Lu. Engem úgyse találna itt. Miért titkolódzunk ilyen kiváló kliens
előtt? Úgy-e megmondhatom neki a dolgot, Mimikém? Mi ketten… válófélben
vagyunk.
Konrád. Igen?
Lu. Igen. Válunk. Békésen, okosan. Mimi oly bölcs és oly nemes. Ő most
egyedül marad.
Konrád. Áh! Mimi egyedül marad. Érdekes. És ön?
Lu. Én valószínűleg férjhez megyek. Egy igen előkelő
vendéglőtulajdonoshoz. Nagyon kedves volna öntől, ha…
Konrád. Ha odajárnék ebédelni.
Lu. Igen. És ha ajánlaná ezt a restaurant-t előkelő bankembereknek, a
többi elnököknek. Lekötelezne, ha segítene leendő férjemen.
Konrád. De asszonyom, ez csak természetes.
Lu. Leendő férjem megérdemli a támogatást.
Konrád. Oh, az teljesen irreleváns.
_Szünet_.
Lu. Egy kis konyakot?
Konrád. Köszönöm nem. Egy kis búcsút veszek. Isten önnel asszonyom.
Uram! _Meghajol és nagyon előkelően távozik._
_Kis szünet._
Lu. Mondd kérlek: mi az: «irreleváns»?
Dr. Spórum. Azt teszi: nem fontos.
Lu. Köszönöm. Mondd: te védtél engem?
Dr. Spórum. Mi az? Hallgatózott?
Lu. Természetesen. Te védtél engem?
Dr. Spórum _mérgesen_. Igen! Hagyjon már békében!
Lu _meghatva_. Miért… védtél te engem?
Dr. Spórum _mérgesen_. Mondja, nem hagyja ezt abba? Rémesen idegessé
tesz!
Lu. Az… irreleváns.
Dr. Spórum. Szörnyű teremtés! Micsoda helyzetbe hozott most is
mindnyájunkat azzal, hogy váratlanul bejött ide!
Lu. Na hallod! Ez csak nagyon egyszerű helyzet volt! _Gyorsan,
folyékonyan._ Őneki úgy kellett tenni, mintha én nem tudnám, hogy te
tudod. Nekem úgy kellett tennem, mintha én még nem tudnám, hogy te már
tőle tudod. És neked úgy kellett tenned, mintha nem tudnád, hogy én
tudom, hogy te már tudod.
Dr. Spórum. Tényleg, roppant egyszerű.
Lu. Viszont azt el kell ismerned, hogy a mi helyzetünket tisztáztam
azzal, hogy: válunk.
Dr. Spórum Elég szemtelen ötlet volt. És mi volt az a butaság, az a
férjhezmenés… meg az a vendéglő-dolog?
Lu. Ez az ideálom. Van ennél szebb? Egy szerény kis vendéglő. Kis ház.
Szép kis kert. Jó kis étlap. Rossz kis koszt.
_A két munkás bejön és szó nélkül kiviszi az új iratszekrényt._
Lu. Mi az?
Dr. Spórum. A legújabb rendszerű iratszekrény rövid vendégszereplés után
hazamegy. Isten veled. Szép új szekrény! Vigyék, vigyék!
Lu. Fájdalmas. De mit csináljak? Nem tudtam eladni magamat neki. Nem
örülsz ennek?
Dr. Spórum. Dehogy nem. Táncolni ugyan nem tudnék örömömben, de bizony
Isten fellélekzem. Elmúlt ez a gonosz álom.
Lu. És ezt nekem köszönheted!
Dr. Spórum. Köszönöm. Nem vagyok gazember! Ismét szűz vagyok.
_Karolin belép._
Dr. Spórum. Mit akar, Karolin kisasszony?
Karolin. Ügyvéd úr… ne haragudjék, kérem, de én oly nyugtalan vagyok…
Itt valami borzasztó történhetett…
Dr. Spórum. Az történt, hogy fellélekzettem, Karolin kisasszony. Ez
kihallatszott az előszobába? – Nyugodjék meg. – Mi van a csomagokkal?
Karolin. Elég szépen viszik őket. Most visszafelé számolok: ötvenegy
volt, most már csak huszonhat van. _A táskát az asztalról elvéve:_
Huszonöt!
Lu _a nagy aranyat elveszi az íróasztalról_. Mi ez?
Dr. Spórum. Az elnök aranya!
Lu. Érdekes! A dollárnak még sincs az a nagy vásárló ereje, mint ahogy
mondják! Fogja Karolin kisasszony, ezt én magának adom. _Átadja._
Dr. Spórum. Pardon, az nem is a magáé.
Lu. Engem sohse az érdekel, hogy kitől veszem, hanem mindig csak az,
hogy kinek adom.
Dr. Spórum. Magánjog Tündérországban.