_A rövid szünet után gongütés. Lassan teljesen elsötétedik a nézőtér. A
függöny koromsötétben gördül fel. Szín: az első felvonásbeli szeparé,
közepén hat személyre díszesen terített asztallal. Oldalt, asztalkán
likőrök, poharak, szivar, cigaretta. Egy széken kosárban sok apró virág.
Semmit se látni, csak Lu hangját hallani a sötétből, amint jókedvűen
fecseg Karolinnal._
Lu… nagyon kedves tőled, hogy eljöttél segíteni. Igazán kedves. Tudod,
nekem nagy szenvedélyem szépen teríteni, asztalt díszíteni. _Lassan
világosodik a színpad. Lu az asztal körül nagyon élénken
foglalatoskodik, a terítékeket, poharakat, virágokat rendezgeti, stb.
Ezt a rendezgetést, lázas sürgés-forgást egy pillanatra se hagyja abba,
egészen addig, amíg a végén le nem ül_ _az asztalhoz a többiekkel. Lu
nem változott semmit. A haja világosszőke, még akkor is, ha az első
felvonásban sötétbarna volt. Karolin meghízott, kissé meg is őszült.
Mind a ketten estélyi ruhában vannak. A férfiak, akik jönni fognak,
szmokingban vannak, mind megöregedtek, megőszültek._
Lu… Tudod, nem szeretek semmit se másokra bízni. Mindent magam szeretek
csinálni. Mindent magam! _Egészen kivilágosodik._ Mindent magam! Mit
szólsz, milyen ünnepélyesen van megterítve ez az asztal!
Karolin. Igazán gyönyörű.
Lu. Most segíts így szétszórni a virágokat. _Karolin segít._ Jobban
szeretem így szétszórva a virágot, mint azt a sablonos nagy csokrot a
középen. _Rendezgetik a virágokat._ Azért nem tagadom, izgatott vagyok.
Mégis megható. Ha meggondolom, hogy ezt a napot is megértem: a
házasságom tizedik évfordulóját!
Karolin. És milyen fiatal maradtál.
Lu. Mert boldog vagyok. És ez a férjem érdeme. Ideális férj! Istenem,
tíz éve! Ma tíz éve, hogy megesküdtünk!
Karolin. Hogy’ repül az idő!
Lu. Igen, az idő repül. Oda még tegyél egypár virágot. Tudod, azért
választottam az ünnepi vacsora színhelyéül ezt a szeparét, mert annyi
emlék fűz ahhoz az egyetlen estéhez, amit tíz év előtt itt töltöttem!
Oda is kell még egypár virág. Ez a szeparé döntötte el akkor mindnyájunk
sorsát. A névcédulákat tedd a poharakra. Furcsa lesz most megint, itt
vacsorázni a vendégeimmel. Onnan vegyél el pár virágot, ott sok van.
Hallatlan! Nyolc órára hívtam őket és késnek. Egytől-egyig mind késnek,
téged kivéve. És mit szólsz a férjemhez, hogy még nincs itt! Neki
kellene lennie az elsőnek! Hallatlan! A tízéves házassági évfordulóján
elkésni!
Karolin. Elég, ha az esküvőn ott volt pontosan.
Lu. Na hallod! Hány óra?
Karolin. Nyolc óra egy perc.
Lu. Hallatlan! Fél kilenc és a férjem még nincs itt!
_Főpincér belép._
Lu. Na végre, hogy itt vagy! Kilenc óra! _Megöleli, megcsókolja._ Hol
voltál olyan sokáig?
Főpincér. Egy ismerősöm fogott meg és nem tudtam megszabadulni tőle!
Lu. Ülj le. Állj fel és igyál valamit. Karolin, adj neki inni valamit.
Főpincér. Kézcsók. Köszönet.
Lu. És segíts te is egy kicsit nekünk. Rakjuk a székeket az asztal köré.
_Rakják._ Szeretem, ha a vendégeim kényelmesen ülnek, nem összeszorulva,
mint a heringek. Nagyszerű vacsora lesz. Gyönyörű stiriai kappan,
akkora, mint egy sas. Láttam, amikor elkezdték sütni. Ne mosolyogj, a te
vendéglődben sohse volt ilyen. Általában, a te vendéglődben jó sör volt,
de gyalázatos volt az étel. Azért mentél csődbe. Gyujts rá, ott a
cigaretta. Nem születtél vendéglősnek. Örülhetsz, hogy itt visszakaptad
a régi állásodat. Vannak emberek, akik nem főnöknek születtek, hanem
alkalmazottnak. Te is ilyen vagy.
Főpincér. Ha te feleségül jöttél volna hozzám, jobban sikerült volna
minden.
Lu _rendezgetve_. Ne beszélj annyit. Jobb volt, hogy még mint
menyasszony és vőlegény váltunk el, mintha mint férj és feleség váltunk
volna el.
Főpincér. Alapjában véve mindegy. Elváltunk, te máshoz mentél férjhez,
neked jó volt, nekem rossz.
Lu. Ne légy szentimentális, inkább nyísd ki a likőrös üvegeket. Ma
legyünk nagyon jókedvűek! Mit szóltok! Hát nem bosszantó ez? Kilenc óra
és a férjem még mindig nincs itt!
_Dr. Spórum belép. Nincs szakálla._
Lu. Na végre, hogy itt vagy! Fél tíz! _Megöleli, megcsókolja._ Mért nem
vagy pontos? Hol voltál ilyen sokáig?
Dr. Spórum. Egy tanítványom volt nálam, nem ment le a nyakamról.
Lu _rendezkedve_. Amíg szakállad volt, pontos voltál.
Dr. Spórum. Na látod! És mégis, hogy’ intrikáltál a szakállam ellen!
Lu. Sajnálod?
Dr. Spórum. Hogyne. Most, hogy egyetemi tanár vagyok, nagy szükségem
volna rá.
Lu. Hát növeszd meg.
Dr. Spórum _megfogja Karolin kezét_. A feleségem nem engedi.
Lu. Mi az, Miksa! A feleségedet meg se csókolod?
Dr. Spórum. Dehogy nem. De te annyit beszélsz, hogy eddig nem jutottam
hozzá. _Megcsókolja Karolint._
Karolin. A gyerekek lefeküdtek?
Dr. Spórum. Igen, angyalom. Légy nyugodt, már mind alszanak.
Lu. Mind a hat?