte titkolózva.
– Sándor.
– Sanyi.
Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott
örömében, mikor az kinyitotta a szemét.
– Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor
használta volna e kifejezést.
Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A
csecsemő nyögött, furcsán eltorzitotta a száját, majd meg lecsukta a
szemét, ezzel mintha a napsugár is eltünt volna a szobából.
Izaura felkönyökölt az ágy párnáira és búsan nézett Gyöngyvirágra.
– Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a
gyermeket. El akarja tenni az utból.
– El akarja tenni az utból? Hisz senkinek sincs utjában a csepség –
vélekedett Gyöngyi.
– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet, – rebegte
Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem
a szomoruságok láncolata.
Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a
térdin tartotta Sándort. Váratlanul szomoru csend ereszkedett a szobára,
amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas
férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe
borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt
októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni
kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek utjában van.
– El kell őt tenni láb alól, – mondogatja az anyám. Azt állitja, hogy ez
a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az
egész életet.
Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraitéltre.
Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölőkést fen
a köszörükövön. Vajjon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában
hogyan teszi el az utból?
Az ajtó felé huzódott. Ó, minek jött ide e szomoru házba, ahol a
világrajövő kis gyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is
lesz gyermeke, a vállára, a kebelére ülteti a kicsit, mint egy pillangót
és ugy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajjon hogy hivják
majd az ő gyermekét? Ha fiu lesz, csak Imre legyen a neve, a haja
hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha
véletlenül leánykát kap?
Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé:
– Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb
alól!
Gyöngyvirág megrettent.
A nagymamára gondolt.
Vajjon mit mondana a nagymama, ha egy kis gyermekkel a karján állitana
be a Svábhegyre? Nem igen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne
az öregasszony.
– Gyere közelebb, Gyöngyvirág, – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te
vagy életem reménysugara, ha te is cserben hagysz, felkelek a
betegágyból, elvánszorgok a Dunáig és a gyermekkel együtt a ködös vizbe
temetkezem.
– Ne beszéljen, Izaura, – kiáltott Gyöngyi és eltakarta az arcát. –
Mostanában nagyon csuf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint
az átok. Kétszer is meggondolja magát, amig a folyóba akar ugrani.
– Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom
az anyámnak, aki gyülöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen
kis bogárral. Talán éheztetné… megverné… Ő ugyan azt állitja, hogy ne
legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó
asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe
viszik játszani a gyermekeket és beleejtik a nyitott sirokba. Többé
sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül
vergődne egy sirgödör fenekén, nyivákolna, sirdogálna, senki sem hallaná
meg a hangját, – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki
elszáradt lábával oldalba rugná gyermekemet. Ah, sosasem tudtam
megérteni azokat a szülőket, – akik gyermeküket csizmadia-inasnak adják.
Vadul felkapta a gyermeket az anya és a nőstény heves mozdulatával a
melléhez szoritotta.
– Nem adlak oda, nem én… Ne félj kis bogaram, nem leszel csizmadiainas.
Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája és pityergő hangon
szólalt meg:
– Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort házában. Furcsa,
bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő.
Izaura megígazitotta a szalagocskákat a gyermek ágynemüjén, megsimogatta
a tejszin csokrokat, kihuzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat.
Félszemmel nézett Gyöngyvirágra.
– Azt én sem hiszem, hogy a budai, tekintetes asszony jó anyja volna az
én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szive a cseppséghez. Érző
sziv, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének,
különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy
kis tervem, amit hosszu éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel
feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a
jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még
férjhez akarnék menni. De én már ugy sem megyek férjhez soha. Csak leány
maradok és fehér ruhában, mirtuszkoszoruval a fejemen temetnek el. Soha
sem fogom megismerni az asszonyok életét. Szüzi tisztaságban megyek át a
másvilágra, mint egy apáca. Hisz az asszonyok mind tisztátlanok. Csak
addig vagyunk boldogok Gigi, amig leányok vagyunk.
Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott
ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska.
– A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek
lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra
kell vigyázni, hogy a világ még ne tudja. Az emberek rosszakaratuak,
hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A
férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Soha se mond el a titkaidat
férfinek, mert visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne,
menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt
fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanusitani, mert senki sem
látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem
hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én
nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány
vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a
férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint
azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt
folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám
ezredes volt.
Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott
szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott
volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bünbeesett leány védőbeszédét.
Imára kulcsolta a kezét és titkon azon fohászkodott, hogy soha se
kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelmüségeért.
– Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet,
mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan,
felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné,
legfeljebb önmagamat.
Izaura sirni kezdett. Könnyei a mártirok fájdalmával hullottak és
megfényesitették az arcát, mintha belső fény világitaná. Sándor
csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomoruságot
okozott világrajöttével. Szegény, törvénytelen gyermekek, dehogy is
jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják
öket. A nemszeretem kislelkek odaát maradnának a tulsó parton, ahol az
arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajjon miért is
hivják át őket gyenge percekben a boldogság honából?
A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta
a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejtsek közzé volt himezve a neve és
letörölte vele az anya könnyeit.
– Ne sirjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére.
Az anya felemelte a fejét:
– Ó, ne mond barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak
kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, mig a világra
hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek,
szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők ugy
jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sirját
kell meghóditani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét,
amelyet szél lenget. Milyen tiszta és sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó
tükrében a vizililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az
arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét.
Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a
szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszu életen át
születésük varázsa.
– Én szeretem Sándorkát, – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág.
– Szeresd szegényt! – rebegte Izaura, – megérdemli. Van egy ház a
Tüzoltó-utcában, amelyet jóemberek épitettek. Fehér Keresztnek hivják.
És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban
élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a
jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghuzod a csengőt, aztán
elfutsz, amint lábad birja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág?
– Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi és erősen fogta a gyermeket.
– Sándort majd beviszik a házba a jóemberek és felnevelik. Esküdj meg,
hogy megteszed, amire kérlek.
– Esküszöm, – felelt Gyöngyi és keresztet vetett.
X. Gyöngyvirág utja a pusztában.
– A mi Urunk Jézus Krisztus szamár háton menekült Herodes fegyverei
elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szüz karjain – mondta Pongyi Izaura,
amig utoljára felöltöztette a gyermekét.
Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a
sarokban és a fejleményeket várta.
Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután
abból a monogrammot eltávolitotta.
– Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajjon látja-e még szegény
anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszinü talpad?
Eldorádóba, vagy a szomoruság földjére? Kinek a kezét fogod meg
ujacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhérkötele
a nyakadban? Ő, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled!
Pongyi Izaura ráborult a gyermekére és oly keservesen siratta, hogy
Gyöngyvirág megszólalt a sarokból:
– Miért sir? Hisz nem halt meg Sanyi.
– Te azt nem érted, – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna,
legalább tudnám a sirját. De igy, – vajjon látom-e még valaha?
Erős hegedühurra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősitett Izaura?
– Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen
erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már
atyád nevét nem örökölheted.
A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta.
Aztán az irásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett
elvégezni, hogy egy esetleges nyomozásnál ne legyen a kézirás árulója
Pongyi Izaurának.
„A gyermek neve Sándor.“
Igy irta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiucska inge alá
csusztattak.
Aztán bekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, utrakészen.
Félhat volt. Az októberi délután az estébe tünt, mint egy sárga kocsi,
amely elgurul a szürke országuton.
– Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz
tévedni és rossz helyre viszed a gyermeket.
– Attól ne féljen, – suttogta Gyöngyvirág és nagy szerelemmel nézett
Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre.
– Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szivem
fájdalomtól.
Gyöngyvirág kinyujtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye.
– Megállj, hóhér, – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókoljam
meg utoljára kicsinyemet.
Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében
talán előszőr érezte a kin és gyötrelem nevü látogatókat. Eljöttek e
sisakos, vadképü idegenek és kardjukat Izaura szivébe mártották, hogy a
szegény hölgy összeroskadt.
– Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amig látlak.
Bár örökké látnálak az ablakból.
Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát és a kendője alá
csusztatta. Ugy nézett ki, mint egy kis pesztra.
– Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szivén érezte.
Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amig Izaura eltakarta az arcát és
az ágyra vetette magát kétségbeesésében.
[Illustration: Neki a városnak. ]
Most neki a városnak.
Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágitott Belvároson át.
Az utcákat már ellepték a diszes uraságok, urnők, akik illatozva,
frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci-utca felé siettek fénylő
cipőkben. Betanult, de ujnak látszó mosolyok az arcokon. A szemek
villámlottak, mintha mindenki megifjodott volna lámpagyujtáskor. A nők
arca fehér volt, szenvedélytelen és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok
lámpásai csupa álorcát világitottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe
Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szive felett?
Gyöngyvirág erősen a szivéhez szoritotta Sándort és gyorsan ment végig a
Rakóczi-uton.
Akkor még nem volt háboru, tehát gyönyörü fogatok közeledtek, mintha
csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiakerosok oly
tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok
megannyi nőhóditó gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével
dicsekedhetnének; magánfogatokaton csak az urak jártak, akik barátnöt
tartottak.