_A nézőtér sötét marad. Mikor a függöny legördül, abban a pillanatban a
függöny elé lép frakkban a színházi titkár s kezével jelt ad, hogy
beszélni akar._
Titkár. Bocsánat, hölgyeim és uraim! Szíves meghallgatást kérek! A
színház titkárja vagyok. Pár percre még szeretnők igénybe venni becses
türelmüket. Itt most egy kis történetet játszottunk el Önöknek. A
történet befejeződött, a függöny legördült, a játéknak tulajdonképpen
vége. Ne vegyék rossz néven, ha kissé izgatott vagyok, de egy
kísérletről van szó. Évezredek óta játszanak a színházak mindenféle
történeteket: szomorúkat és vidámakat, és mikor a darabnak vége, a
függöny legördül, a közönség távozik. Távozik azzal, mondjuk… hogy az
ifjú szerelmesek egymáséi lettek, a dolog jól végződött: _happy end_.
Vagy távozik azzal, hogy a hős rosszul járt, a dolog rosszul végződött,
– _unhappy end_. De mindig azzal távozik, hogy vége van. Pedig… Istenem…
nincs vége. Csak pontot tett a szerző. Csak elhallgattak a színészek.
Minden történet száz évig történik tovább, – csak mi türelmetlenek
vagyunk, és egy bizonyos ponton hazamegyünk. Azt bátorkodom ajánlani
Önöknek, hogy most az egyszer tegyünk kivételt ez alól az évezredes
szabály alól. Nézzünk bele egy rövidke időre, pár pillanatra csak, ennek
a kis társaságnak, aki itt most Önök előtt élt, _a messzi jövőjébe_.
Egyszer nézzük már azt is meg, mi lesz egy mesének a személyeivel,
mondjuk _tíz év mulva_. Mint egy messzelátóval egy messzi csillagba,
nézzünk bele az életük messzi, messzi jövőjébe, hirtelen világítsunk rá
egy reflektorral öt percére a jövő életüknek… Csak egy pillantás az
egész! Egy rövid pillantás! Tehát: Most múljon el tíz év, – és aztán
gördüljön fel _még egyszer a_ függöny! _A titkár visszamegy a függöny
mögé, a nézőtér kivilágosodik._
_Rövid szünet._