kutyámat, Nagy Bűbájos. Aztán minél messzébb inaljatok innen, mert
bizony mondom, ha még egyszer magához ölel valakit a csudafa, soha, mig
a világ, meg nem szabadul innen.
A Nagy Bűbájos nem is mondatta ezt magának kétszer, kivette a zsebéből a
szürke gombolyagot, rásuhintott varázsvesszejével s egyszeribe ott állt
előttük a tányérszemű kutya.
No, de olyan ugrándozást, szűkölést a világ még nem látott, amilyent a
tányérszemű kutya művelt, amikor régi gazdáját megpillantá.
Nyalta-nyalogatta, rá-ráugrált, körülszaladgálta, szertelen jó kedvében
majd felfordította. A Föld Szelleme, amikor kedves kutyája jól
kiörvendezhette magát, szót sem szólt, csak rátette a kezét, s úgy
eltünt a levegőégben, mintha a föld nyelte volna el.
Bezzeg, a bűbájosok sem tátották el a szájukat, amint eltünt a Föld
Szelleme, szaladva-szaladtak az Arany folyó partjára, ott
fölkapaszkodtak a földre szállott holdsugarakra, a következő pillanatban
már az Arany folyónak a tulsó partján voltak. Ideje is volt, mert a
csudafán már lassan ringatózni kezdtek a virágok, s amint a Föld
Szelleme eltünt, az ágak is nyujtózkodtak, mind hosszabbra-hosszabbra,
hogy magukhoz emeljék a két Bűbájost. Ezek azonban ekkor már
felemelkedtek a levegőégbe, a csudafa ágai csak egyszer kondultak össze,
mindjárt el is némultak. A túlsó parton aztán letelepedtek, mert ott már
semmitől sem kellett tartani. Bezzeg, hogy itt Szikra is kipattant a
zsebből, szertelen örömében táncra perdült, sapkáját a levegőbe dobálta,
csak úgy csengett erdő, mező, amint dalolta:
Kicsi nekem ez a ház,
Kirúgom az oldalát, hopp!
Kicsi nekem ez a csűr,
Kirepülök, mint a fürj, hopp!
A bűbájosok jó ideig mosolyogva nézték Szikra nagy jó kedvét, de aztán
lefülelték, a harmatos fűben meghengergették, mert a nagy tánctól úgy
neki tüzesedett, hogy csak úgy pattogtak már belőle a szikrák.
– Hát most hová, merre, édes fiam, – kérdezte a Nagy Bűbájos a kis
Bűbájost, amikor ez mindent elmondott szép rendibe, úgy, ahogy történt.
– Én most itt maradok, oh, Nagy Bűbájos, mert éppen most van letelőben a
hetedik esztendő, amikor Mirkó király országában is akkorára nő a
csudafa, mint Tündérországban. Amint kitelt a hét esztendő, a király s a
királynő eljönnek a leányukért. Ihol, itt van a zsebemben az arany
iskátulya, ebben van a sastoll, a pillangó szárnyának a pora és a
Csengővisszhangnak a gyöngye, megpróbálok ezekkel minden bűbájosságot,
hátha magamhoz tudom csalogatni a hétszer szép királykisasszonyt,
mielőtt hazaérne.
– Ejnye, ejnye, hát nem volt elég neked a sok s nagy szenvedésből? –
csóválgatta fejét a Nagy Bűbájos. – Még mindig nem tudsz lemondani arról
a lányról, aki véresre sujtotta az arcodat?
Bűbájos szeméből kicsordult a könny, szomorúan mondta:
– Oh, Nagy Bűbájos, egyedül a hétszer szép királykisasszony válthat meg
a varázslattól, és én addig kűzdök érte, mig vagy enyém lesz, vagy a
kűzdésbe belepusztulok.
Nem igen tetszett ez a beszéd a Nagy Bűbájosnak, de még annyira sem
tetszett Szikrának, ki elszontyolodva ült gazdája lábánál.
– No, ezért kínlódhatánk, – duzzogott Szikra. – Alig mentettünk ki egyik
bajból, fut belé a másikba.
A Nagy Bűbájos azonban sokkal jobban ismerte Bűbájost, semhogy meg is
próbálta volna lebeszélni. Felállt és búcsúzódni kezdett:
– Vilámodik már, fiam. Te tudhatod, hogy nappal járni nem szeretek, csak
éjszaka. Hát járj szerencsével, s ha megint bajba kerülnél, szalaszd
hozzám ezt az aprólékot, hogyha tudok, segítek rajtad.
Nagy búsan megölelték egymást, aztán Szikra fejére barackot nyomott a
Nagy Bűbájos, amitől ez hármat is bukfencezett, beburkolózott kék
köpenyegébe s a hold világa mellett eltünt a Nagy Bűbájos.
– No, Szikra, fiam, – szólalt most meg Bűbájos – derekasan viselted
magadat, dícsérem az eszedet, de most aztán egy-kettő, perdülj haza,
rendet csinálj a házban, kertben, hogy amikor hazamegyek, mint a fényes
nap, minden úgy ragyogjon.
– Oh, hát én nem maradhatok veled? – pityeredett el Szikra.
– Nem, fiam, nem maradhatsz, – mondá nagy komolyan Bűbájos – mert én
most nem igen leszek a magam képében, s te csak terhemre lennél, el is
árulhatnál, s még nagyobb bajba kerülnék. Hanem, hogy sokat ne kelljen
fáradoznod, ihol, beleduglak a felhőmbe, abban szépen haza repülhetsz.
– Jaj de jó, jaj de jó, – örvendezett a kis bohó – repülni, repültem
eleget a Nagy Bűbájos zsebében, repültem a sas hátán is, de felhőben még
sohasem repültem.
Bűbájos most leintette a fák felett gomolygó felhőt, Szikrát
belécsongojította, varázsvesszejével megsuhintotta. A felhő lassan
felemelkedett a magas levegőégbe, s eltünt egy szempillantás alatt
nyomtalan.
Egyedül maradt Bűbájos, a hold elbujt a hegyek mögé, s Hajnal kisasszony
arany haja megvillant az ég alján. Bűbájos behúzódott egy sűrű
ciheresbe, ahonnét jól átláthatott Tündérországba, aztán hanyatt feküdt,
nézte, nézte az eget, egyszerre csak bekoppant a szeme s aludt mélyen,
mint a fekete föld.
*
Mirkó király és felesége ezalatt szép lassan közeledtek Tündérország
felé. Mondjam-e, hogy egész úton nem igen beszélgettek egyébről, csak a
leányukról, hogy milyen is lett hét hosszú esztendő alatt. Vajjon nem
hült-e el tőlük? S hátha úgy megszerette szép Tündérországot, hogy haza
sem akar jönni? Ilyenkor egy kicsit elszontyolodtak, aztán megint
megvígasztalódtak s mert nincs az a hosszú út, amelynek egyszer vége ne
szakadjon, egyszerre csak ott voltak az Arany folyó partján. De volt-e
öröm odaát, szép Tündérországban! A királykisasszony éppen ott labdázott
a tulsó part mentén a tündérkisasszonyokkal, a tréfacsináló Retek pedig
ott üldögélt egy magas szikla tetején, csuporkájából nagy
szappanbuborékokat fujt a levegőbe s egyszerre csak úgy lecsapta a
csuporkát, hogy ezer darabba tört, s lekiáltott a szikláról a
királykisasszonynak:
– Hagyma legyen a nevem, ha nem jön errefelé Mirkó király virágos
hajója! Nézz arra, nézz arra, hétszer szép királykisasszony, jönnek a
szüleid!
Hej, lett erre futás! Eszük nélkül szaladtak mind ahányan voltak a hajó
elébe, Retek azonban a palotába szaladt, s lelkendezve jelentette a
tündérkirálynőnek Mirkó királyék érkezését. Éppen harisnyát kötött a
királynő, nosza, lecsapta a harisnyát kötőtűstől, mindenestől,
összekiabálta a szolgálóleányokat, egyiket erre, másikat arra
szalasztotta, aztán beszaladtak a belső leányok, öltöztették a
királynőt, s mire a hajó kikötött, ő is ott volt aranyos hintaján.
De azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm! Sírt
örömében Mirkó király s a királyné, s nem győzték eléggé csudálni a
királykisasszony csudaszépségét, mert bizony mondom, nem is hétszer, de
hetvenhétszer szebb volt, mint amikor idehozták. Amikor aztán
valamennyien kiörvendezték magukat, még föl sem mentek a palotába,
mondta a tündérkirálynő:
– Jőjjenek, jőjjenek, édes komámuram, komámasszony, nézzék meg a
csudafát, s hogy mi lett az én keresztlányom ellenségéből.
Nosza, odamentek, nézi, nézi, keresi a tündérkirálynő a szív-virágot,
felteszi még a pápaszemet is, de bizony ott híre-pora sem volt a
szív-virágnak. Három kicsi nebánts-virág volt a helyén. Hajnalban nyilt
ki mind a három.
– Megszabadította valaki a Bűbájost! – kiáltott magánkívül a
tündérkirálynő s szörnyű haragjában pofon rittyentette Retket, aki
körülötte lábatlankodott.
– Megmenekült, – sóhajtott halkan a királykisasszony, de a lelke
elmosolyodott, mert igen-igen megsajnálta a szüntelen könnyező
szív-virágot.
Hát bizony egy kicsit elszomorodva lépkedett fel a társaság a palota
lépcsőjén, de aztán lassankint megvígasztalódtak, jókedvre derültek,
mert hiszen Mirkó király országában is virágzik már a csudafa, ezer
virág rajta. A királykisasszony, hogy megvígasztalja Retket, aki
elszontyolodott a pofon miatt, piros szalagot font a hajába, s
megigérte, hogy hazaviszi magával. Egyéb sem kellett Reteknek,
elfelejtette a pofont, s ebéd után olyan ugribugri táncot járt, hogy
valamennyien a hasukat fogták a nagy kacagásban.
Nosza, a tündér fiúk s lányok is kedvet kaptak a táncra, a muzsikásokat
felrendelték a palotába, szólt a zene, ropták a táncot, lett nagy
heje-huja, dinom-dánom. Táncolt a királykisasszony is, még mosolygott
is, de hiába táncolt, hiába mosolygott, nem volt igazi jó kedve s
szüntelen bujdosott az elméje: Oh Istenem, Istenem, vajjon hová
tünhetett a csudafáról az a csudálatos szemű, értem síró csunya Bűbájos?
Csengő-Visszhang.
Mióta világ a világ, nem tartott oly sokáig a dinom-dánom a
tündérkirálynő palotájában, mint most, amikor Mirkó király és a királyné
eljöttek a leányuk után. Nap nap után, hét hét után elröppent, hogy
észre se vették. Minden nap úgy tetszett, mintha csak tegnap érkeztek
volna ide. Már a vége felé járt a nyár, amikor egy reggel Mirkó király
Isten tudja micsoda álmot látott, elég az hozzá, így szólt a
feleségéhez:
– No, feleség, azt gondolom, elég volt a dinom-dánomból, készülődjünk s
menjünk haza, vigyük a lányunkat, éppen elég hosszú ideig volt idegen
országban.
– Bizony, bizony, – mondotta a királyné is – ideje, hogy útra keljünk s
mindjárt magához is rendelte a belső leányokat, meg az inasokat, a
padlásról lehordatta azt a rengeteg sok ládát, amibe ennekelőtte két
esztendővel ide hozták a leánya sok drága holmiját és nagy serényen
nekiláttak a készülődésnek. Hej, elszomorodott a tündérkirálynő, amikor
a készülődést észrevette! Hogy is ne szomorodott volna el, amikor hét
esztendő leforgásán úgy megszerette a királykisasszonyt, mintha szívéről
szakadt édes leánya lett volna. Nem is mert arra gondolni, hogy egyszer
majd eljönnek érette, hazaviszik a szülei, s Isten tudja, látja-e többé
vagy sem. De hiába reménykedett, hiába búcsálódott szegény, semmiképpen
sem tudta ott tartóztatni a királyt s a királynét. Égett a föld a talpuk
alatt, féltek, hogy egy-kettőre beköszönt az ősz, gyorsan elrepül, ősz
után rájuk szakad a tél, s hogy mennek majd haza téli időben? Mit
tehetett tündérkirálynő, ő is maga elé rendelte a tündérkisasszonyokat,
sorra kinyittatta a gyémántos, aranyos, ezüstös szekrényeket s rengeteg
ládát töltetett meg mindenféle drágakövekkel. Volt ott annyi drágakő,
hogy tizenkét királykisasszonyt is férjhez adhattak volna vele.
A rengeteg sok ládát felvirágozott hajón vitték át az Arany folyó tulsó
partjára, ott szekerekre rakták s amikor minden a tulsó partra került,
útnak indult a király s a királyné is, a királykisasszony is, gyalog
sétáltak le a folyó partjára, ott búcsuztak el a tündérkirálynőtől
keserves könnyhullatással. Szegény tündérkirálynő, úgy elereszkedett a
sok sírástól, hogy három tündérleány vette fel a karjára, úgy vitte
vissza a palotába. Sírt Retek is, de csak egyik szeme sírt, a másik
kacagott, mert a királykisasszony beváltotta igéretét, szép gyöngén
kézen fogta, úgy lépegetett vele apja s anyja után a virágos hajóra. Már
az Arany folyó közepén voltak s még akkor is integettek fehér
selyemkendőjükkel a tündérkisasszonyok, vissza integetett a
királykisasszony is, de még Retek is előhúzta zsebéből vérveres
zsebkendőjét, kézzel-lábbal integetett a tündérkisasszonyok felé,
bizony, beléfordult volna a folyóba, ha a kabátja szélénél fogvást
vissza nem rántja a királykisasszony. Amint kikötöttek a hajóval,
mindjárt el is helyezkedtek a hintókban. Első hintóban ült a király s a
királyné, mögöttük a királykisasszony Retekkel egy hintóban, a többi
hintóban a fő-főminiszter, a hopmester s mindenféle nagy urak, meg a
belső leányok. Hintók előtt s hintók mögött egy-egy regiment katona, így
indult hazafelé a rengeteg nagy erdőn keresztül hét ország ura, Mirkó
király.
Amerre haladt a menet, bokrok mögé rejtőzködve mindenütt settenkedett
Bűbájos, le nem vette szemét a szépséges szép királykisasszonyról. Hetek
óta itt leskelődött szegény, várta éjjel-nappal szakadatlan, mikor halad
erre kíséretével a király. Most aztán, hogy végre látta útra kelni a
királyt, látta egész bizonyossággal, hogy viszik haza a
királykisasszonyt, nem érzett éhséget sem szomjúságot, nem érzett
fáradtságot, futva-futott, lépést tartott a hintókkal, természetesen,
vigyázva, hogy ő lásson mindent, de őt ne lássa senki.
Teltek, multak a napok, egyszer aztán Bűbájos észrevette, hogy, amikor
útközben megpihentek, a szolgálóleányok kacagva vették körül Retket, a
királykisasszony pedig mélyen elgondolkozva sétált az erdő sűrűje felé.
Hiszen Bűbájosnak sem kellett több, hirtelen előszedte az arany
iskátulyát, kivette belőle a pillangó himporát, két ujja között
megdörzsölte, s abban a szempillantásban, gyönyörűséges, csudaszép
pillangó lett belőle. Arany volt a szárnya, s a szeme most is úgy
fénylett, mintha valóságos alakjában lett volna, ragyogott, csillogott.
Kapta-fogta magát s a királykisasszony elé röppent. Hej, Uram Teremtőm,
mit nem művelt a csudaszép pillangó! Le-leröppent a királykisasszony
lába mellé, aztán ismét felröppent, aranyos szárnyával
meg-meglegyintette, cirókálta-morókálta a királykisasszony arcát.
Le-leröppent a vállára is, de csak egy pillanatra, s amint kezével
feléje kapott a királykisasszony, menten tovább röppent. Aztán egyszerre
csak nem repdesett a királykisasszony körül, hanem szállt
virágról-virágra, szemmelláthatóan csalta-csalogatta a
királykisasszonyt, mind beljebb és beljebb az erdőbe. A királykisasszony
pedig esze nélkül szaladt utána, nem törődve, hogy haját, ruháját itt is
ott is megtépték a bokrok, meg is hasogatták, elbűvölten szaladt a
csudaszép pillangó után, mindegyre utána kapott, amint virágra leszállt,
de hajh! hasztalan! Amikor már-már azt hitte, hogy övé a csudaszép
pillangó, tovább röppent s jó messzire szállt le.
Közben Reteknek, amikor már jól kijátszotta magát a szolgálóleányokkal,
feltünt, hogy a királykisasszony milyen régen besétált az erdő sűrűjébe
s még mindig nem tért vissza. Nosza, megfutamodott, esze nélkül szaladt
árkon-bokron át, nézett jobbra-balra, előre-hátra, aztán egyszerre
megpillantotta a királykisasszonyt, amint szélsebesen szaladt a pillangó
után. A királykisasszony nem vette észre, hogy Retek szalad utána, ám
észrevette Bűbájos s bosszúsan repült fel egy vadalmafára. Könnyes
szemmel nézett fel a királykisasszony a fára, de amikor észrevette, hogy
ott áll mellette Retek, haragosan szólt rá:
– Mért szaladtál utánam? Látod, nagy zajt csaptál, s ezzel elriasztottad
ezt a csudaszép pillangót, amikor éppen szinte a kezemben volt. Miattad
repült fel arra a fára!
Retek felnézett a vadalmafára, s amint megpillantotta a pillangót,
reszketni kezdett egész testében, akár a nyárfalevél.
– Hát neked mi bajod esett ilyen hirtelen? – kérdezte a
királykisasszony.
Egy szó nem sok, annyit sem tudott kinyögni Retek, némán mutatott a
pillangóra. A királykisasszony most újra felnézett a vadalmafára, nézte,
nézte, sokáig nézte a pillangót, s im, látta, hogy a szeméből lassan
hullanak a könnycseppek, éppen úgy, mint nemrégen hulltak a
szív-virágból. És csak most tünt fel a királykisasszonynak, hogy a
pillangó szeme kivilágra olyan, amilyen volt a szív-virágé.
Retek most nem habozott tovább, megfogta a királykisasszony kezét,
erővel kivezette az erdő sűrűjéből. Ahol lehetett, futva-futottak, de a
királykisasszony rémülten nézett vissza meg újra vissza, vajjon a
pillangó nem követi-e, de az most ott lebegett a vadalmafa felett, s le
nem vette a szemét a királykisasszonyról. Oly halovány volt a
királykisasszony, amikor Retekkel a szállásukhoz visszaérkezett, hogy a
király s a királyné rémülten kérdezték, mi baja esett?
– Egy pillangót kergettem az erdőben, édes szüleim, – sietett
válaszolni, nehogy Retek megelőzze – s pillangókergetés közben egy kígyó
kerengett elébem, attól ijedtem meg.
Sem a király sem a királyné nem firtatta tovább a dolgot, aztán ismét
felkerekedtek, a királykisasszony beült a hintajába, Retek melléje, s
amint elindult a hintó, kérdezte a királykisasszony:
– Mondd csak, Retek, mit gondolsz, hogyan lehetett annak a pillangónak
olyan szeme, mint Bűbájosnak?
Reteknek a nagy ijedtségtől úgy kocogott a foga, hogy sokáig szólni sem
tudott, végre nagy nehezen összeszedte magát s mondta:
– Annak bizony úgy volt olyan szeme, amilyen a Bűbájosé, hogy az a
pillangó maga Bűbájos volt. S ha idejében utól nem érlek téged, szép
királykisasszony, talán soha meg nem találunk ebben az életben.
Bűbájos, amikor a királykisasszony Retekkel elszaladt, pillangószárnyát
összedörzsölte s igazi képében szállt le a vadalmafáról. Kezét ökölbe
szorította, úgy vágott bele a levegőégbe, s bizony, ha találja ez az
ütés azt, akinek szánta, szörnyű halálnak halálával hal meg az. Ez a
valaki pedig senki más nem volt, mint Retek őkigyelme.
A hintók újra elindultak a régi rendben, Bűbájos is törtetett át a
sűrűségen a hintókkal egy irányban. Se nem evett, se nem ivott, nem
törődött magával, szüntelen azt leste, hogy mikor marad magára a
királykisasszony. Ám Retek most egy pillanatra sem tágított a
királykisasszony mellől, útközben ott ült mellette a hintóban, éjjel ott
feküdt a sátra előtt, s szegény Bűbájos már harmad napja meg sem
pillanthatta a királykisasszonyt. Ekkor aztán mit gondolt, mit nem,
elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a madártollat, csak
rálehelt s abban a szempillantásban, csudaszép arany szárnyú madár lett
belőle, de a szeme olyan maradt, amilyen volt: csillogó-villogó,
messzire világító.
Hajnal kisasszony még most készülődött, hogy a hegyek mögül
elémosolyogjon, amikor Bűbájos leszállt a királykisasszony kocsijának az
ablakára, s oly csudaszép dalba kezdett, mintha égből szállott volna le
a dalnak minden hangja. Alig kezdett a dalba, a királykisasszony szép
lassan felnyitotta a szemét, aztán kihajolt az ablakon s valósággal
elbűvölten hallgatta az aranyszárnyú madár énekét. Retek azonban nem
ébredt fel, hangosan hortyogott, nem látta az aranyszárnyú madarat, s
azt sem látta, amikor a kocsi ablakáról felröppent s csalta-csalogatta
csudaszép énekével a királykisasszonyt. A lovak lassan
mentek-mendegéltek a hajnali szürkületben, a kocsisok meg az inasok is
bóbiskoltak a bakon, kapta-fogta magát hát a királykisasszony, szép
csendesen kinyitotta a hintó ajtaját, lelépett a földre s gyorsan
megfutamodott az aranyszárnyú madár után. A fák közt még egészen sötét
volt, de az aranyszárnyú madár újra meg újra szebb dalba kezdett, s a
királykisasszony nem tudott ellent állani, botorkálva, tapogatózva is
ment a csudaszép ének után. Nem vette észre s gondolom, ha észrevette
volna, akkor sem törődik vele, hogy szoknyácskája csupa víz lett a
harmatos fűben, aranyhaját összeborzolták a fák s a bokrok ágai.
Már rég fent ragyogott a nap, az erdő sűrűjébe is beragyogtak a nap
sugarai, s Retek akkor nyitotta ki a szemét. De azt hitte, hogy még
mindig alszik és álmodik, mert álmos szeme hiába nézett körül, hiába
kereste a királykisasszonyt, csak a hült helye maradt a hintóban; volt
királykisasszony, nincs királykisasszony. Rémülten ugrott ki a hintó
ajtaján, esze nélkül rohant az erdő sűrűjébe, törtetett árkon-bokron át,
aztán egyszerre megpillantotta a királykisasszonyt, ott állt egy
berkenyefa alatt, s ennek a berkenyefának felső ágán ringatózott az
aranyszárnyú madár.
– Oh, jajj, jajj, lelköm királykisasszony, – jajveszékelt Retek – mit
csinált megint, mit csinált? S hirtelen megragadta a királykisasszony
karját.
– Nézd, nézd, ezt a csudaszép madarat, – mutatott fel a berkenyefára a
királykisasszony, mit sem törődve Retek jajveszékelésével s észre sem
véve, hogy karját megragadta. – Látod, látod, tőled ijedt meg, éppen,
mint a pillangó, miattad repült fel ez is a fa tetejére!
Retek fölnézett a berkenyefa tetejére, nézte, nézte a madarat, aztán
egyszerre csak reszketni kezdett egész testében, mint a nyárfalevél.
– Mitől reszketsz, mitől félsz? – kérdezte a királykisasszony.
– Hát nem látod, – suttogott Retek – hogy ez is a Bűbájos? Nézd csak a
szemét.
A királykisasszony felnézett a fára s im, látta, hogy abból a ragyogó,
abból a csillogó-villogó szemből folynak a könnycseppek, mint folytak
egykor a szív-virágból, s mint ahogy folytak a pillangó szeméből.
– Oh, szegény madár, – sóhajtott fel a királykisasszony – hát te nem
sajnálod? Nézd, hogy hull a könnye!
De Retek nem nézett fel másodszor a fára, hanem ahogy csak gyenge
erejétől telt, húzta maga után a királykisasszonyt. S mert a hintók még
mindig lassan mendegéltek, kocsisok, inasok még mindig álmosan
bólintgattak a bakon, észrevétlen ültek vissza a hintóba.
Hosszan, sokáig szótlanul ült a királykisasszony, maga elé bámult, Isten
tudja, hol járt a lelke, fel-felsóhajtott s aztán egyszerre csak
megeredt a könny égszinkék szeméből.
– Oh, oh, ne sírj, ne sírj, én szép királykisasszonyom, – vígasztalta
Retek, – örvendj, hogy visszahoztalak, mert bizony soha többet nem
látott volna a te öreg édesapád s édesanyád. Igérd meg, oh, szép
királykisasszony, hogy többet nem szaladsz sem madár, sem pillangó, sem
semmi más után, akárhogy csalogat, mert bizony mondom néked, hogy a
Bűbájos még angyallá is tud változni, csakhogy téged megkaparinthasson.
A királykisasszony szót sem szólt, szemét behunyta, úgy tett, mintha
álmos volna, aludni akarna, pedig dehogy volt álmos. Nem is jött szemére
egész nap álom, szüntelen az aranyszárnyú madarat látta, amint hull a
könnye, bizony ő érette, senki másért.
Bűbájos abban a pillanatban, amint Retek magával vonszolta a
királykisasszonyt, ismét visszaváltozott régi alakjára s szeme haragos
tűzzel lángolt Retek után, amig csak eltüntek szeme elől, aztán esze
nélkül törtetett tovább a sűrűségben. Egész nap törtetett a fák között
éhesen, szomjasan, csak alkonyatkor állt meg, amikor a király is megállt
kíséretével, hogy szállást veressen éjszakára.
[Illustration]
Egy-kettőre selyemsátrakat húztak fel az inasok meg a szolgálóleányok az
erdő szélén, egy kis völgyben, dagadó párnákból jó puha ágyakat vetettek
a királynak, a királynénak, meg a királykisasszonynak; Retek pedig a
sátor elé feküdt, így őrizte a királykisasszonyt. Szép lassan csend
borult a völgyre, a sátrak fölé, álomba szenderült a király, a királyné,
az egész kíséret, egyes-egyedül a királykisasszony szemére nem jött
álom.
Bűbájos észrevétlen törtetett át a fák s a bokrok sűrűjén, segítő
társává szegődött az öreg hold is: fekete felhő mögé bujt, s Bűbájos úgy
lopózkodott el a királykisasszony sátráig, hogy senki lélek sem vette
észre. Megállt a sátor előtt, s egy szempillantásra megfordult a
fejében, hogy elrabolja a királykisasszonyt, de alig villant meg fejében
ez a gondolat, erőtlenül lankadt le a karja, fejét búsan
lecsüggesztette:
– Nem, nem, nem teszem ezt, miért tenném? Mit érek vele, ha erőszakkal
rabolom el és ő nem szeret engem?
Elővette az arany iskátulyát, kivette belőle a három gyöngyszemet,
feldobta jó magasan a levegőégbe, s abban a pillanatban olyan lett, mint
az igazi Csengővisszhang. Rőt haja aranyszőke lett, csak úgy lobogott,
csak a szeme, a csillogó-villogó, messze világító szeme maradt a régi.
Nagy hirtelen föllebbent a sátor előtt egy szikla tetejére s kacagósan
csengő hangon dalolt bele a levegőbe:
Aludjatok, aludjatok,
Ne tudjátok, hogy itt vagyok,
De te ébredj, oh, szép leány,
Kék szemeddel tekints reám!
Aludt mindenki, senkisem ébredt fel, a királykisasszony pedig
csudálkozva, elbűvölten nézett körül a sátorban, melynek függönyei
között bepislogott a hold fénye.
Bűbájos újra megszólalt Csengővisszhang kedves hangján:
Gyere, gyere, király szép leánya,
Elviszlek a Csudák barlangjába.
Mutatok ott néked oly csodákat,
Emberi szem ilyet még nem látott.