Lu _rendezkedve_. Ne sóhajts, örülj, hogy van rendes jövedelmed és van
hozzá hat szép egészséges gyermeked. Ennél nincs szebb. Karolin, büszke
lehetsz rá.
Karolin. Büszke is vagyok, de egy kicsit sok.
Lu. Én mondtam a negyediknél, hogy hagyjátok abba. De aztán lett még
kettő.
Dr. Spórum. Én vagyok az oka.
Lu. Azt tudom, édesem. Add ide azokat a kis poharakat. _Spórum is
segít._ Köszönöm. A volt vőlegényem is meg van híva. _Spórum kezetfog a
főpincérrel. Szétnéz._ Igyál valamit, Miksa. Mit bámulsz?
Dr. Spórum. Furcsa. Én először vagyok itt.
Lu. Pedig ebben a szobában találtalak a telefonkönyvben. Igyál egy kis
vermutot. _Főpincérhez_. Adj neki egy kis vermutot. _Karolinhoz._ A
karperecemet nézed? Az uramtól kaptam a mai évfordulóra.
Karolin. Hány brilliáns van benne?
Lu. Negyven kicsi és öt nagy. _Főpincérhez._ A soffőrömnek adattál
vacsorát?
Főpincér. Hogyne.
Lu. Később majd intézkedjél, hogy ő is kapjon egy kis pezsgőt. De ne
sokat. Most már igazán ideges vagyok. A legnagyobb neveletlenség a
férjemtől, hogy még mindig nincs itt. Fél tíz, ti már itt vagytok és a
férjem még mindig nincs itt!
_Konrád belép._
Lu. Na végre, hogy itt vagy! Tíz óra! _Megöleli, megcsókolja._ Mért
váratsz magadra? Hol voltál ilyen sokáig?
Konrád. Londonnal telefonáltam és sokáig nem kaptam összeköttetést.
_Üdvözli a többieket._
Lu. Igyál valamit. Ma legyünk nagyon vidámak. Szeretsz?
Konrád. Változatlanul és örökké!
Lu. Akkor igyál még valamit. Spórumot is szereted?
Konrád. Amióta a történetét ismerem, direkt imádom. – Milyen ízléssel
van terítve ez az asztal! És milyen kedves gondolat tőled, hogy ebben a
szeparéban jövünk össze… _szétnéz_.
Lu. Emlékszel még rá?
Konrád. Én ne emlékezném?
Lu. Sőt a volt vőlegényem is itt van.
Konrád. Ön most ismét itt pincér?
Főpincér. Igen. De ma vendég vagyok.