Nemsokára itthon látjuk egyetlen leányunkat, megszünik a mi szívbéli
nagy bánatunk.
Mint a kicsi gyermek, úgy sírt a király s a királyné; szertelen nagy
örömében sírt mind a kettő. Már éppen szaladni akart vissza a palotába,
hogy elrendelje a készülődést Tündérországba, amikor a Méz király
hirtelen leszállott a csudafáról, elébük toppant, mélyen meghajolt a
királyi pár előtt, aztán kezét a szivére tette s mondá, amint
következik:
– Felséges királyom, felséges királynőm, engedjétek meg, hogy ha részt
vettem a fa nevelésében, részt vegyek a ti nagy örömötökben is.
– Igazad van, király társam, – mondá Mirkó király – neked köszönhetjük
voltaképpen, hogy ily gyorsan megnőtt a mi csudafánk. Vajha valamivel
meghálálhatnám a te jóságodat!
– Nem kivánok én semmi hálát, semmi köszönetet, felséges királyom, –
mondá mézes-mázason Méz király. Szeretem a leányodat, s adhatsz-e nekem
nagyobb jutalmat, mintha őt adod nekem?
Hej, elszörnyedtek az udvarbéliek, amikor hallották, hogy ez a potrohos,
ez a végighas Méz király feni a fogát a hétszer szép királykisasszonyra!
Ám a király így válaszolt Méz királynak:
– Ami igaz: igaz, első sorban neked köszönheti a leányom, hogy
megszabadult a gonosz Bűbájostól, s ha ő is úgy akarja, ám legyen a
tied.
A Méz király boldogan vigyorgott fel e szavakra, mélyen meghajtotta
magát s mondá:
– A királykisasszony akarata az én dolgom, felséges királyom, csak
hozzák haza mielébb, mert bizony, bizony, sokáig vártam az esküvőre.
Ezt mondván visszarepült a csudafára, mert – mi türés-tagadás – félt
őkelme még mindég a Bűbájostól, egyedül csak a csudafán érezte
biztonságban magát. Az öreg király s királyné, meg az udvarbeliek most
mind bevonultak a palotába s lett ott egyszeribe nagy sürgés-forgás,
kinyitották a hét esztendőn át zárva tartott szobákat, rendezgették. Az
öreg hold is gyönyörűséggel nézett le a palotába, nézte a nagy
készülődést, s mert olyan a természete, hogy szeret mindent látni és
aztán elujságolni, virradatkor már hét ország minden népe tudta, hogy
Mirkó király reggel útnak indul s egyetlen leányát hazahozza
Tündérországból.
Föld Szelleme.
Nagy Bűbájos varázslószobájának ablakán haloványan szürődött be a
reggeli napsugár. Szikra lassanként ébredezni kezdett a mély álmából,
körülnézett, dörzsölte szeméből az álmot. Most már tudta, hol van, s
hirtelen lepattant a kemence padkájáról. Ujra meg ujra körülnézett a
szobában Szikra, szeme mind a Nagy Bűbájost kereste, de a nagy
karosszék, amelyben előző este ült a Nagy Bűbájos, üres volt, ajtó,
ablak becsukva s olyan mélységes mély csend a szobában, hogy Szikra
valósággal reszketett a félelemtől. Nemcsak félelmet, de nagy éhséget is
érzett, de hiába dugta bele az orrát a tégelyekbe meg a fazekakba, sehol
sem talált ennivalót. Egy egész sereg fazékban gyíkbőrök áztak, aztán
több fazékban patkányfogak voltak fodormentalevéllel letakarva; volt egy
sereg fazék, amelyek denevérszárnyakkal voltak tele. Isten tudja, hogy
mi volt a többiben, mert Szikra a többibe nem is nézett bele: úgy
émelygett, hogy valósággal forgott vele a világ. Búsan ült vissza a
kemence padkájára, s már a körmét rágicsálta nagy kínjában, amikor
egyszerre nehéz léptek zaja hallatszott kivülről, aztán egyszerre csak
nagy dördüléssel félrecsapódott az ajtó és belépett azon a Nagy Bűbájos,
s mögötte kullogott alázatosan a tányérszemű kutya.
– No, te aprólék, – mennydörgött a Nagy Bűbájos hangja, ám a hangjában
nyoma sem volt a haragnak, nyájasan nézett Szikrára – kinyitottad-e a
pislogódat?
Szikra már egy szikrát sem félt a Nagy Bűbájostól, megszokta arcának a
rútságát, hangjának a mennydörgését, most is jókedvűen, bátran pattant
fel a kemencepadkáról, a Nagy Bűbájos előtt mélyen meghajtotta magát s
mondá:
– Adjon Isten jó reggelt, Nagy Bűbájos! Kinyitottam bizony a pislogómat,
de mi tűrés-tagadás, féltem egy kicsit ebben a nagy csendességben.
– Köszönd, hogy jó kedvemben találtál, te aprólék, – mondá a Nagy
Bűbájos, s közben letelepedett a nagy karosszékbe, – mert bizony mondom,
nem lett volna időd a félelemre. Látod-e azokat a tégelyeket, meg azokat
a fazekakat?
Szikra arrafelé nézett, amerre a Nagy Bűbájos mutatott s pisze
orrocskáját elfintorította.
– Csak nem pácoltál volna engem is a patkányfogak közé oh, csudás
kotyvalékok nagy mestere, ha véletlenül bal lábbal kelsz fel az
ágyadból?
– Úgy? – komorodott fel egy kissé a Nagy Bűbájos. Úgy látszik,
belekukucskáltál a tégelyeimbe, te aprólék, te.
– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg nékem, de töltött káposztára fájt a
fogam s azt hittem, találok valamelyikben. Hajh, keservesen csalódtam!
A Nagy Bűbájos arca most ismét barátságosan mosolygott, aztán belenyult
feneketlennek látszó mély zsebébe, onnan piros, ropogós cipót huzott ki,
meg egy akkora gombolyag turót, mint egy jó nagy labda.
– No, aprólék, egyél, – biztatta jóságosan a Nagy Bűbájos.
Hiszen nem kellett valami erősen biztatni Szikrát, mert zöldet-vöröset
látott a szeme, muzsikált a gyomra rettenetesen, egy-kettőre asztal
mellé telepedett s alig tekintett szét a Nagy Bűbájos: volt cipó, nincs
cipó, volt túró, nincs túró.
– Oh, Nagy Bűbájos, bocsáss meg szegény fejemnek, – mondá Szikra, amikor
már hült helye volt cipónak is, túrónak is, – megfeledkeztem rólad, s
lám kenyeret is, túrót is elettem előled.
– Hát te mit gondolsz rólam, te aprólék, te, – vigyorodott el a Nagy
Bűbájos arca, – azt hiszed, hogy én effélével élek? A te gazdád
emberfia, annak holmi cipó, meg túró is jó, s jó a szolgájának is; de a
Nagy Bűbájos, jegyezd meg magadnak, tüzes parazsat eszik s kigyóbőrből
sajtolt bort iszik reá.
Szikra önkéntelen felszisszent a tüzes parázsra, a kigyóbőrből sajtolt
borra pedig elfintorította pisze orrát.
– Már pedig én, – mondá alázatosan Szikra, – inkább eszem kenyeret s
túrót s iszom utána friss forrásvizet. Igy élek én, amióta az eszemet
birom.
– Tudom, fiam, tudom, – mondta jóságosan a Nagy Bűbájos, – hiszen azért
hagytalak magadra, mert nem akartam, hogy lássad, mivel táplálkozom én.
Nem akartalak a magam ételére-italára fogni tégedet.
Azzal kihuzott a zsebéből egy mázas korsót, letette az asztalra:
– Nesze, fiam, igyál, ihol a te italod.
Szikra jót huzott a korsóból, illedelmesen megköszönte Nagy Bűbájosnak a
jóságát, aztán kiváncsian nézett föl rá, s várta, hogy mit határozott az
ő gazdája dolgában.
A Nagy Bűbájos most felállt és a kemencéhez lépett, a tüzet eloltotta, a
falról leakasztott egy durvaszövésű kék köpenyeget, a kamrából kihozta a
varázspálcáját, aztán az ajtó mellett fekvő tányérszemű kutyához lépett.
Mélyen aludt a kutya, mint a fekete föld, rettentő vastag szemhéjai mint
valami vastag bőrfüggönyök takarták el a szemét, veres szájából két
hatalmas fog ágaskodott ki, szörnyű nagy körmű lábai meredten nyultak
végig a földön. A Nagy Bűbájos a varázspálcájával jól fejbe sujtotta a
kutyát, s Szikra azt hitte, hogy nem lát jól, újra meg újra megdörzsölte
a szemét, de hiába dörzsölte, mert csak azt látta, amit először látott:
a tányérszemű kutya eltünt nyomtalan, s helyén egy szürke pamutgombolyag
hengergett a földön. A Nagy Bűbájos felvette a gombolyagot, a zsebébe
dugta, aztán mintha az egész dologban nem lett volna semmi csudálatos,
Szikra felé fordult és mondá:
– Hát ezzel csak készen volnék, indulhatnék a nagy útra, de mit
csináljak veled, te aprólék, te?
Hej, de elmelegedett erre Szikra! Bizony semmi kedve sem volt arra, hogy
ő is gombolyaggá, vagy ki tudja, mivé változzon. Mélyen meghajolt a Nagy
Bűbájos előtt, aztán fejét kérően emelte rá:
– Oh, Nagy Bűbájos, engedd, hogy maradjak meg a saját bőrömben. Még igen
kevés ideje, hogy benne járok, se nem szorít, se nem bő, éppen én hozzám
illő. Aztán, ha meghagysz a bőrömben s magaddal viszel, mennyi mindent
láthatnék, hallhatnék, tapasztalhatnék a te társaságodban! Oh, engedd
meg, Nagy Bűbájos, hogy bujjak a zsebedbe. Esküszöm az én kedves gazdám
életére, hogy bármi történjen útközben, meg nem ijedek, meg sem
pisszenek.
A Nagy Bűbájos egy kicsit elgondolkozott, aztán vállatvont:
– Hát jól van, te aprólék, én nem bánom, bújj a zsebembe, de aztán a te
bajod, ha valamihez hozzálapítlak, vagy amikor a zsebkendőmet keresem,
kirántlak és földre pottyantlak. Igen, igen, hát csak bújj a zsebembe s
induljunk, mert telik, múlik az idő, már pedig nagy út áll előttünk.
Szikra felkapaszkodott a Nagy Bűbájos zsebébe, de mielőtt belebújt
volna, alázatosan megkérdezte:
– Ne haragudj a kérdésemért, oh, Nagy Bűbájos, de szeretném tudni, hová
s merre viszel?
– Hallod-e, – ráncolta össze a homlokát a Nagy Bűbájos – ha már most
elkezded a kérdezősködést, mogyoróvá varázsollak, – de amikor látta
Szikra megszeppent arcát, jóságosan hozzátette:
– A Föld Szelleméhez megyünk, aprólék, mert ő az egyetlen, aki
megszabadítja a te gazdádat.
Szikra most már nagy örömmel ugrott bele a Nagy Bűbájos zsebébe, amely
olyan mély volt, hogy még a sapkájának a csücske sem látszott ki belőle.
Bizony, nem esett valami kényelmes ülés ebben a zsebben, mert temérdek
mákhéj, vastag pókláb s a jó ég tudja, még mi minden volt benne. Bezzeg
szurták, szurkálták, izgatták szegény Szikrát ezek, de nem sokáig türte,
egy-kettőre kihajigált mindent a zsebből, s mialatt a Nagy Bűbájos
eloltotta a tüzet és gondosan bezárta a varázslószoba ajtaját, azalatt
Szikra jó nagy lyukat hasított a zseben, éppen a szeme tájékán s
mindjárt ki is könyökölt rajta, akárcsak egy valóságos ablakon. Hát
hiába vágott magának ablakot, mert amint a Nagy Bűbájos kilépett az
ajtón, olyan sűrű sötétség fogta körül, hogy fejszével lehetett volna
vágni azt. A Nagy Bűbájosnak azonban nem sokáig tartott ez az út ebben a
rettenetes sötétségben, egy-kettőre kint voltak a sárga sziklán,
amelyről a hó egészen eltisztult, amíg ő a Nagy Bűbájos szobájában
aludt. Szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól Szikrának, s bár
megigérte a Nagy Bűbájosnak, hogy pisszenni sem fog, nagy
csudálkozásában összecsapta a tenyerét s felkiáltott a Nagy Bűbájoshoz:
– Oh, Nagy Bűbájos, oh, mindent tudó mester, hogyan lehetséges az, hogy
tegnap még derekamig ért a hó, s ma már nyoma sincs, de sőt, mindenfelé
sarjadzik, zöldel a fű?
Elkacagta magát a Nagy Bűbájos, de úgy kacagott, hogy egész teste
táncolt belé, táncolt a zseb is, benne Szikra is, aztán, amikor jól
kikacagta magát, mondá:
– Rég volt az a _tegnap_, te aprólék, amikor te énhozzám jöttél. Nem
háborgattalak alvásodban addig, amíg be nem köszönt a tavasz, mert a
Föld Szelleméhez csak akkor lehet bejutni, egész télen át alszik, s
alvásában senki léleknek nem szabad megzavarnia. No, meg aztán egyéb sem
kellett volna nekem, mint hogy egész télen át hallgassam a te
fecsegésedet, locsogásodat.
Ezzel aztán vége is szakadt a beszélgetésnek, ismét sötétség borult a
Szikra fejére, mert a Nagy Bűbájos a nyaka köré terítette a durva kék
köpönyeget, s érezte Szikra, hogy mind följebb és följebb emelkednek,
szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s úgy kihevült
Szikra ebben a szertelen gyors repülésben, hogy a Nagy Bűbájos teste
szinte lángot vetett a nagy forróságtól. Nagy Bűbájos hirtelen lenyult a
zsebébe, s amikor érezte, hogy Szikra már-már tüzet fogott, a körmével
meghasított egy felettük nyargaló felhőt s annak a vizét föléje
csurgatta. No, éppen ideje volt, mert már úgy füstölgött a Nagy Bűbájos
zsebe, mint ahogy füstölgött volt a sas tolla, amikor Szikra ennek a
hátán fölrepült a Sárga szikla tetejére. Hát csak csurgott, csurgott az
eső Szikrára, bőrig ázott, még a foga is vacogott, de ő csak az ő kedves
gazdájára gondolt, s nem törődött többet a maga bajával. Sokáig, igen
sokáig szállt a Nagy Bűbájos a magas levegőégben, a szél már meg is
szárította az átázott zsebben kucorgó Szikrát, amikor a Nagy Bűbájos
egyszerre csak hirtelen, váratlan megállt s a vak sötétségből egyszerre
olyan világosságba került Szikra, hogy csak hunyorogva tudott kinézni a
magacsinálta ablakon. A Nagy Bűbájos ledobta magáról a kék köpenyeget, s
ím ott voltak a ragyogó, napfényben tündöklő tenger partján.
– No, te aprólék, – szólalt meg a Nagy Bűbájos – nem égetted-e ki a
zsebemet?
Szikra jó kedvvel dugta ki a fejét a kis ablakon:
– Kiégetni éppen nem égettem, oh, Nagy Bűbájos, de bizony, bizony, kicsi
hija volt, hogy lángra nem lobbantam, porrá nem égtem. S már-már mind
azon sóhajtoztam, hogy soha, soha nem fogom látni az én drága jó
gazdámat, ő sem engem.
– No, ne félj, – mondá a Nagy Bűbájos – most olyan helyre megyünk, ahol
nem gyulsz meg.
– Hová, hová, oh, Nagy Bűbájos?
– A tenger fenekére, te aprólék, te. De jól vigyázz, hogy ki ne sodorjon
a víz a zsebemből, mert ott bizony meg nem kereslek, ha megszakad is a
gazdád szive utánad.
Szikra ijedten nézett a tengerre, aztán felsóhajtott:
– Haj, haj, mi lesz velem, amíg a tenger fenekére érünk? Sokszor
megkóstolom én a tenger vizét.
– Mit, talán félsz? Hát akkor csak ülj le ide, s várj, amíg visszajövök.
– Ne, ne haragudj rám, oh, Nagy Bűbájos, – kérlelte Szikra – de hát
nemcsak a nevem Szikra, az vagyok magam is, csuda-e, hogy a vizet
sohasem szerettem? Hogy a víztől mindig reszkettem?
– Jó, jó, elég volt a nyelvelésből, fecsegésből, locsogásból, hunyd be a
szemedet, fogd be az orrodat meg a szájadat, jól belékapaszkodj a
zsebembe, aztán majd csak lesz, ahogy lesz.
Úgy tett Szikra, ahogy a Nagy Bűbájos mondta, úgy összehuzódott a
zsebben, ahogy csak tudott, aztán a Nagy Bűbájos leszállt a tengerbe.
Lassan, nyugodalmasan ereszkedett lefelé, de szegény Szikrát úgy
csapkodták, verdesték a hullámok, hogy egyszer ki is sodródott a Nagy
Bűbájos zsebéből, ég felé fordult a lába, ijedtében lekapta orráról a
kezét, hogy azzal is belékapaszkodjék a Nagy Bűbájos zsebébe, s ím
egyszerre csak nagyot zökkentek, felnyitotta a szemét Szikra, s hát,
volt viz, nincs viz, volt tenger, nincs tenger, – ott feküdt a földön,
mellette meg ott állt a Nagy Bűbájos vigyorogva.
– No, aprólék, itt volnék a „fazék“ fenekén, még annál is lejjebb.
(Egyszerüen fazéknak nevezte a Nagy Bűbájos a tengert). Sok viz
kortyog-e a gyomrocskádban?
Prüszkölt, hápogott, krákogott Szikra, ugyancsak törülte arcáról a
csurgó vizet, aztán nagy vígan felelte:
– Nem azért vagyok én Szikra, hogy megijedjek egy kis fazék viztől.
– No, a nyelvednek semmi baja sem esett, – mondá Nagy Bűbájos – pedig
nem ártott volna, ha elveszted a hegyét, s itt marad ebben a
fazekacskában. Itt ugyan soha többet meg nem találnád, s nem locsognál,
fecsegnél többet olyan sokat.
Egy kicsit sütkéreztek a napon, amíg mindkettejüknek megszáradt a
ruhájuk, aztán Szikra ismét visszatelepedett a Nagy Bűbájos zsebébe, a
Nagy Bűbájos pedig elővette a varázsvesszejét, rásujtott egy sziklára,
amely magasan emelkedett ki a többi szikla közül. Szikra kinézett az ő
ablakán, s jól látta, amint a szikla lassan megmozdult, a helyéből
kifordult s Nagy Bűbájos ott áll egy gyémánt ajtó előtt. Egy kicsit
gondolkozott a Nagy Bűbájos, aztán alig hallható hangon mormolta e
bűbájos szavakat:
– Nyilj ki, nyilj ki, gyémánt ajtó, ereszd be Nagy Bűbájost a Föld
Szelleméhez!
Aztán csak rásuhintott varázsvesszejével, nagyot csikordult a gyémánt
ajtó, egyszeribe kinyilt, Nagy Bűbájos belépett, s az ajtó nyomban
bedöndült utána. Hosszú, végtelen hosszú sziklafolyosón mentek
keresztül, de ezek a sziklák tiszta csupa gyémántsziklák voltak, s úgy
világítottak, mintha ezer ablak lett volna vágva a szikla oldalába. A
folyosó végén arany ajtóhoz értek, ott is elmormogta a varázsszavakat
Nagy Bűbájos:
– Nyilj ki, nyilj ki, arany ajtó, engedd be a Nagy Bűbájost a Föld
Szelleméhez.
Rásuhintott erre a varázsvesszejével, kinyilt egyszeribe az arany ajtó
is, s amint belépett a Nagy Bűbájos, bedöndült utána. Ismét egy
igen-igen hosszú folyosón mentek végig, de itt már nem volt olyan nagy
világosság, mert színarany volt mind a szikla, amelyek közt elhaladtak.
Ennek a folyosónak a végén ezüst ajtó állott, s mint a két első, úgy
nyilt ki ez is.
Ezüst sziklák közt haladtak végig s ennek a végén vaskapuhoz értek,
amely olyan nagy volt, hogyha három akkora Nagy Bűbájos, mint amekkora,
meghajlás nélkül is átférhet rajta. Itt azonban szörnyű nagy
sárkánykutya állott, s amikor meglátta Nagy Bűbájost, kitátotta rettentő
nagy száját, úgy rohant Nagy Bűbájos felé. Szikra vissza is kapta nagy
hirtelen a fejét az ő kicsi ablakából, de a Nagy Bűbájosnak még a
szemepillája sem rebbent meg. Varázsvesszejével csak megérintette a
kutyát, az nyomban meglapult, nyöszörgött, vinnyogott, farkát behúzta s
félre oldalgott a kapu mellől. Nagy Bűbájos ismét elmormogta a
varázsszavakat, s szörnyű nagy csikordulással nyilt ki az ajtó. Amint ez
a kapu is bedöndült utánuk, volt mit lásson Szikra, aki most
nekibátorodott és kinézett az ablakán. Mint a hangyák, úgy futkostak
szerte-széjjel, össze-vissza a kis fekete manók, törpék, tengeri sellők,
vizitündérek, bámulták a Nagy Bűbájost, ráncigálták a vállára vetett
köpenyeget, huzgálták övig érő szakállát, aztán ráfonódtak a lábára,
úgy, hogy az óriás Nagy Bűbájos meg sem tudott moccanni. Egyideig csak
nézte, nézte, mosolyogva nézte Nagy Bűbájos, hogy ezek az apró jószágok
mint lábatlankodnak körülötte, Szikra is az ablakán keresztül
fel-felfricskázta, akit csak elért a kezével, de végre is csak úgy
tudott megszabadulni tőlük Nagy Bűbájos, hogy istenesen megrázta magát,
s nagy csomókban, sikoltozva hullottak le róla ezek a furcsa apróságok.
Ugyancsak kellett vigyáznia a jó Nagy Bűbájosnak, hogy rá ne lépjen
valamelyikre, amig elébb-elébb lépdegélt.
A vaskapú kristály üvegterembe nyilt, beragyogott oldalán Isten áldott
napja s amerre lépett Nagy Bűbájos, a földön mindenütt virág és gyümölcs
hevert, a sellők, a manók, a tündérek hangos kacagással játszadoztak
köztük s dobálták egymást arany almával, arany körtével, arany dióval s
arany mogyoróval. Bezzeg, hogy jószivvel kiugrott volna Szikra a Nagy
Bűbájos zsebéből, hogy játszadozzon velük s lakmározzon a sok minden
jóból, de a Nagy Bűbájos félre sem pillantva ment, mendegélt előre,
mignem egy selyem kárpithoz ért, azt félrehúzta, s most egyszerű nagy
terembe jutottak, ahol nagy lánggal égett a tűz. A tűz mellett egy
nagy-nagy öblös karosszék állott üresen, a Nagy Bűbájos e szék elé
lépett, varázsvesszejét maga körül megforgatta s ezt mondotta:
– Föld Szelleme, te nagy úr, mindenek ura, parancsolója, Bűbájosok
ellensége, jere elő hívásomra föld alól, víz alól, a levegőégből,
akárhol vagy, halld meg hívásomat!
Amint elhangzott Nagy Bűbájos hívása, egyszerre megrendült az üvegterem,
magasra csapott a tűz lángja, ekkor a Nagy Bűbájos köpönyegébe
burkolózott, az üvegterem keleti sarkába nézett, s im, halljatok csudát,
ahogy odapillantott, nagy darab helyen meghasadt a föld, sűrű, fekete
füst gomolyodott ki belőle, s a füst közül halványan tünedeztek elő egy
óriás alak körvonalai. Még a vér is megfagyott Szikra ereiben, amikor a
Nagy Bűbájos hangjánál százszorta erősebb hang dördült végig a
sziklafalak között.
– Hogy mertél munkámban megzavarni, Nagy Bűbájos? Mit gondolsz, ki s mi
vagyok én, a Föld Szelleme! Hogy nagy munkámban akárki megzavarhat?
– Oh, Föld Szelleme, – hajolt meg mélyen a Nagy Bűbájos, – jól ismerem
én a te nagy hatalmadat, s azt is tudom, mennyire gyűlölsz minket,
bűbájosokat.
– Hogyne gyűlölnélek, – vágott a Nagy Bűbájos szavába a Föld Szelleme, –
amikor belekontárkodtok az én munkámba. Többet akartok tudni nálam. Im,
ezt még meg megbocsátom, de azt soha meg nem bocsátom nektek, hogy hét
esztendővel ennekelőtte, holdtöltekor, elraboltátok tőlem legkedvesebb
kutyámat, a Mindentudót.
– Oh, hatalmas Föld Szelleme, megesmérem, hogy van okod a gyűlöletre, de
nem maradtál adósunk, mert te nevelted fel a csudafát Tündérországban, s
most neveled a másikat Mirkó király országában. Ahol pedig ezek a fák
felnőnek, ott vége a mi hatalmunknak.
Hej, Szűz Mária, Szent József, akkorát kacagott most a Föld Szelleme,
hogy csak úgy táncolt belé az üvegterem, s szegény Szikra két kézzel
kapaszkodott belé a Nagy Bűbájos zsebébe, hogy ki ne repüljön onnét.
– Hát, ezt jól eltaláltam, úgy-e, Nagy Bűbájos? Nem is nyugszom meg
addig, amig annyi csudafa nem nő, hogy valamennyien vissza nem húzódtok
Bűbájos-országba, ott aztán tőlem bűbájoskodhattok, ahogy nektek
jólesik. De nincs időm arra, hogy veled fecsegjek, mondd el szaporán,
hogy miért jöttél, mert azt tudom, hogy nem jó kedvedből jöttél ide.
– Azért jöttem, – mondá a Nagy Bűbájos – mert vissza akarom adni neked a
te Mindentudó kutyádat, hadd legyen vége köztünk az örökös
háborúskodásnak.
– Úgy? Visszaadod? – kacagott hangosan a Föld Szelleme – aztán mi kéne
érte?
A Nagy Bűbájos erre kevés szóval elmondta, hogyan lett virággá Bűbájos a
csudafán, s kérte a Föld Szellemét, hogy szabadítsa meg őt s ennek
fejében visszaszerzi a kutyáját.
Mély hallgatásba merült a Föld Szelleme, végre aztán megszólalt:
– Hát jó, teljesítem kérésedet, mert Mindentudó kutyám ezer Bűbájosnál
is többet ér. Nem szívesen teszem, mert hiszen azért ajándékoztam meg
Tündérországot a csudafával, hogy megmenekedjen tőletek. De nyisd ki a
füledet s hallgass ide: ha még egyszer valamelyitek a lábát
Tündérországba beteszi, hozzám ugyan hiába jöttök, kis ujjamat sem
mozdítom azért, aki oda merészkedik.
– Hallottam szavaidat, Föld Szelleme, minden szavad parancs nekem s
parancs az összes bűbájosoknak. De hát gyerünk gyorsan, mert, ha sok
időt vesztünk, hiába szabadítjuk meg ezt a szerencsétlen Emberfiát, a
szabadulásból nem sok haszna lesz.
– És én Mindentudó kutyámat mikor kapom meg? – kérdezte a Föld Szelleme.
Mondá Nagy Bűbájos ünnepélyesen:
– Abban a pillanatban, amelyben előttem áll az Emberfia, melletted fog
sündörögni, ugrándozni a Mindentudó is.
Többet egy szót sem szóltak, azt is lassan mondták, a Nagy Bűbájos maga
körül összevonta a köpönyegét, s Föld Szellemével együtt eltüntek a föld
hasadékán át. Sem akkor nem tudta, sem azután nem tudta Szikra, hogy
ébren volt-e, aludt-e, mert olyan nagy sötétségben szálltak, hogy még az
ujja hegyét sem látta. Egyszerre aztán megtorpant a Föld Szelleme is,
Nagy Bűbájos is, im, ott voltak Tündérországban, mégpedig a csudafa
előtt.
Holdas éjszaka volt, a teli hold megvilágította a csudafát, s most tán
még szebb volt, ragyogóbb, szemkápráztatóbb, mint nappal. És csend volt,
mélységes csend a csudafa körül, hogy Szikra még egy elkésett
méhecskének a zümmögését is hallotta. A Föld Szelleme odalépett a
csudafához, s mielőtt még megkondultak volna a virágok, kezét rátette a
fa egyik ágára. Szegény szív-virág, még most is könnyezett.
– Nézd, nézd, Föld Szelleme, – mondá Nagy Bűbájos, s rámutatott a
szív-virágra, – ez az a Bűbájos, akit egykori alakjára vissza kellene
változtatnod.
Fölemelte most mind a két kezét Föld Szelleme s mondá halkan, alig
hallhatóan:
Ragyogj, ragyogj, holdvilág,
Hullj le, hullj le, szív-virág!
Ezalatt a Nagy Bűbájos és Szikra mind a szív-virágot nézték, az meg
lassan fejét lehajtotta, aztán halkan felsóhajtott, s egyszerre csak
lehullt az ágról, ott hevert a Föld Szelleme előtt. Nézte, nézte Föld
Szelleme, aztán lehajolt, a virágot felemelte, ráfuvintott és suttogta:
– Földre hullott virág, légy azzá, aki voltál.
Ebben a pillanatban a virágot szép gyöngén leejtette a földre, s im
halljatok csudát, ott állt Bűbájos a maga valóságában, csillogó-villogó
szemével csodálkozva nézett körül, Nagy Bűbájoshoz szaladt, térdét
átölelte s mondta nagy boldogan:
– Eljöttél hát értem, te Nagy Bűbájos, hogy a csudafától megszabadíts
engem! Mivel háláljam meg e nagy jóságodat?
– Ne nekem köszönd ezt, fiam, – mondá Nagy Bűbájos, – hanem köszönd a
Föld Szellemének, mert itt viríthattál volna, míg a világ s még két nap,
ha ő kérésemre ide nem jön, s ki nem szabadít téged.
Bűbájos most a Föld Szelleméhez futott, de az szóhoz sem engedte jutni,
rámennydörgött a Nagy Bűbájosra: