rajta? Senki más, mint a Nagy Bűbájos, mégpedig mosolyogva. Hej, volt
öröm! Bűbájos is, Szikra is alig birt az örömével. Azt sem tudák, hová
ültessék a kedves vendéget, de a Nagy Bűbájos nem törődött azzal, hogy
hova ül, szépen letelepedett a búbos kemence mellé s mondá halkan,
csendesen:
– Búcsuzni jöttem tőled, Bűbájos fiam, s búcsuzz el te is mindentől, ami
eddig hozzám kötött, mert ime, teljesült a kivánságod, egészen földi
ember lettél.
Bűbájos a Nagy Bűbájos térdére hajtotta a fejét, s szomorúan mondta:
– Nem sajnálom a varázspálcámat, amely máris elvesztette varázserejét,
mert hiába legyintgettem vele a fölöttem keringő felhők felé, egy sem
szállt le közülök, hogy hazahozzon. A varázstudományomat sem sajnálom,
mert amiért epekedtem, vágyakodtam, a hétszer szép királykisasszony
szivét megkaptam. Csupán egyet sajnálok, oh, nagy mesterem, hogy téged
többé nem láthatlak és nem hálálhatom meg irántam való nagy jóságodat.
A Nagy Bűbájos megsimogatta Bűbájos aranyszőke fejét s mondá:
– Ne búsulj ezért, fiam. Igaz, hogy te nem láthatsz soha többé engem, de
én láttatlanul, varázsköpenyegemben gyakran ellátogatok hozzád, hogy
lássam a te boldogságodat. Mielőtt azonban örök búcsut vennék tőled,
olyan palotát akarok idevarázsolni néked, amilyen palotája nincs Mirkó
királynak, s nincs egyetlen egy királynak e föld kerekén.
Többet nem szólt a Nagy Bűbájos, csak nagy tenyerével lezárta Szikrának
is, Bűbájosnak is a szemét, ezek mély álomba szenderültek, ő meg
felemelkedett, varázspálcáját megforgatta maga körül s közben halkan ezt
mormogta:
– Kis manók, kis és nagy bűbájosok, bölcsek és varázslók, mind ahányan
vagytok, induljatok, egyszeribe itt legyetek, Földi ember és Hegyi
tündér fiának palotát építsetek.
Abban a szempillantásban megtelt a kert apró manókkal, pápaszemes
varázslókkal, bűbájosokkal, ezek mind alázatosan meghajoltak a Nagy
Bűbájos előtt, aztán gyorsan munkába fogtak, dolgoztak éjjel-nappal s
mire az első tavaszi napsugár a fák ágai közt beszürődött a rengeteg
erdőbe, hatalmas nagy palota állt a kis házikó helyén, amelynek gyémánt
volt az ablaka, ajtaja, arany a födele s volt a palotától messze ezüst
istálló, ezüst istállóban száz meg száz ezüst és aranyszőrű paripa.
Amikor mindennel készen voltak a varázslók és bűbájosok, a Nagy Bűbájos
tenyerét ismét szép gyengén rátette Bűbájos és Szikra szemére s azok azt
sem tudták, mit szóljanak a nagy csudálkozástól: káprázott a szemük a
szertelen ragyogástól, csak szüntelen dörzsölték a szemüket, nem akartak
hinni, azt hitték, álom amit látnak. Végre nagy nehezen magához tért
Bűbájos:
– Nézd, nézd, Szikra, nézz ki az ablakon, már tavaszodik. Hej, de sokáig
aludtunk ezen az arany pádimentumon!
– No, ezt igazi ügyesen megcsinálta az öreg, – kacagott Szikra, aztán
karon fogta a gazdáját, úgy mentek szobáról-szobára. Reggel kezdték a
sétát, estig mindig mentek s mégsem tudták végig járni, annyi szoba volt
a palotában.
No, de most már nem is volt maradása otthon Bűbájosnak. Kiválasztotta a
legszebb paripát s sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben vágtatott el Mirkó király palotájába. Hát éppen ideje volt,
mert a csudafának már kinyilt az ezer virága, itt volt a tavasz teljes
pompájában, s a királykisasszony már kisirta mind a két szemét, napok
óta a torony ablakából leste, várta, mikor jön a vőlegénye. Retek sem
csinált egyebet, folyton leste egy másik torony ablakából Bűbájost,
egyszer aztán lelkendezve szaladt a királykisasszonyhoz:
– Hagyma legyek, ha nem jön a vőlegényed, szép királykisasszony! Vége
legyen a sirásodnak!
Hiszen, vége is lett, hogyne lett volna. Nosza mindjárt munkának látott
az udvar népe, gyönyörűen feldiszítették a kertet, hogy a csudafa
aljában tartsák meg az esküvőt. Bezzeg, hogy meghivták a Tündérkirálynőt
az esküvőre, meg a szomszéd királyokat is, csak egyedül a Méz király
meghivójával történt valami baj, mert úgy látom, mint ma, hogy ő nem
volt ott a vendégek között.
Amikor Bűbájos és a királykisasszony elmondták a holtomiglant és
holtodiglant, az ezer meg ezer gyertya lobogó lángjából felszállt egy
csudálatos szép füstmadár, sokáig ott lebegett a fiatal pár feje fölött,
aztán lassan, csendesen eltünt a fellegek között. Bűbájos hosszan,
sokáig könnyes szemmel bámult a madár után, mert csak ő tudta egyedül,
hogy a Nagy Bűbájos volt ez a gyönyörű madár, aki azért jött el madár
képében, hogy láthassa őt esküvője napján.
Hét nap s hét éjjel tartott a lakodalom, én is ott voltam, egyet nagyot
táncoltam, aztán hazaszaladtam, hogy nektek ezt a mesét elmondjam.
VÉGE.
Tartalom.
Mirkó király és a Bűbájos 3
A Nagy Bűbájos 13
Tündérországban 26
Szikra 33
Az öreg meg az ifju csudafa 47
Föld szelleme 61
Csengő-Visszhang 75
Vége jó, minden jó 89