tízszeresen verődött vissza. Soha még ilyen csudálatos visszhangot nem
hallott a királykisasszony. Nem is volt maradása a sátorban, szerette
volna látni, hogyne szerette volna, ki hívja őt a Csudák barlangjába.
Gyorsan felhúzta pici lábára arany papucsát s zajtalan kilépett a sátor
ajtaján. Amikor a Retek arcára nézett, megdöbbent, mert eszébe jutott,
hogy mit mondott neki Retek, már-már vissza akart húzódni, de abban a
pillanatban ismét megszólalt Csengővisszhang:
Ne félj tőlem, oh, szép leány,
Jer, oh, jer a hangom nyomán!
Tízszeresen csendült vissza megint a gyönyörűséges szép hang, s a
királykisasszony most már sem látott, sem hallott, nem törődött
Retekkel, átlépett rajta, futva-futott a szikla felé. Ott állt Bűbájos
Csengővisszhang képében. A meredek sziklán gyenge kezével gyér bokrokba
kapaszkodva kúszott fel a királykisasszony Csengővisszhang felé, de mire
odaért, Csengővisszhang tovább lebbent, ezüstös hangjával szüntelen
tovább és tovább csalogatta a királykisasszonyt, aki magánkívül szaladt,
a csudaszépen csengő hang után. Nagy sietségében mind a két
aranypapucsát elveszitette s oly hangos csattanással hulltak vissza a
papucsok a szikla aljába, hogy Retek egyszeribe felriadt, körülnézett,
aztán óvatosan félrehúzta a sátor függönyajtaját s Isten csudája, hogy
szörnyet nem halt ijedtében, mert üres volt a sátor, hült helye a
királykisasszonynak.
Esze nélkül szaladt ki a sátorból Retek, szaladt a szikla felé, ahonnan
újra csudaszép dal szállt le a völgybe:
Siess, siess, jer velem.
Szeretlek téged végtelen!
Tizszeresen verődött vissza Csengővisszhang csodaszépen csengő hangja, s
szegény Retek azt sem tudta, merre szaladjon, a sok hang közül melyiket
követi a királykisasszony, amikor egyszerre csak a hold fényében
megpillantotta az arany papucsokat. Most már tudta, merre tünt el a
királykisasszony. Mintha szárnyra nőtt volna, úgy repült; a fagyos
sziklakövek testét véresre sebezték, egy-kettőre fent volt a szikla
tetején s im, csakugyan ott lebegett nem messze tőle Csengővisszhang
képében Bűbájos, s futott csalogató hangja után a királykisasszony.
Retek most tölcsért csinált a két kezéből, úgy kiáltott a
királykisasszony után:
– Ne fuss, fordulj vissza, szép királykisasszony! Nem látod-e, hogy
Bűbájos után futsz?
De Bűbájos az ő csengő hangjával hallatlanná tette Retek taplós hangját
s dalolta, oly szépen dalolta:
Ihol a barlang, szép leány,
Siess, siess hangom nyomán!
Meg is futamodott újra a királykisasszony, de kicsi kis lábát véresre
sebezte a szikla, meg-megbotlott, meg-megállt, míg aztán Retek utól
érte, kezét megragadta s a távolról visszaintegető Bűbájosra mutatott:
– Látod, látod, királykisasszony, nem hallgattál a szavamra s harmadszor
is elcsalt a Bűbájos!
A királykisasszony hallotta is, nem is a Retek szavait, mert újra
felcsendült Csengővisszhang csudaszép éneke:
– Oh, jer velem, ó jer velem,
Ne légy hozzám könyörtelen!
De Retek most csakugyan nem tréfált, éppenséggel nem volt tréfás
kedvében, a királykisasszonyt szépen leültette a földre, az arany
papucsokat felhúzta a lábacskájára, aztán ölbe kapta, mint egy zerge,
úgy szökdécselt le a meredek sziklán s egy-két szempillantás mulva a
sátorban tette le a királykisasszonyt.
Szegény Bűbájos, vagy hullott eddig a könnye vagy nem, de most úgy
hullott, mint a záporeső. Lám, lám, mindent megpróbált, amit csak tudott
s amikor már azt hitte, hogy övé a hétszer szép királykisasszony, aki őt
feloldja a varázslat alól, – elragadja tőle a taplós fejű Retek. Sokáig
ott ült a szikla tetején s mint szélben a fellegek, úgy kergették
fejében egymást a gondolatok, aztán egyszerre csak elmosolyodott,
leszállt a szikláról a völgybe, beveszett az erdő sűrűjébe s ment,
mendegélt egy irányban.
Nagy jó kedvvel kelt útra a király és a kisérete, mert már csak három
napi távolságra voltak Mirkó király legszebb városától. A katonák, a
kocsisok, az inasok, a lányok kacagásától csak úgy csengett az erdő.
– Hát csak kacagjatok, – mormogta magában Bűbájos – ne legyen Bűbájos a
nevem, ha nem lesz sirás a kacagásból.
Hát csak haladt a király kisérete nagy jó kedvvel, ment, mendegélt
Bűbájos is, most már jókedvüen. A nap mind feljebb-feljebb szállt,
egyszerre csak rettenetes melegen sütött le a földre, sugaraival
csakhogy fel nem nyársalta a katonákat, az inasokat, a kocsisokat, de
egyéb is történt. Egyszerre csak az a két fullajtár, amelyik jó előre
lovagolt, csudálkozva nézett körül. Keresztúthoz értek, nem tudták merre
kanyarodjanak, jobbra-e, balra-e? Az út is, az erdő is, s minden, amit
láttak, idegennek tetszett, soha de soha nem látták.
– Hé, bátya, – szólalt meg a fiatalabbik fullajtár, – mondja meg kend,
ha tudja: jobbra vagy balra kanyarodjunk-e?
Megvakarta a fejét az idősebbik fullajtár, gondolkozott, hümgetett,
csóválgatta a fejét, aztán újra meg újra vakargatta:
– No, fiam, – szólalt meg az öreg fullajtár – sok országot, világot
bejártam, de így még soha sem jártam. Úgy látszik meggyengült a szemem
Tündérországban, mert szégyen, nem szégyen, bizony, nem tudom, hogy hol
járunk.
Mit tehettek egyebet, nagy szégyenkezve visszakocogtak a király
hintajához, jelentették, hogy elvesztették az utat. Úgy megváltozott az
erdő képe, hogy ők nem ismernek rá.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Éppen most vesztik el az utat,
amikor azt hitte, hogy három nap mulva otthon lesznek. Hátraparancsolta
a két szégyenkező fullajtárt, másik kettőt küldött előre, de csakhamar
azok is nagy szégyenkezéssel tértek vissza, mert hiába keresték a régi,
jó ismerős utat, nem találták azt sehol.
De most megdöbbent az öreg király, megdöbbent minden lélek. Mit
csináljanak, merre facsarodjanak? Közben leszállt az este s még mindig
ott álltak, ahol reggel. Mit tehettek egyebet, sátrat vertek éjszakára.
Hej, nagy volt a szomorúság! Különösen a király volt szomorú, mert
mennél tovább gondolkozott az erdőnek ezen a csodás változásán, annál
tisztábban és világosabban rajzolódott lelkiszeme elé az a réges régi
történet, amikor Bűbájos elvarázsolta az erdőt, s nála nélkül soha, de
soha ki nem vergelődött volna belőle.
Bizonyosan most is ő varázsolta el, s kétségbeesetten gondolt arra, hogy
itt éri a tél őket s nyomorultan pusztulnak el. Ám azért reggel megint
csak útnak eredtek. A keresztútnál nekivágtak az egyik útnak találomra s
közben a fullajtárok jobbra, balra elszéledtek, keresték az igazi utat,
de mindig csak azzal a szomorú jelentéssel tértek vissza: nem találják,
sehol sem találják. Az erdő fái is mások, nem a régiek.
Igy bolyongtak nap-nap után, szüntelen keresve s nem találva az igazi
utat. A rekkenő nyárt követte a hűvös ősz, s mind ismeretlenebb és
ismeretlenebb helyre értek. Az öreg király s a felesége már sem éltek,
sem haltak, a nagy fáradságtól meg a rettenetes aggodalomtól vége volt a
jókedvnek, nem csengett az erdő a katonák, az inasok, a belsőleányok
kacagásától. Még a mindig tréfás kedvű Retek ajkán is megfagyott a
kacagás.
– Mi lesz velünk, mi lesz velünk? – sóhajtozott magában az öreg király,
– ha itt talál a tél? Amig itt bolyongunk, a csudafa is elhullatja
levelét, virágát s végül is a leányunk Bűbájos kezébe kerül.
Hiszen, ezt jól gondolta az öreg király, mert éppen ezt akarta Bűbájos
is. Azért kényszerítette úttalan utakra, ismeretlen helyekre őket, hogy
tél előtt haza ne kerüljenek, akkor majd elveszíti erejét a csudafa, övé
lesz a királykisasszony. Amilyen szomorú volt a király s a népe, olyan
jókedvű volt Bűbájos, fergetegként száguldott az erdő felett, itt egy
kis tavat, ott meg egy forrást varázsolt, fát, bokrot, mindent
átvarázsolt.
Egyszerre aztán pilinkázni kezdett a hó, hosszú fehér szakállával
beköszöntött Tél apó, itt volt a tél, a csattogó hideg tél, s mit
tehetett Mirkó király egyebet, megálltak mind, sátrat vertek, a ládákból
a téli holmit előszedték, mert most már minden reményük füstbe ment,
senki lélek nem remélte, hogy tavasz előtt hazakerülnek. Nap nap után,
hét hét után mult, a hideg napokat még hidegebbek követték, most aztán
Bűbájos megelégelte a tréfát, s merthogy nem félt már a csudafától,
visszavarázsolta az erdőt olyanná, amilyen volt. S egy reggelen örömében
sirva futott az öreg fullajtár a király szine elé:
– Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, örvendezzen a te
szived: ismét ismerős az erdő képe! Kivilágra olyan, amilyen régen volt.
Most már csakugyan nem vagyunk messze a mi országunktól.
Kipislantott Mirkó király a sátorfüggöny mögül s nagyot kiáltott
örömében:
– Nézzed feleség, nézzed, ismerős az erdő ismét! Most már bizonyosra
mondom, ha újra meg nem változik, három nap mulva otthon leszünk!
Valóban, úgy volt, ahogy az öreg fullajtár mondotta. Most már minden
lélek megismerte az erdőt, vidám kedvre derültek mind, nevetve, dalolva
kerekedtek utra, csak az öreg király komorodott el, mert a csudafára
gondolt, meg a leányára s emiatt nyugtalan volt a lelke.
Végre kijutottak a rengeteg erdőből, városoknak, faluknak egész során
mentek keresztül. Mindenütt nagy örömmel, nagy ünnepséggel, nagy
muzsikaszóval fogadták az öreg királyt és kiséretét, mert már azt hitte
minden lélek, hogy valahol, Isten tudja hol, elpusztultak valamennyien.
Hát Bűbájos mit csinált? Ő bizony nem csinált egyebet, láttatlanul ott
kullogott mindenütt, ahol a király és kisérete elhaladt, s bár a
rettentő hideg kucsmájára fagyasztotta a havat, nem érzett ő sem
hideget, sem fáradtságot, mert a királykisasszonyra gondolt szüntelen.
Éppen szent karácsony estéje volt, amikor a király kiséretével
megérkezett a városába. Már messziről a palotán és kertjén csüngött a
király tekintete, s egyszerre csak hangosan felkiáltott szertelen nagy
örömében: a hó borította fák közül büszkén, diadalmasan emelkedett ki a
csudafa s im halljatok csudát, a virágai ezer meg ezer gyertya fényénél
is erősebben ragyogtak, világítottak az érkezők felé. Tele volt a kert a
király népével, amikor megérkeztek, körülállták a fát, úgy bámulták
annak csudaszépségét, vakító ragyogását. S az öreg királynak is első
dolga nem az volt, hogy fölmenjen a palotába, hanem szaladva-szaladt a
csudafához, boldogan átölelte s úgy hálálkodott, hogy megmentette őket a
Bűbájos varázslatától.
Bűbájos, akitől eddig úgy remegtek, s aki eddig hiába küzdött a
királykisasszonyért, ott állott a kert kapuja mellett, falnak
támaszkodva s búsan nézte a szép királykisasszonyt, aki szintén ott állt
a csudafa előtt. Addig nézte, addig nézte, míg egyszerre csak, mit
gondolt mit nem, átvetette magát a kerítésen, keresztültörte magát a
nagy sokaságon s hirtelen váratlan a király lába elé vetette magát.
Ebben a pillanatban a csudafa szörnyű nagyot csendült, csakúgy
reszkettek a virágai, mintha kerekedett volna nagy égiháború, s mindenki
rémülten nézett a térdre hullott Bűbájosra.
– Oh, felséges királyom, hét ország ura, Mirkó király, – zendült meg
Bűbájos mélyen zengő hangja – bocsáss meg nékem azért, amit cselekedtem.
Küzdöttem a leányod szerelméért, mert csak az válthat meg a
varázslattól, de látom, hogy a csudafa ereje nagyobb az én erőmnél, mert
ez a fa a boldogság és a szeretet fája, én pedig hamissággal akartam
lányodat megszerezni.
Amig ezt mondta Bűbájos, a csudafa és levelei éppen úgy nyultak,
nyuladoztak feléje, mint ahogy nyultak, nyuladoztak Tündérországban.
Éppen válaszolni akart Mirkó király Bűbájos szavaira, amikor a
királykisasszony magánkivül rohant Bűbájoshoz, karját megragadta,
magafelé rántotta, s közben irtózattal nézett a csudafa nyujtózkodó
ágaira, leveleire.
– Nem, nem akarom, Bűbájos, hogy virággá légy ismét! – kiáltott a
királykisasszony s magához ölelte Bűbájos szomorú fejét.
Bűbájos megrázkódott s e pillanatban a csudafa ágai és levelei is mintha
ijedten huzódtak volna vissza, aztán egyszerre csak volt Bűbájos, nincs
Bűbájos, eltünt nyomtalan, s helyén ott állt a királykisasszony előtt
egy karcsú, daliás szép ifjú, akinek a vállát aranyszőke haj verte;
akinek a szeme olyan tiszta volt, mint a kék tó vize; az arca szép,
szeme szelid és mosolygós.
Bűbájos most letérdelt a királykisasszony elé, szép gyengén megfogta a
kezét s mondá, amint következik:
– Áldjon meg az Isten, hétszer szép királykisasszony, hogy megszántad a
rútak rútját, Bűbájost, s megváltottál a varázslat alól, amelyben
gyermekkorom óta szenvedek. Ha rosszat cselekedtem, csak azért
cselekedtem, hogy enyim légy, oh, szépséges szép leány, mert egyedül te
voltál az, akitől remélhettem, hogy újra az leszek, akinek születtem.
Most a királykisasszony szép gyöngén felemelte Bűbájost, kéz a kézben
anyja s apja elé vezette, s mondá csendes szóval, amint következik:
– Édes, lelkem apám, édes, lelkem anyám, bocsássatok meg Bűbájosnak,
mert amit tett, érettem tette, én pedig az övé leszek, senki másé.
Hej, lett erre nagy csudálkozás, elképpedés! Hát ezért küldték a
lányukat hét esztendőre Tündérországba? Ezért ültették, nevelték a
csudafát? Ezért siratták annyit a leányukat, őriztették messze földön?
Ezért nem láthatták teljes hét esztendeig, hogy végül is a Bűbájosé
legyen? De csak egy-két pillanatig tartott ez a bánkódás, ez a
szomorúság, mert Bűbájosnak arca, szeme, oly szép volt, hogy aki látta,
bizony megszerette, s megszerette a király is, a királyné is. Most aztán
sietve siettek fel a palotába, elől a királykisasszony Bűbájossal,
csakúgy repültek, utánuk Retek, nagy morgolódással, de csak afféle
tréfás morgolódással, hogy így meg úgy, lám, hiába őrizte a
királykisasszonyt, hiába szaladgált annyit utána, mégis csak a Bűbájos
felesége lesz. Mögöttük tipegett az öreg király meg a felesége, s
nyomukban felvonult az egész udvar népe, de még a szomszédságból is
rengeteg sokan összeverődtek. Annyian csődültek össze, hogy majd
kinyomták a palota falát. A palota hetvenhét ablakában egyszerre gyult
ki ezer meg ezer gyertya, ragyogó fényesség borult a kertre is a csudafa
ezer virágának fényétől. Boldogság ragyogott, sugárzott ki a csudafa
ezer virágából, amely még télen is büszkén, virágosan tekintett az égre
fel.
[Illustration]
Vége jó, minden jó.
Éjfélt kondított az óra a palotában, szólt a zene, közbe-közbe vidám
dalokat énekeltek, Mirkó király is fehér bajusza alatt el-elzümmögött
egy-egy dalt, s egyszerre csak nyilt az ajtó, belépett az egyik
ajtónálló.
– Felséges királyom, – jelenté az ajtónálló – itt van Méz király egész
kiséretével, bejöhet-e, hogy üdvözölje a királykisasszonyt?
Bezzeg, eltünt most a király jókedve, mert szertelen nagy örömében
megfeledkezett arról, hogy Méz király is van a világon.
– Vezesd be, – szólt végre Mirkó király, s intett a jelenvoltaknak, hogy
maradjanak csendben, aztán felkelt az asztal mellől s elébe lépett Méz
királynak.
Hiszen volt mit látni a vendégseregnek, amikor nagy hetykén,
kidüllesztett mellel bevonult a bíborba-bársonyba öltözött Méz király!
Potrohosabb volt, mint valaha, vékony lába csakúgy dülöngött alatta, de
úgy látszik, ő igen szépnek találta magát, mert gőgösen nézett el a
vendégsereg fölött.
Bűbájos dühösen, a királykisasszony pedig mosolyogva nézte Méz királyt,
aki először az öreg királyi pár előtt, azután a királykisasszony előtt
hajolt meg s mézédes hangján mondá, amint következik:
– Bocsánatot kérek, felséges királyom és királyném, bocsánatot kérek
tőled is, oh, szép királykisasszony, hogy ily késő éjszaka jöttem el
üdvözletemmel, de hiszem, nem veszitek zokon tőlem, akinek van némi
érdemem, hogy oly nagyra nőtt s oly szép a csudafa.
A királykisasszony meg sem várta, hogy az apja válaszoljon,
hozzászaladt, édesen, kedvesen biccentett a fejével s mondta:
– Dehogy haragszunk, dehogy haragszunk, kedves Méz király, hiszen ez a
csudafa hozta meg az én boldogságomat.
– Lám, lám, halljátok – mondá Méz király, s büszkén pillantott a
vendégseregre, – a királykisasszony is tudja, s tudjátok meg hát ti is
mindannyian, hogy nálam nélkül sohasem szabadult volna meg a gonosz
Bűbájos körmei közül.
De már erre nemcsak a királykisasszony mosolygott, de mosolygott az
egész vendégsereg, Retek pedig akkorát prüsszentett, hogy rengett a
palota belé.
Méz király azt hitte, hogy örömükben mosolyognak a királykisasszony, meg
a vendégek is, hogy ilyen derék védője akadt a királykisasszonynak s
folytatá beszédét, amint következik:
– Most is azért siettem ide, oh, szép királykisasszony, nehogy az a
gonosz Bűbájos még egyszer próbáljon valamit s elrabolja tőlem az én
gyönyörű szép menyasszonyomat.
Hiszen éppen eleget hallott Bűbájos. Türtőztette magát addig, mert az
öreg király integetett neki, de most hirtelen felállt, Méz királyhoz
lépett, vállára ütött, hogy az egyszeribe eleresztette a
királykisasszony kezét:
– Elég volt a locsogásból, te potrohos, te végighas Méz király! Hát azt
hiszed, elég nehány hordó méz a világ legszebb leányának a keziért?
Eltakarodj innét, mert bűbájos szavamra mondom, hogyha még egy
pillanatig itt maradsz, békaként fogsz itt kuruttyolni.
Alig hangzott el Bűbájos fenyegetése, a Méz király kiséretében lévő
méhek iszkoltak kifelé, még a sánta Bölcsek-Bölcse is elfeledte
sántaságát, szaladt, mintha szemét vették volna, iszkolt kifelé Méz
király is s egy szempillantás mulva bedöndült az ajtó utána. Hej, volt
kacagás, hogy csakúgy zengett belé a palota, aztán tovább folyt a
heje-huja, dinom-dánom, de Bűbájos egyszerre csak felállt s mondá:
– Én nekem most búcsuznom kell, felséges királyom és királynőm,
búcsuznom kell, szép menyasszonyom, nincs mit tennem, el kell mennem,
haza, az én házikómba, hogy rendbe hozzam szépen, meg se lássa az én
szép feleségem, hogy ott valaha Bűbájos lakott. Amikor kitavaszodik,
legszebb virágjában lesz a csudafa, eljövök érted, szép menyasszonyom, s
ott mondjuk el egymásnak a holtomiglan s holtomiglant.
Mély csend követte Bűbájos szavait, könnyhullatással búcsuztak el
Bűbájos s a királykisasszony, aztán lement Bűbájos a palota udvarára,
ott elővette varázsvesszejét, intett a felette szálló felhőnek, hogy
szálljon le hozzá, de, halljatok csudát, össze-visszaszálldogáltak a
fellegek, s egyetlen egy felhő sem szállott le, hogy Bűbájos
belegomolyodjon s benne hazaszálljon.
– Úgy látszik, megszünt a varázserőm, mondta magában Bűbájos, no, de
sebaj, azzal elsietett az istállóba, ott kiválasztotta a legszebb
aranyszőrű paripát, felpattant rá, elvágtatott a rengeteg erdő felé.
Aranyszőke haja csakúgy lobogott a szélben, arca, szeme mosolygott a
boldogságtól, mert szüntelen a királykisasszonyra gondolt, lelke az ő
lelkével társalkodott s bár szokatlan volt neki a nagy út, amelyet
felhőbe gomolyodva nehány szempillantás alatt tett meg máskor, nem
törődött az út hosszuságával, mert egész uton arról a szép tavaszról
gondolkozott, amikor övé lesz a világ legszebb leánya.
Gyönyörű téli reggel volt, amikor hazaérkezett, messziről mosolygott
feléje a piros fedelű ház, s amikor beugratott a kertbe, egy nekiserdült
fickólegény seperte ott a havat.
– Hó-ha, hó, – kiabált rá a legényke, s fenyegetően rázta feléje a
seprüt, – hogy mer az úr így berontani Bűbájos kertjébe?
Bűbájos elnevette magát a seprű láttára, de azért megcsendesítette a
paripát, lassú lépésben közeledett a fickólegényhez.
– Talán bizony te vagy a ház gazdája? – kérdezte Bűbájos.
– Vagyok, nem vagyok, az nem a kigyelmed dolga, – felelt hetykén a
legény, aztán körülvizsgálta Bűbájost, hogy ugyan miféle szerzet lehet,
de bizony, nem ismert reá.
– Látod, barátom, – mondta Bűbájos, – ha régen laknál itt, ismerned kéne
engem, mert a régi gazdáddal jó barátságban voltam.
– Mit? Hát maga ismerte az én gazdámat? Nosza, mindjárt szálljon le a
lóról, jöjjön be a házba, mondja el, mit tud róla, mert éppen ezen az
áldott szent napon akartam utána indulni.
Bűbájos leszállott a lóról, a legény a lovat bekötötte az istállóba,
aztán együtt mentek be a házikóba. Hej, Istenem, minő változás! Alig
ismert a házikóra Bűbájos. A koponyák helyett fehér mázas cserepek
állottak szép sorban az ablakban végig, mindenféle szinü szekfüvek és
violák illatoztak bennük. A kuvik helyett tengelic énekelt a kalickában,
mint amikor apjával s anyjával lakott itt Bűbájos. A varázskemence
helyén búbos kemencében pattogott a tűz. A mindenféle varázsló tégelyek
és kancsók helyén szép virágos edények, kristálytiszta poharak
sorakoztak a pohárszéken és az asztalon. Minden oly szép, minden oly
kedves volt, hogy Bűbájos nem találta helyét végtelen nagy
boldogságában.
– Nos, nos, uram, – türelmetlenkedett a legény, – mondd el gyorsan, mit
tudsz a gazdámról?
De Bűbájos elmosolyodott befelé, nem akart elmondani addig semmit, amíg
próbára nem teszi a legényt.
– Mindent elmondok, fiam, – ült le közbe Bűbájos, – elébb azonban azt
szeretném tudni, mi lett azzal a kis szolgával, akit a gazdád ide
visszaküldött, amikor megszabadult Tündérországból?
Nagyot kacagott a legény, összecsapta bokáját Bűbájos előtt, s mondá:
– Hogy mi történt azzal a kis fiucskával? Hát én bizony megsütöttem,
megettem, itt van bent a belemben!
– Hallod-e, te legényke, az Isten Istenem ne legyen, ha te valamikor
réges-régen nem Szikra voltál.
– Nohát ezt eltaláltad, – kacagott Szikra, mert tetőtől-talpig az
vagyok, úgy nézz reám. De hogy ismertél reám, ha ezelőtt sohasem láttál?
– Ne törődj te azzal, hogy láttalak vagy sem, inkább azt mondd el nekem
szép rendibe, hogy mi a csuda történt veled? Hogy abból a pöttöm
legényből ilyen helyre legény lett?
Leült most a legény Bűbájos lábához s mondá:
– Hát bizony azt magam sem tudom, hogy mi csuda történt velem s ezzel a
házzal. Valami bűbájosság lesz a dologban, másként megmagyarázni nem
tudom. Éppen szent karácsony szombatján történt, hogy egyszerre csak
megrázkódott minden körülöttem, hogy azt sem tudtam, hova legyek
ijedtemben. A kemencében a tűz világa kialudt, szemem előtt az egész
világ elfeketedett, sűrű sötétség borult a szobára, olyasvalami zajt
hallottam, mintha minden megmozdult volna a helyéről, s amikor aztán
magamhoz tértem, csakugyan láttam, hogy nagy csuda történt. A napsugár
bekacagott az ablakon, csakúgy táncolt a varázskemence helyén álló
búbos-kemencén. Az ablakban nem vigyorogtak a halálfejek, hanem ezekben
a mázas cserepekben virultak a virágok. Aztán, amikor felkeltem a
földről, mert ijedtemben bizony, hasra vágódtam, hát, hallj csudát,
uram, nem kellett felnyulnom az asztalra, mint máskor, hanem lenyultam
hozzá. Akkor odamentem az ablaküveghez, belenéztem, s hát Uram Teremtőm,
volt Szikra, nincs Szikra, nem vereslett az arcom, mint azelőtt, szép
barna-pirosra változott. Hej, hogy örültem, édes jó Istenem! Majd
kiszöktem a bőrömből, mert addig sokat búcsálódtam amiatt, hogy olyan
apró tedd el s elé se vedd legényke vagyok. S most egyszerre
hirtelen-váratlan deli, nagy legénnyé lettem.
– Hát bizony, ami igaz, igaz, – mondá Bűbájos, – olyan dali szép legény
lett belőled, hogy ezután szégyelleni fogod a te rút gazdádat. Azt
mondom hát neked, hagyd itt ezt a házat, gyere velem, légy az én
szolgám.
Hej, elvörösödött erre a Szikra arca! Olyan rákvörös lett, mint annak
előtte, a szörnyű haragtól. Felugrott Bűbájos lába mellől, a szeme
csakúgy szikrázott, amint kiabálta:
– Mit, hogy én kigyelmedet szolgáljam a szép arcáért? Mit gondol én
rólam? Fel is út, le is út!
Hej, elkacagta magát Bűbájos, hogy csakúgy csengett a ház belé. Ölelte,
csókolta Szikrát.
– Oh, te édes, hűséges fiam, te, – áradozott Bűbájos – sohasem felejtem
el, hogy rossz sorsomban nem hagytál el s most is, amikor azt sem
tudtad, mi van velem, hű maradtál hozzám. A királykisasszony szerelme
váltott meg a varázslattól, de te nélküled a csudafától soha meg nem
szabadulok.
Ámult, bámult Szikra, csak nézte, nézte tetőtől talpig a gazdáját, nem
akart hinni a szemének, oly szép volt az ő édes, jó gazdája. Ide-oda
táncolt, szaladgált szertelen nagy örömében. Már-már azt hitte Bűbájos,
hogy a szegény fiú a nagy örömtől megzavarodott. Amikor aztán
lecsendesedett Szikra, elmondta Bűbájos, hogy mi történt, miért jött
haza: rendbe kell hozni tavaszig a házat, mert akkor ide hozza ám a szép
királykisasszonyt.
De most már igazán nem lehetett birni Szikrával, a feje tetejére állt s
háromszor úgy táncolta körbe a szobát. Egyszerre azonban erős kopogás
hallatszott az ajtón, Szikra talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt s
kikiáltott:
– Ki kopog, mi kopog, ember-e vagy ördög?