fejét, mint aki már nem kiváncsi földi dolgokra.
– Gyerünk papért, – szólt Don Kihóte – babonásságból is
engedelmeskedjünk az öreghölgy kivánságának. Különben is jó volt hozzám,
mint egy utszéli kut.
Együtt elindultak Gyöngyvirággal, hogy valahol papot keressenek,
novemberben a Svábhegyen. Nyáron felbukkan egy-egy gondosan megberetvált
pesti hitoktató, aki a meggazdagodott villatulajdonosok gyermekeit a
vallásban neveli s akit a finomkodó zsidóasszonyok abbé urnak
szólitanak.
– Vajjon nem helyettesithetném a gyóntatót? – kérdezte egyszerre Don
Kihóté és megállt a gyönyörü hegyi uton, amely olyan mélynek látszott,
mint a boldogság. – A nagymama nem igen mondhatna olyan titkokat a
fülembe, amit nem tudnék. Pesten ismerik egymást az emberek. A szegény
nagymama a város legismertebb hölgye volt.
Gyöngyvirág ellenkezett:
– Talán meggyógyul a nagymama, ha felveszi az utolsó szentséget. Nekem
senkim sincsen rajta kivül.
Azonban mégis reménytelennek látszott a mendegélés. A hegy novemberben
oly csöndes, mint egy száraz vadásztarisznya. Senki sem hinné ilyenkor,
hogy még valaha nyár lesz, fehér cipőben női bokák sietnek át a réteken
és az utakon szivek dobognak, akik mindazért lelkesednek, amit télen
Pesten láttak, tanultak. A börziánerek és gazdag kereskedők családjai
laknak itt, félig finomak, félig közönségesek. Ah, senki sem hinné el,
hogy valaha megvénülnek a feketehajú, fehérbőrü asszonyok, akiknek olyan
a szempillájuk, mint a függöny, amely mögött az álmok laknak. Boldog és
boldogtalan nők, akik ugy szeretik a szép hazugságokat, mint a finom
fehérnemüben az izléses monogrammot, a harisnyakötőn a lepkét.
Don Kihóté fanyarul nézegette a bezárt villákat, beszögezett ajtókat,
ablakokat.
– Van itt egy villa, a Mayer-lak, ahonnan az ablakon át szoktak
férjhezmenni a lányok.
Gyöngyvirág nevetett, Don Kihóténak felcsillant a szeme, mint az óbor a
sötét pohárban. Egy zöld zsalugáteres ablakra mutatott, amely magányosan
nézett kelet felé. Az ablak alatt a tégla kipirosodott a vakolat alól.
– Ugy látszik, a nyáron is jártak e jól ismert uton. Vajjon ki várta itt
szivdobogva a függöny mögött az éjjelt, amig az utolsó valcer is
elhangzik a kertilakok zongoráin? Én husz esztendő előtt ugrottam be az
ablakon, kis pajtásom. Becsületemre, már a nevét is elfelejtettem.
Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok
nyomot hagynának, mint a csalán csipése, vajjon hogy festene a lovag
arca? A váci-utcai gavallér-arc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha
a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették
az arc izmait.
– Én már talán százesztendős is vagyok – sóhajtott a lovag és hegymászó
botjával felszurkálta a vadszőlőleveleket.
– Papot vigyünk a nagymamának – riadt fel Gyöngyvirág.
– Ő ugy is meghal, gyermekem. Ma vagy holnap. Ebbe meg kell nyugodni. De
kedvedért elmegyek a szent emberért, aki a Zugligetben lakik, a
legutolsó villában.
Gyöngyvirágnak vallásos aggodalmai voltak:
– Vajjon a szentember meg tudja gyóntatni a nagymamát?
Don Kihóte legyintett:
– Meghiszem azt. A szentember még engem is meggyóntatott, amikor
szükségem volt arra, hogy lelkemen könnyitsek. A természet, a magány, az
elmélyedés bölcse ő. Valamikor ügyvéd volt Pesten, de elvették a
diplomáját. Most már füvekből főz orvosságot, a svábok ügyes-bajos
dolgait rendezi és szerelmeseknek ád tanácsot, gyógyulást. Nem egyszer
áll meg cimeres batár a Zugligeti-uton.
Délre elörekerült Don Kihóte a szentemberrel. Átment a hegyi uton,
amelyen nyaranta szerelmesek énekelnek, reggelizett a Fácánnál és a
szentembert kihuzta házából, aki egy hangtalan zongorán gyönyörü
operákat szokott ott játszani.
Sovány, beesett arcu, dohoskabátu, vadászharisnyás, fogatlan férfi volt
a remete. Ilyenek lehettek az első keresztények, akik a föld alatt
laktak. Egy köteg száraz füvet szorongatott a hóna alatt, amelyet
utközben szedett, hogy idejét ne töltse hiába. (Egy gazdag és idős pesti
asszonyságra bizta ezalatt a házát, aki gyakran meglátogatta kocsiján a
szentet, mert nem a legtisztességesebb uton szerezte a vagyonát. Azt
remélte, ha férjhez megy a remetéhez, megszabadul a pokoltól, ahová
biztosan félt jutni. De a remete nem állott kötélnek.)
Az egykori ügyvéd kiválasztott egy hosszuszálu füvet, amelyet a nagymama
kezébe adott. Aztán leült az ágy mellé és szótlanul várta, hogy a
nagymama megszólaljon. Szomoru, halkan éldegélő, télies szemét csöndes
kitartással függesztette a betegre, mintha kivánságát várná, amelyet
teljesiteni hajlandó.
– Igy gyógyitanak a legmodernebb idegorvosok is – sugta a szoba
hátterében Don Kihóte Gyöngyvirág fülébe. – Én tudom, mert bejártam
őket, midőn betegségem kezdődött.
A nagymama a csendben nyöszörögni kezdett. A szentember halkan intett,
mire Gyöngyvirág és Don Kihóte behuzták az ajtót maguk mögött.
– Lásd, gyermekem, igy jön el a halál, mint egy csuf őszi nap. De már
nincs is értéke az életnek, amidőn leért a völgybe, a poshadt vizekhez
és a rothadt fatönkökhöz. Az élet csak addíg ér valamit amig felfelé
megy a hegyen. Csak annak szabadna élni, aki fiatal. Az öregekre semmi
szükség sincs, hacsak nem bábák vagy orvosok. Te vagy ezen a hegyen a
legboldogabb lény, mert oly fiatal vagy, mint a tavasz amely jönni fog.
Don Kihóte egy száraz falevelet vett a szájába s azon fütyülgetett, mint
egy cinke.
– Miért lettem én öngyilkos? – kérdezte Gyöngyvirágot. – Azért, mert
elvette tőlem a természet azt, amiért érdemes élni: a szerelmet. Már
esztendők óta észrevettem, hogy valami baj van. Egy nagy tragédia után,
lelki felfordulás nyomán támadt ez a furcsa állapot, amelyet te meg sem
érthetsz még. Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Nem ez a fekete,
szeplős, észvesztő. Ő, szegény, már későn jött utamba, mikor már
kivégezték a lelkemet, mint egy csirkét. Hiába mesterkedett, tűvel és
szavakkal szurkált, idomitott, mint egy vizslát, kinzott és
megsimogatott, többé életre nem tudta ébreszteni a kihamvadt tüzet a
lelkemben. Elvitte azt egy nő, mint egy csóka az ezüst kanalat. Üres és
bágyadt volt a kedvem a lopás után, mint egy trombita, amelynek csak
bolond nagy kürtje van, de hangot adni rajta többé nem lehet. Orvosok,
kuruzslók, ráolvasó barátok és vállalkozó hajlamu nők társaságába
keveredtem. Kerestem az izét, az illatát, szilaj kedvét, tobzódó
pazarlását az elmult életemnek, mint a leégett ember kincseit a hamuban.
Néha ugy látszott, hogy megtaláltam egy-egy régi álmot, amely ujra
átvonult lelkemem, mint a nyári felhő. De nem, csak a felhőnek árnyéka
volt az. Majd azt véltem, hogy leltem egy-egy emléket, amely meggyógyit,
mint az amulett, amelyet nyakban viselnek. Hamis volt a nyom, rossz uton
kerestem elmult életemet. A fekete asszony, akit néha itt a hegyben
láttál, ugy tudott kancsalitani, mint a régi, a felejthetetlen, a
gyilkosom. De nem tudott egyebet a kancsiságon kivül s ezért nem
szerethettük egymást. Én vagyok az az ember, akitől elvette az élet a
legdrágábbat és bolond lovag módjára hadakozom az ifjuságért, az
üdeségért, a felfrissülésért, holott minden nap lejebb hajlik a fejem,
mint a Normafáé. Én vagyok az, akit a közönséges életben ugy neveznek: a
nők áldozata. Valamikor gyönyörünek, regényesnek, megháboritóan
kalandosnak tünt fel előttem ez az ut, mig ifju voltam s azt hittem,
hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes-székben, akit
akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély
gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen
öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal.
Don Kihóte oly meggyözően beszélte el mondanivalóját, mint egy
negyvennyolcas követ.
– Ha mégegyszer fiatal lennék, csak valamivel fiatalabb, téged vennélek
feleségül, Gyöngyvirág.
Gyöngyvirág az előbbi szónoklat hatása alatt maga is visszatévedt kis
multjába, amely nem volt nagyobb távolságu, mint egy madárkának a
szárnylenditése. Amig a bús lovag fájdalmait mondogatta és elfátyolozott
szemmel idézte meg a régi nőket, Gyöngyvirág is Imréjére gondolt, akit
szinte elfelejtett.
– Az én szivem már nem szabad – mondta csendesen és megfontoltan, mint a
szinpadon.
Don Kihóte beleegyezőleg bólintott, mint egy vén muzsikus, akinek azt
mondják, hogy elég volt a zenélésből.
– Reméltem is, hogy már szerettél, gyermekem. A kóficok és a nyavalyások
tartják meg az emberi társadalom mostani rendjét, amely az ifjuságot
éppen olyan önmegtartóztató életmódra kárhoztatja, mint a
tiszteletreméltó vénséget. Aki nem szeret ifjan, az már akár bele se
kóstoljon a szerelembe. Az volna az emberi ideál, ha a nők tizennégy-, a
fiuk tizennyolcesztendős korukban köthetnének törvényes házasságot. Hogy
megszépülne akkor az emberi faj! Az ifju szerelem erőssé, széppé,
tehetségessé tenné a következő nemzedéket. Minden fiu életre való volna,
mint mostanában azok a szegény törvénytelen gyermekek, akiket titokban
hoznak a világra a szerelmes fiatalok. Minden lány gyönyörü volna, mint
a szerelem-gyermekek többnyire. Csak annak az emberpalántának van
létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra. Én majd melléd
állok, gyermekem, és gyönyörködni fogok ifju szerelmedben. Már bölcs
vagyok, mint egy hindu-pap. Öröm lesz nekem, ha mások szeretnek
körülöttem.
A zugligeti remete kijött a szobából. Szőrtelen arcát végigsimitotta
kezével, mintha elfárasztotta volna a szertartás.
– Van itt valahol asztalos? – kérdezte.
Gyöngyvirág bólintott:
– Borzik ur az asztalos.
– Menj Borzikért, gyermekem, mert a nagyanyádnak ezentul már csak ő reá
lesz szüksége.
A remete ezután kezetfogott a jelenlevőkkel és hosszu lépésekkel
elhagyta a Svábhegyet.
Gyöngyvirág kendőt kanyaritott magára, mig Don Kihóte felemelt
mutatóujjal beszélt:
– A boldogság abécéje az ifjuság. Fiatalság nélkül nem érdemes
kimozdulni a menházból sem.
Gyöngyvirág a vakszemü, bánkódó novemberi délutánban, miközben vállára
hullottak a megfeketedett levelek, mintha a nagymama kopogtatna az
ujjaival, gyorsan ment az asztalosért, aki majd mértéket vesz az
öregasszonyról.
XII. Az aranyszőrü bárány.
A nagymama hiába igérte, hogy meghal, eleven volt, mint a csik. Olyan
szinü volt az arca, mint a dércsipte kökényé. Az asztalost megrugta,
midőn az mértéket akart venni a koporsóhoz, felült, ami már nem volt
szokása és fonni kezdte a haját.
– A másvilágra öltözködik, – mondta Don Kihóte, aki ugy figyelte az
öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt. – A legtöbb haldokló
szivesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között. Azért
csak vigyázzunk a nagymamával. Lázár, a bibliában, három napig volt
halott, aztán mégis visszajött.
A nagymama néha tompa szendergésbe merült. Don Kihóte és Gyöngyvirág
kiszöktek a házból és elmentek a hegyre, ahol a fenyőfák alatt oly
száraz és sikos volt a fü, mint egy bálteremben. A nap átpiroslott a
hegyeken, mint egy borissza öreg, aki gellérthegyi szemeltből felöntött.
Don Kihóte tudott egy kis korcsmát a hegyoldalon, amely félig
füszeresbolt volt, félig csárda. Különszoba volt itt, amelynek számos
leskelődő-lyuka volt, amelyen át a füszeres családja és a szomszédok
kandi szemmel lesték meg a Pestről kirándult szerelmeseket, akik bizony
megfeledkeztek magukról. A férfiak oly bambán viselkedtek, mint a fiatal
bikák. Többnyire még nem volt hideg a szivük, midőn a hölgy kedvéért a
hegyre másztak, szalámit és habos sört fogyasztottak.
– Legfeljebb azt látták, hogy a fekete asszony mindig a fejemhez akarja
vágni a sörösüveget, – mondta Don Kihóte elmerengve. – Villogott a
szeme, mint egy oláh cigányé, ökölbe szorult a keze. »Mi maga nekem? A
szeretőm, akit én szeretek, vagy a kitartóm, aki a kalapos-számlákat
fizeti?« – kérdezgette. – „Felugrom. Fel biz én,“ kiáltozta, holott
megigértem, hogy majd csak békében hagyom egyszer, vagy olyan leszek,
amilyennek ő kivánja a férfiakat: vicceseknek, erőszakosoknak,
farkas-falánkságuaknak, marhahajtsároknak, közönségeseknek, de
erőseknek. Némelyik nőnek a lelke mélyén ott szunnyadoz valami a tót
szolgálóéból. Előbb jól meg kell verni, hogy az orra vére folyjon, aztán
megsimogatni. »Verjen meg!« – kérte, amikor nagyon megbántott. Ha
engedelmeskedem, soha sem szabadulok meg tőle.
Gyöngyvirág nyitott szemmel hallgatta a boldogtalan uriember
vallomásait. Annak meg jól esett, mint ez már a bánatban szokás,
ellentmondás nélkül toldani egyik szót a másikhoz. Szép kövér szardiniát
hozott a füszeres és udvari sert bontott. Kis pirosló paprikákat tett az
asztalra, amelyeket a szerencsétlen ur behunyt szemmel fogyasztott.
– Azt hiszem, meggyógyultam melletted, Gyöngyvirág, – mondta azon a
napon az uriember, midőn a nagymama még mindig ugy kergette el a halált,
mint a zöldházban a részeg muzsikust. „Mars!“ – mondta a gyertyák lobogó
kékségében mutatkozó vigyorinak.
– Te vagy az a szőke füst, amely akkor száll fel a kéményekből, midőn
már nem lövöldöz a kemencében a bükkfa görcse, hanem csendes, állandó,
boldog parázs melegit egy hosszu életen át, – szólt a lovag és
megsimogatta Gyöngyvirág haját, amely fodros volt, mint a holdsugár a
vizen.
– Nem mondom, hogy soha sem szerettem életemben a vadat, amelyen
fogolyfészek és szénakazal illata és erdei avaron égett tőkének a füstje
érzett. A kocsiból mindig kihajoltam, midőn mezitlábas nőket láttam
mendegélni a fagyos sárban. Az erdők, mezők vad gyermekei, vándor
cigánylányok setét csengője, pásztortüz-szemü pusztai nők szilajsága
csak ugy vonzott, mint a táncosnők rózsaszinü papucsa, a szinésznők
bepuderezett haja, a delnők fényesitett körme. A vad fü és a selyem
suhogása egyformán be tudta tölteni szivemet. A falusi kut mellett
énekelgető, virágregés szolgáló vérpiros orrcimpájára csaknem olyan
sokáig gondoltam, mint az orchidea-frizurás, rejtelmesen felöltözött
urhölgyekre. Csak az ifjuságot véltem békahideg kezünek,
kagyló-nyálkásnak, ostobának, mert nem ismertem. Pedig a fiatal fának a
legizesebb a levele. A lelke forrás tükre, amelyben könnyen
megpillanthatja saját ifju arcvonásait az elátkozott vadász. Mondd el
élettörténetedet, Gyöngyvirág! Képzeletben már ugy is tudok rólad
mindent, te elátkozott Csipkerózsika. A nagyanyád, a vasorru bába, még
sokára ül fel a seprünyélre, hogy átlovagoljon a Gellérthegyre. Halljuk
a történeted.
– Szerelmes vagyok egy Imre nevü fiuba, akinek nevét felirtam a
svábhegyi padokra – felelt egyszerüen Gyöngyvirág, mintha a lovag
mellett megszokta volna az őszinteséget és a nyilt szavakat.
– Ez csak az Ohnet-regényben van, – dörmögte Don Kihóte. – Te azonban
nem vagy zárdanövendék, akinek illik a titkos jegyesség a gimnazistával.
Igen pontosan láttad az életet a nagymama mellett. Azok a nők, akik a
város legszerencsétlenebbjei módjára kusztak fel a zöldház lépcsőin,
valamikor mind ifjak és ideálisták voltak. De nem tudtak mit kezdeni az
ideáljaikkal, sem az ifjuságukkal. Remegtek a társadalmi törvények és
szokások alatt, mint a virágok, amelyekhez nem szabad nyulni. Holott, ha
felhasználták volna az ifjuságukat, soha sem jutottak volna ama
nyomorult sorsra. Csak nézd végig őket, Gyöngyvirág, akiket te ismertél,
azok mind a huszadik évükön felül jutnak az elzüllésbe, mert
reménytelenül tünt el az ifjuságuk. Kielégitetlen vágyakat, lassan
elhervadt álmokat, nem egyszer megalázó emlékeket cipelnek magukkal az
ifjuságukból, mint az öregasszony, aki virágot szedett, de mire kiér az
erdőből, rőzseköteg van a hátán.
– Egyik sem mondhatja el a szerencsétlenek közül, hogy engedték volna őt
nyilni, mint a vadvirágot. Iskolai padok alá, szülői krispinek és atyai
slafrokok mögé rejtették őket, ahelyett, hogy kitárták volna az ablakot
a husvéti reggelen.
– A fiataloknak kell szeretni s nem az öregeknek. Bukfencet kell már
vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jőjjenek a
földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten.
– Az én véleményem, gyermekem, hogy fiatal férfiak csak érett nők
közelében lelik meg a boldogságot, mig a fiatal nők tapasztalt,
oroszlánszakállas férfiak mellett. Az egybekelő párok közül az egyiknek
mindent kell már tudni az életből, hogy megóvhassa, megtarthassa társát
azon az áron, amelyet saját boldogtalanságával vett meg. Te még nem
tudsz semmit, – de én mindent tudok az életről.
Don Kihóte oly ájtatosan beszélt, hogy végül elnevette magát s
felhajtott egy pohár habos sert.
– Eh, ki ismeri az életet? Senki. Én is csak annyit tudok, hogy
melletted megifjodok, az izmaim ismét feszülnek, harci kedvem támad,
mint már régen nem. Szeretnék elmenni az erdőbe és megverekedni az
óriással, – érted.
Gyöngyvirág ekkor nagyon elálmélkodott a lovag szavain. Igy nem beszélt
hozzá senki. Ugyanezért próbára akarta tenni Don Kihótét, mint a
királyfit a gyermekmesében.
– Tudja, hogy nekem gyermekem van? Akire nagyon sokszor gondolok, akit
magamhoz veszek egyszer, akit én felnevelek?… Egy fiu…
A lovag csendesen mosolygott:
– Hol van az a fiu?
– A lelencházban. De megesküdtem, hogy nem hagyom elpusztulni. Ha
egyszer férjhez megyek, ő lesz az első gyermekem, a legelső, akit a
karomon vittem őszi este Pesten. Ugy érzem, mintha az enyém volna…
S Gyöngyvirág ekkor elmondta Pongyi Sándor történetét.
– Azóta mindig vele álmodom. Látom őt a hideg kapualjban feküdni, a
piros szalagocskákat fujdogálja a hüvös szél, az óra nyolcat kongat és a
gyermek sirni kezd. Felrettenek álmomból: senki sem hallotta meg a
csengetyüszót a lelencházban…
– Meghallották, meg szokták hallani – felelt derüsen Don Kihóte. – Igy
még jobban tetszik nekem maga. Gyermeke van, mint a Szüz Máriának. A
kedvéért én is szeretni fogom a fiut. Kivesszük a lelencházból,
felneveljük, megtanitjuk lovagolni, vivni, táncolni, kártyázni. Egyszer
az estélyen – mint a francia regényben – találkozik vele a valódi anyja
és beleszeret… Reménytelenül, halálosan. S ráismer a farkasfogról, amely
nyakában lóg. Regény.
Megfogta a Gyöngyvirág kezét és egyenkint beszélt az ujjaihoz, mint a
mesemondásban.
– Maholnap árva leszel, Gyöngyvirág. Az öreg hölgy annyi ideig
haldoklik, hogy minden könnyed elfogy a temetésig. Már láttad
gyermekkorod óta a borzalmas életet, a csufot, az álomriasztót, a
megváltástalant. Neked többé azokba az utcákba nem szabad menni, mert
már nem mehetnél végig a régi erkélyek alatt többé gyermek-módjára.
Fejedre hullana a portörlő rongyok szemétje. Az élet piszka. Tizenöt
éves vagy. Hosszu és gyönyörü élet küszöbén állsz, amikor minden nap
szebb leszel még hosszu ideig. Megnő a hajad, mint a tündérek fonala a
holdvilágos éjszakán. A fuvolahang már is próbálkozik a lelkedben, mint
a fiatal rigónak a hangja. A legközelebbi márciusi eső majd lemossa
arcodról az ifjuság kis jelvényeit, a boldog szeplőket, foltocskákat. A
derekad hajladozni kezd, mint a fiatalfa a szélben. A hangod többé nem
lesz vékony, mint az angyaloké, hanem tömör, aranypengésü, mint a nőké.
A bokád megfeszül, mint a szarvasé, az álmodban nem mindig csak
sárgapelyhes kis kacsák hápognak a zöld réteken, hanem eljönnek azok a
különös hieroglifek, amelyeket magadtól nem tudsz megfejteni. Most jön
tavaszod s egyedül vagy mint a virág.
[Illustration: … Most jön tavaszod… ]
– Mire te nagy, széles csipőjü, Éva keblü nő leszel, én már szépen
megöregedtem. Elmehetsz, elhagyhatsz, de addig vezetlek és gondodat
viselem. Majd szeretni fogsz, mellém huzódol hideg téli estéken és én
mesélek neked hosszan, tanulságosan. Vigyázni fogok reád, mint egy
cserép különös növényre, a napra teszlek, megöntöztetlek az esővel,
kiművellek és megtanitlak arra, hogyan légy jó nő, mert a többi ugy sem
ér semmit. Csak egy jó ember mellett maradhatnak szépek a nők, aki soha
sem vág ostorral sem lelkükbe, sem az arcukba.
Az uzsonna elfogyott. Gyöngyvirág imára kulcsolta a kezét:
– Istenem, megfeledkeztem a nagymamáról.
* * * * *
A temetésről kézenfogva jöttek haza.
Gyöngyvirág nem sirt már, mert Don Kihóte fogta kezét és halkan beszélt
hozzá:
– Az öreg hölgy, akit eltemettünk, rosszul rendezte az életét, soha sem
volt boldog. Csak egy gyertyácska égett éjjel az ágya mellett: a másnapi
gond. Csak egy szentjános-bogárka bujkált az ablaka alatt, a pénz
bogara. Mikor a haját fésülte, mikor a testét fürösztötte, mikor a
tavaszt látta vagy a jégtáblákat a Dunán, nem jutott eszébe, hogy egykor
meghal és hiába élt. De nekem van egy aranyszőrü bárányom, amelynek
csengője mindig azt harangozza, hogy: élet, élet, szép élet. Lehet, hogy
ez az aranyszőrü bárány csak képzeletben van, de meglehet a valóságban
is.
– Hol van? – kérdezte Gyöngyvirág.
– Messze innen, de a csengőjét most már mindig hallom. A keresztények
feltámadásnak is nevezik.
– Még messze a husvét – sóhajtott Gyöngyvirág.
– De annak nincs kalendáriuma, akinek a lelkében él a feltámadás. Téged
kellett látnom, midőn a másvilágra készülődtem, hogy eszembe jusson az
aranyszőrü bárány, amelynek csengője az ifjuságról zenél. Hogy a te
ártatlan hamvas, lilaködös ifjuságodon át még visszatérhet hozzám az
elpártolt élet, mint a vándormadarak visszajönnek, mikor a fák és mezők
felveszik uj köntöseiket. Ő elment mellőlem, mert nem fogtam két kézzel,
mert rossz nők szennyes szoknyájához vagdostam, mert nem becsültem, –
mint az oltári szentséget. De most megint visszatért, mint az árnyék, ha
napfénybe fordul a gyalogösvény. Látod őt. Itt van a vállamon, a
szememben, az ajkamon, a kezemen. És most messzire elmegyünk.
– Messze…
– Hogy senkit se lássunk az itteniek közül. Fenn, a Kárpátok között,
hosszu gatyáju, setétzöld erdőkben, ahol csak a vizesés jelenti az időt,
van egy kis házam, amelyet annak rendeztem be, akit legjobban szeretek
az életben. A fák ilyenkor ugy hallgatnak, mint a titkok. A hegyek
lefujják a ködöt a völgyre. A tüznél anyóka guggol és kiszáradt kezeit
boldogan melengeti. De nappal fénylik a novemberi nap, mint az öreg
harcos sisakja. Jóemberek laknak a hegyek között, a törpék és jóságos
manók maradékai. A nőknek kék szemük van, mint az erdei virágnak. A
férfiak hallgatagok. Fehér juhok és kis tehenek legelnek a
hegyoldalakban. A fekete varjak halkan szálldosnak, mint a mese. A fák
néhol aranyból vannak és a patak ugy zug, mint a boldog magány boldog
gondolata. A Tátra keblén fénylik a nap, az erdőben csend van, mint az
öregek szivében. És az aranyszőrü bárány megrázza a csengőjét a piros
réteken. A multból csak a nagy fekete kutyát visszük magunkkal, mert ő
ártatlan. Eljőssz velem innen messzire?
– Elmegyek – felelt Gyöngyvirág s ugy érezte, hogy születése óta ismeri
és szereti Don Kihótét, az ifjuságot, a _regényt_…
_Vége._
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:
4 |Gyöngvirág nagyanyja |Gyöngyvirág nagyanyja
6 |acképalbumából való |arcképalbumából való
7 |képéskönyv figurái |képeskönyv figurái
7 |Ugyainigy volt |Ugyanigy volt
14 |számitott egy küönóráért |számitott egy különóráért
15 |akarta megtanulnl |akarta megtanulni
16 |aranyfogu embert |aranyfogu embert.
18 |Gyönyvirág utána |Gyöngyvirág utána
19 |svábbhegyi utnál |svábhegyi utnál
32 |Flikné!» |Flikné!«
36 |egg ismeretlen |egy ismeretlen
39 |Gyöngyviráy e leshelyekről |Gyöngyvirág e leshelyekről
49 |Leketséges, – felelt |Lehetséges, – felelt
52 |Győngyvirág a családi |Gyöngyvirág a családi
56 |Győngyvirág egyszer |Gyöngyvirág egyszer
59 |vágott a dicsérethez. |vágott a dicsérethez,
60 |Győngyvirág lesütötte |Gyöngyvirág lesütötte
60 |külünböző ürügyek |különböző ürügyek
60 |együtt a svábhegyről |együtt a Svábhegyről
67 |hosszadalmasau nézte |hosszadalmasan nézte
67 |volna a szobábó! |volna a szobából
69 |állitana be a Svábsegyre |állitana be a Svábhegyre
71 |Sándo.t magamnál |Sándort magamnál
72 |asszonyok. akik |asszonyok, akik
80 |bejárogató szinésze e |bejárogató szinészeket
86 |ugattak a kegyen |ugattak a hegyen