hallatszott át a kacagás, s im lassan, lassan megvilágosodott a sziget,
tisztán láthatta, hogy hófehér ruhás tündérkisasszonykák szaladgálnak
össze-vissza, arany labdát dobálnak körbe-karikába, s én édes Istenem,
ott van köztük a hétszer szép királykisasszony is. Ott állt a csudafához
támaszkodva, két karját kinyujtva, tenyerét kinyitva és repült a labda
feléje, ő meg kifogta édes nevetéssel, s dobta tovább.
Teljes hét esztendeje, hogy nem látta Bűbájos a királykisasszonyt, s
bizony rá illett a hétszer szép királykisasszony név, mert nem is
hétszer, de hetvenhétszer szebb lett, mint volt akkor, amikor először
látta. Elbűvölten nézte a csudaszép leányt, akinek rózsapiros arca,
égszinkék szeme, aranyszőke haja, úgy ragyogott a hold fényében, mintha
egyenesen az égből szállott volna alá. Aztán Bűbájos maga sem tudta,
hogyan, miért, önkéntelenül előbbre csúszott a gyepen, egészen a folyó
partjára s hosszan belebámult a vízbe.
– Oh, az a rőt haj, az a rőt haj! Mi más volt ez a haj, mint a
királykisasszonyé! Oh, az a félelmetesen villogó fekete szem, mi más
volt, mint a királykisasszony égszínkék szeme! És az a rút arc, amelyre
barázdákat szántott a hét esztendő óta szűntelen tartó nagy bánat!
Saját magától megiszonyodva, húzta vissza a fejét, beletemette a fűbe és
sírt keservesen. Sírása felhatott az égig, hullott a könnye, mint a
záporeső, s amig szegény így sírt keservesen, egy kis gyikocska kibujt a
földből, csudálkozva nézte Bűbájost, de amikor rőt hajáról megismerte,
hogy Bűbájos-féle lehet, rémülten futott vissza a föld alá, nehogy a
varázsló kezébe kerüljön.
– Lám, lám, – zokogott Bűbájos – még ez is irtózik tőlem, hogyne
irtóznék a hétszer szép királykisasszony!
Közben odaát a szigeten mind zajosabb lett a labdázás, nem ismert határt
a tündérkisasszonyok kedve. S egyszerre csak, amint fejét fölemelte,
látja Bűbájos, hogy mind a tündér az eldobott labda után szalad, s a
királykisasszony egyes-egyedül áll a csudafa mellett. Egyéb se kellett
Bűbájosnak, feledte a csúfságát, letörülte a könnyeit és csak a
királykisasszonyt látta, aki a csudafától elindult, s aranyvesszejével
csapkodva sétált az Arany-folyó túlsó partján, fel s alá. Mit gondolt,
mit nem, nagy hirtelen belekapaszkodott egy holdsugárba, s egy
szempillantás alatt átröppent az Arany-folyón s egyenesen a
királykisasszony elébe szállt le.
Emberi szó nem tudja elmondani azt a rettenetes nagy rémületet, amikor a
királykisasszony hirtelen-váratlan maga előtt látta Bűbájost, a
rútak-rútját. Rózsapiros arca elfehéredett, mint a gyócsévirág, s
reszketett egész testében, mint a nyárfalevél. De Bűbájos még szóra sem
nyithatta ajkát, oly rettenetes zengés-zúgás, kondulás-bondulás támadt a
szigeten, hogy ég-föld megreszketett belé. Aztán egyszerre csak a
csudafa ágai, levelei nyulni, tekeregni kezdtek mind Bűbájos felé.
Bűbájos azonban ezt nem látta, ő csak állt, állt mereven egy helyen,
mintha földbe gyökeredzett volna lába. Nézte, nézte, némán, elbűvölten
hétszer szép királykisasszony csudaszép arcát. Aztán egyszerre csak
erőtlenül roskadt térdre, kezét összekulcsolta, úgy könyörgött:
– Oh, te hétszer szép királykisasszony, akiért hét esztendeje szenvedek,
könyörülj rajtam, válts meg engem a varázslat alól! Légy az enyém s
meglásd, méltó leszek hozzád.
– Oh, mit gondolsz, – nézett rá szánakozva a királykisasszony – hogy
lehetnék én a te feleséged, hiszen te a rútak-rútja vagy.
– Rútak-rútja vagyok, de jó vagyok, szép királykisasszony, s
megszépülök, ha szeretni fogsz!
Ezalatt a csudafa ágai, levelei mind közelebb-közelebb nyultak Bűbájos
felé, s észrevétlenül körülfonták lábát, derekát.
– Hiába, hiába, rőt a hajad, az enyém aranyszőke, nem találunk össze.
Eredj vissza, mért nyugtalanítasz? Szánlak, sajnállak, de tied nem
lehetek.
– Én pedig nem tudok lemondani a reménységről, hogy előbb-utóbb az enyém
leszel! – mondá Bűbájos.
De mialatt ezt mondta, a csudafa ágai úgy körülfonták, hogy látni sem
látott semmit. De már őt sem látta senki, sem a királykisasszony, sem
senki más, úgy elborították a csudafa ágai, levelei. És egyszerre csak
végeszakadt a nagy zúgásnak, kondulásnak-bondulásnak, sem ég, sem föld
nem remegett többé, s a tündérkisasszonyok, akik nagy messzire szaladtak
volt az arany labda után, most rémülten szaladtak vissza a
királykisasszonyhoz, hadd lássák, miféle idegen lépett a Tündérszigetre.
Velük szaladt Retek is, az udvari tréfacsináló, sápadtan, reszketve, s
amint odaért, térdre hullott a királykisasszony előtt.
– Verj meg, verj meg, hétszer szép királykisasszony, hogy egyedül
hagytunk. De hol az idegen, aki itt járt? S hogy tudott eltünni innét
bántatlanul?
A királykisasszony némán mutatott a csudafára, amely most nyugodtan,
mereven nézett az ég felé, egyetlen ága, levele nem mozdult, s csupán az
egyik oldalán hajtott ki egy kék szárú, veres szirmú, csudaszép
szív-virág, amelyből két gyönyörű, karbunkulus fényű porzó nézett az ég
felé.
– Ott van, ott van, – szólalt meg végre a királykisasszony s egész
testében reszketve mutatott a csudafára, – ő volt itt, a Bűbájos.
Mind odaszaladtak a csudafához a tündérkisasszonyok, cérna vékony lábán
a potrohos Retek is odaszaladt, s szemük-szájuk elállt a csudálkozástól,
amikor megpillantották azt a virágot, amelyhez hasonlót még nem láttak;
amelynek a porzói mind a királykisasszony felé néztek s vízcsepp,
vízcsepp után pergett, gyöngyözött végig a csudaszép szirmokon.
– Sír a Bűbájos! Látjátok, sír a Bűbájos! – kiáltott a királykisasszony,
s most kitört az ő kicsi szívéből is a sírás, nem tudta elrejteni, amit
érzett, szíve mélyéből sajnálta szegény Bűbájost.
Hangos sírással szaladt fel a palotába a királykisasszony, rémülten
szaladtak utána a tündérkisasszonyok, rémülten szaladt Retek is.
*
No, most búcsúzzunk el a királykisasszonytól is, Bűbájostól is egy
időre, térjünk vissza Bűbájos házikójába, ahol egyedül üldögél s búsul,
sóhajtozik szegény Szikra. Még alig sárgultak, pirultak a falevelek,
amikor Bűbájos útra kelt, azóta tél lett, hideg tél, magas hó borította
a rengeteg erdőt, a kertet. Bizony, rég megszökött volna innét más
ember, de Szikra várt, várt hűségesen. Nem azért pattant ő tűzből a
világra, hogy féljen itt, a nagy egyedülvalóságban, meg sokkal jobban
szerette az ő gazdáját, semhogy elhagyja a házat hűtlenül. Jóformán nem
volt egyéb dolga Szikrának: reggeltől-estig seperte a havat a kertben,
hadd találja rendben az ő édes gazdája, ha haza kerül. Esténként meg ott
ült, üldögélt a kemence padkáján, elnézte hosszan, sokáig, amint
pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai. De, amint telt, mult az idő s
mindig csak hullott a hó, kicsi szivének aggodalma mind nagyobbra és
nagyobbra nőtt. Vajjon, mi van az ő gazdájával? Kerül-e vissza valaha?
Hátha szerencsétlenül járt? Hátha valahol szomorú rabságban sinylődik?
Szegény kicsi Szikra mindent össze-visszagondolt, de hiába törte fejét,
nem tudta, mitévő legyen. A baglyok is napról-napra szomorúbbakká
lettek, alig mozdultak ki az odujukból, búsult ám a kuvik is,
hallgatott, sohasem kuvikolta el, hány óra.
Egy nap aztán végeszakadt a Szikra türelmének, érezte, hogy valamit
tennie kell, ki kell innét mozdulnia, s addig jár, addig megy, amig az ő
édes gazdáját megtalálja. Bűbájos ruhái közül kikeresett egy báránybőr
bundát, vastag csizmát húzott a lábára, a kuvikot kieresztette a házból
a baglyokhoz, a házat bezárta maga után, aztán felszólt a jegenyefára a
baglyokhoz:
– Hé, vén bölcsek, ide füleljetek!
A baglyok csodálkozva meregették a szemüket s kiváncsian várták, hogy
mit mond majd Szikra.
– Én most, úgy tudjátok meg, elmegyek, mert én itt tovább ki nem állom,
s addig megyek, amig a gazdánkat megtalálom. Rátok bízom a házat,
kertet, s ugyan jól vigyázzatok mindenre, mert jaj nektek, ha mindent
rendben nem találok, amikor visszatérek.
Ezt mondván, mielőtt a baglyok még felelhettek volna, becsapta maga után
a kaput s egy szempillantás alatt úgy eltünt, mintha föld nyelte volna
el.
– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, – hallottad, milyen hetykén
beszélt hozzánk ez a fickó?
– Uhu, huhu, – huhogott a másik – majd beköti a száját a gazdánk, csak
térjen haza.
Azzal mind a ketten visszahúzódtak az odujokba, s tovább szundikáltak.
Nekivágott Szikra a rengetegnek, szaporán lépegetett a magas hó tetején,
de bizony bármilyen könnyü volt a teste, itt-ott nyakig süppedt. Szikra
oda se neki, csak összecsattintotta két tenyerét, felugrott a hó
tetejére s vígan dalolta:
Szikra voltam, az vagyok
Hogyha kell, hát pattogok.
Lábam, ide, nem oda,
Gyorsan ugorj amoda!
Ilyenkor aztán szertelen nagy jókedvében szinte repülve repült a hó
tetején. Igaz, hogy itt-ott beleütődött az orrocskája, hol fába, hol
sziklába, meg-megindult orra vére, de törődött is ő véle. Piszécskéjét
megmosta a hóban, ha meg elfáradt, nem feküdt le, hanem vígan
társalkodott az erdő madaraival, így aztán el nem aludott, meg nem
fagyhatott. Egyszerre aztán, amikor még nem is gondolta, megpillantotta
a Sárga sziklát, ahol a Nagy Bűbájos lakott. Felkiáltott Szikra a
sziklára:
Heje-huja, huja, hopp,
Sárga szikla, itt vagyok.
Itt vagyok, ragyogok,
Mint a fekete szurok!
Hát ide csakugyan eljutott, de hátra volt még az igazi neheze: föl
kellett mászni a Sárga szikla tetejére. Százszor is megpróbálta,
belekapaszkodott, mászott, mászott fölfelé, de alig haladt egy keveset,
visszagurult oda, ahol a mászást kezdte. Isten tudja, hányszor próbált
szerencsét, mindannyiszor visszagurult. Hej, szegény világ, vetett ágy,
– vakarta fejét Szikra – hát idáig elkínlódtam s innét kelljen
visszafordulnom? De már olyan nincs, ha ezerszer kell is szerencsét
próbálnom!
Sokáig tünődött magában, gondolt erre, gondolt arra, egyszerre csak
megpillant egy rettentő nagy sas madarat, aki egy hullott farkasból
lakmározott, nem messze tőle. Hiszen egyéb se kellett Szikrának, egy
szempillantásra ott termett a sas előtt, s mire a sas magához tért a
csudálkozástól, a hátára pattant, jobbról-balról hatalmasan belevágott
oldalába a sarkantyujával s mondá:
– Hé, hallod-e, sas apókám, a jóból is megárt a sok, így tartják azt az
okosak, hagyj ebből a farkaspecsenyéből a feleségednek is, mert ni,
látod-e, ott kereng feletted, te pedig, ha jót akarsz, szállj fel velem
a Sárga szikla tetejére.
Hej, mérgelődött a sas, nagyott rúgott egyet a jobb lábával, egyet a bal
lábával, bizony, Isten csudája, hogy Szikra le nem fordult róla, de hát
Szikrát sem a gólya költötte s úgy megszorította a sas nyakát, hogy az
csak úgy hápogott.
– Hallod-e, sas apókám, – mondá Szikra – tudd meg, hogy én a Nagy
Bűbájosnak legkedvesebb unokája vagyok, s ha felviszel hozzá, egy zsák
arany lesz a jutalmad, akkor aztán nem kell döglött húst enned, friss
pecsenyét ehetsz holtod napjáig.
Ez ugyan füllentés volt, egy szó sem volt igaz ebből, mert tán mondanom
se kell, hogy Szikra nem volt unokája a Nagy Bűbájosnak, de hát mit nem
cselekedett volna ő a kedves gazdájáért, csakhogy megtalálja. Elég az,
hogy a sas elhitte azt, amit Szikra mondott, vállalkozott rá, hogy
felviszi a Sárga szikla tetejére, de előre megmondta, hogy ha úgy
szorítja tovább a nyakát, leejti a hátáról s a Nagy Bűbájos várhatja a
világ végéig a legkedvesebb unokáját.
Hát ezt a kívánságát a legkönnyebben teljesíthette Szikra. A sas meg
repült, repült szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben,
olyan sebesen, hogy Szikra egészen nekitüzesedett a nagy szélben, csak
úgy szikrázott, pattogott, a szegény sas pedig majd elolvadt a nagy
forróságban, s mit tehetett, még sebesebben repült, hogy mielőbb
megszabaduljon Szikrától.
– Hiszen, ha én előre tudom, – morgott a sas, amikor nagy izzadtan
leszállt a Sárga szikla tetején, – hogy félig megsülök, amig ideérek,
bizony nem ülsz az én hátamra!
Csak úgy lerázta magáról, akár egy tollat s még mindig úgy füstölgött,
mintha lángra akart volna lobbanni, de Szikra hamarosan végigdörzsölte
hóval, így esett, hogy a szegény sas el nem égett.
– De most ide a zsák arannyal, – kiáltott rá a sas – amikor Szikra
megköszönte a jóságát és búcsúzkodott tőle.
– Huja, huja, hopp, – kacagott Szikra, s kacagásától csak úgy zengett a
Sárga szikla – éppen arra gondolok, hogy zsák aranyat adjak néked!
Köszönd meg, hogy el nem égettelek, sas apókám, Isten veled!
Hej, megmérgelődött a sas, szétcsapta a szárnyát, úgy szétcsapta, hogy
rettenetes szél kerekedett, rikoltozva, vijjogva repült a szaladó Szikra
után, de szerencsére, nem volt messze a barlang, ahol a Nagy Bűbájos
lakott, rettentő, nagy fekete száját már tátogatta Szikra felé s hopp!
Szikra egyet ugrott, kettőt szökött, bent volt a barlang szájában, a sas
azonban visszahőkölt, nem merte oda követni. Egy jó darabig ott állt a
barlang szája előtt, kiabált Szikra után, aztán mit tehetett okosabbat,
szépen visszaszállott a Sárga szikla aljába.
– No, Szikra, – vakarta a fejét a legényke – idáig eljutottál, de most
már jó volna tudni, hol van előre s hol van hátra.
Hát bizony ez lehetett erre is, arra is, jobbra is, balra is, de hogy
merre, azt ugyan ki tudta volna megmondani ebben a vak sötétségben.
Olyan sűrű volt itt a sötétség, hogy ha fejszét hozott volna magával,
vághatta volna.
– De ennek fele sem tréfa, – morgolódott magában Szikra, – aztán úgy
gondolomra tapogatózott előre felé, ment, ment sokáig, sokáig, de bizony
világosságot nem látott sehol. Végre is elfogyott a béketűrése, nagyot
rikkantott:
Hé, valaki, gyújts világot,
Mert én egy szikrát se látok!
Ahogy elrikkantotta magát, valaki megmordult a barlangban, Szikra meg
ijedtében lekapta a kalapját: azt hitte, hogy oroszlán van a barlangban,
az morog. Egészen elmelegedett szegény fiú, s hát még, amikor abból a
vak sötétségből két tányér nagyságú szem világított felé.
– Hej, Uram, Teremtőm, – gondolta magában szegény Szikra – volt, ami
volt a sötétség, de Isten Istenem ne legyen, ha ennél nem rosszabb ez a
világosság. Most már mit csináljon? Szóljon, ne szóljon? Ő bizony,
gondolta magában, egy élete, egy halála, mégis csak szól, mert ez a
tányérszemű szörnyeteg előbb-utóbb észreveszi s akkor aztán bizonyosan
jaj neki.
Egyszerre csak felkiáltott Szikra, csak úgy csengett szép gyermekhangja:
– Oh, micsoda gyönyörű két szemet látok ebben a csúf, fekete
sötétségben!
A morgás, amit eddig hallott, mintha kissé megszelidült volna. A tányér
nagyságú szemek mind közelebb-közelebb jöttek feléje s úgy forgott,
olyan tüzesen, olyan gyorsan az a két nagy szem, hogy szegény Szikra
szívesen változott volna hangyává most, hogy azok a szörnyű szemek őt
meg ne lássák. De hát lesz, ahogy lesz, ő is közeledett a két szem felé,
ha nem is olyan hetykén, nem is olyan vígan, mint az elébb, amikor a
sastól elköszönt. Most, hogy közelebb látta ezt a rettentő nagy két
szemet, akkor látta csak, hogy nem ember, hanem kutya fejéből meredt rá.
S hej, mekkora szája volt ennek a kutyának! Akkora, mint egy csűrkapú. S
akkora nagy fogak benne, mint egy-egy nagy kapa! S mekkora két fül!
Akkora, mint két lapát. De Szikra úgy tett, mintha gyönyörködnék, arca,
szeme valósággal ragyogott, mosolygott s magánkívül áradozott:
– Oh, de gyönyörűséges szájat és fület látok ebben a csúf, fekete
sötétségben! Hát még a fogak! Sok országot, világot bejártam, de ilyen
szép fogat nem láttam!
Most már szemtől-szembe álltak s igazán csuda, hogy a vér nem fagyott
meg Szikrában, ennek a rettentő szörnyetegnek a láttára. De ez a
rettentő szörnyeteg nyájasan, kedvesen szólt Szikrához:
– Ugy látom, messze földről jöttél ide, kedves, kis fiú. Akár honnan
jöttél, tudod, hogy mi az illendőség.
– Nem az illendőség, de szívem diktálja, oh, szépség királya, – mondá
Szikra a legkomolyabb arccal – de úgy megbámultam a szépségedet, hogy
első pillanatban ajkamra alig jött szó, s amikor aztán szó jött ajkamra,
jöhetett-e más szó, mint a te szépségednek a dícsérete?
– No, no, – mondta a szörnyeteg – s gyanakodva vizsgálta Szikra arcát, –
nem csúfolódol te velem?
– Én, csúfolódni? – kiáltott sértődötten Szikra. – Mivel érdemeltem én
meg tőled, hogy szavaim őszinteségében kételkedel? Hiszen, igaz, szépség
királya, kissé eljárt a szájam, nem lett volna szabad megsértenem a te
szerénységedet, amelyről már olyan sokat hallottam a bűbájosoktól.
Bocsáss meg hát, ha bántottalak szavaimmal, s kérlek, mondd meg nekem,
hol találhatom a Nagy Bűbájost?
– Ohó, te tán azt hiszed, hogy olyan könnyű a Nagy Bűbájos színe elé
jutni? Még az is csudák-csudája, hogy idáig eljutottál, mert bizony
mondom néked, más valakit miszlikbe szaggattam volna.
– Oh, hatalmas király, – hajolt meg mélyen, alázatosan Szikra, nem
vagyok én méltó a te fogaidra. De ha már ilyen kegyes voltál hozzám s
magas színed elé engedtél, engedj be a Nagy Bűbájoshoz is, mert
igen-igen fontos beszédem van vele.
– Hát jó, – mondá a szörnyeteg hosszú gondolkozás után – megpróbálom, de
hogy színe elébe enged-e, attól függ, hogy milyen kedvében találom.
Könnyen megeshetik, hogy engem is kikerget, mert ha varázsitalt
kotyvaszt, senkit sem tűr meg a közelében.
Ezt mondván, a szörnyeteg két lábra emelkedett, megkaparta az ajtót,
amire haragos, mennydörgő hangon szólt ki Nagy Bűbájos, de olyan
mennydörgő hangon, hogy a Sárga szikla megreszketett belé.
– No, mi bajod, Föld Szellemének kutyája?
– Itt van egy idegen s kér, hogy beszélhessen véled, oh, Nagy Bűbájos.
– Idegen? Ezer esztendeje, hogy nem bátorkodott ide idegen s nem zavart
meg az én munkámban.
Oly rettentően zúgott-dörgött a Nagy Bűbájos hangja s ez nem elég,
minden hangját százszor is visszaverte a szikla, hogy szegény Szikra
reszketve tapadt a sziklafalhoz, s úgy festett ott, mintha a
sziklafalhoz tapadt piros gomba lett volna. Az éktelen nagy vasajtó
rettenetes dördüléssel csapódott ki. A szörnyeteg alázatosan, reszketve,
szükölve feküdt le a Nagy Bűbájos lába elé, Szikrának pedig égnek állott
minden hajaszála a félelemtől, egy szó, egy árva szó nem jött ajkára.
Hiszen, látott ő már bűbájost eleget, mert hol egyiknek, hol másiknak
állott szolgálatában, sokat hallott tőlük a Nagy Bűbájosról, de hogy
ilyen rettenetesen rút legyen, álmodni sem álmodá.
[Illustration]
A Nagy Bűbájos haragosan forgatta félszemét, míg végre megakadt Szikrán,
aki még mindig reszketve lapult a nedves sziklafalhoz s egy árva szót
sem bírt kinyögni.
– Nos, te emberizink, – mennydörgött a Nagy Bűbájos – te vagy az, aki
ezer esztendő után megzavarod az én nyugalmamat? Szólj, mit akarsz?
Gyorsan, egy-kettő, nagy munkában vagyok, sietek!
Szikra most összeszedte magát, odalépett a Nagy Bűbájos elé s mondá:
– Én vagyok az, oh, Nagy Bűbájos, aki téged, a te dicsőséges nagy
munkádban megzavart, de erre a nagy bátorságra én az én édes jó
gazdámért vetemedtem, különben hogy mertem volna megzavarni a Nagy
Bűbájost?
– Melyik Bűbájos a gazdád, te aprólék? Aztán mit akarsz tőlem? – Nem
szoktam én minden bűbájosért félbehagyni a munkámat.
Oly haragosan nézett rá, hogy szegény Szikra ijedten hátrált előle, de
aztán összeszedte magát, s egy élete egy halála, előlépett bátran s
mondá, amint következik:
– Hegyi tündér és Földi ember fia küldött te hozzád, oh, Nagy Bűbájos!
– Ugy? Hát az a Bűbájos jutott bajba? – dörmögött a Nagy Bűbájos. Hát
gyere no, te aprólék, – mordult Szikrára.
De mintha most nem lett volna olyan haragos a hangja, mint az elébb. A
szörnyeteg, amely eddig a Nagy Bűbájos előtt hasalt, most felállt, hogy
Szikrát beengedje s Szikra most már nagy vígan lépkedett a Nagy Bűbájos
mögött s egyszerre csak ott állt a varázsló szobában. A kemencében égett
a tűz, de oly nagy volt a füstje, hogy Szikra eleinte azt sem tudta,
hová, merre lép, de a Nagy Bűbájos csak mordult egyet, aztán suhintott
varázsvesszejével, erre a füst felemelkedett, s szép csendesen, lassan a
kéményen kihúzódott. A Nagy Bűbájos most leült egy rengeteg nagy
karosszékbe, amelynek még a lába is magasabb volt Szikránál, aki
lekuporodott a kemence mellé, egy az, hogy melegedjék, más az, hogy
lássa, mit csinál a Nagy Bűbájos.
– Hát először is, beszélj, te aprólék, – mondta a Nagy Bűbájos – mi
bolondot cselekedett a gazdád, mert hogy okosat nem cselekedett, azt
látom az idejöveteledből.
Szikra most elmondta aprajára, hogy mikor ment el Bűbájos s bizonyos,
hogy ott van Tündérországban, de ki tudja, mi történt vele, mert már rég
vissza kellett volna onnan jönnie.
Hej, szörnyű haragra lobbant a Nagy Bűbájos, amint Tündérország
kiszaladt a Szikra száján! Felszökött a székéből, úgy fujt dühében, hogy
rettentő nagy szél támadt a nyomán.
– Hát nem megmondtam neki, – dühöngött a Nagy Bűbájos – hogy a
Tündérkirálynő többet tud minden bűbájosnál, amióta a Föld Szellemétől
megkapta a csudafát!? Neki éppen oda kellett mennie a szép
királykisasszony után, pedig hiába való minden erőlködése, sohasem lesz
az övé. Bizony, ha oda ment, ott is ragad, én ugyan ki nem szabadítom.
Reszketve hallgatta Szikra a Nagy Bűbájos dühöngését, kétségbeesetten
látta, hogy hiába tette meg a nagy utat, a gazdáját sohase fogja látni.
De még csak akkor nehezedett igazi nagy bánat a szívére, amikor a Nagy
Bűbájos megállt egy földig érő nagy tükör előtt, azt nagy buzgón
dörzsölni kezdte. Csupa szem és fül volt Szikra, mert maga is igen
kedvelte a bűbájos mesterséget, szeme a tükörre tapadt s im látja, hogy
tisztul a homályosság róla, aztán mondja halkan, alig hallhatóan a Nagy
Bűbájos:
– Tükör tisztuljon, sötétség oszoljon, hadd lássam, hol vagyon a Hegyi
tündér s a Földi ember fia?
Tisztult a tükör, oszlott a sötétség, aztán egyszerre csak egészen
kitisztult s ragyogva-ragyogott, világosan látszott benne a csudafa,
csudafának ezer virága. Aztán közelebb hajolt a tükörhöz a Nagy Bűbájos,
nézi nézi a csudafát s odakiált Szikrának:
– Ide gyere, te emberizink, nézd meg jól ezt a fát, mit látsz?
Odaugrott Szikra, belebámult a tükörbe, nézte, nézte a csudafát, de
egyebet nem látott, mint az ezer virágot.
– Nos, hát mért nem köszönsz a gazdádnak, te aprólék? – mosolygott a
Nagy Bűbájos.
– Oh, Nagy Bűbájos, – mondá Szikra – a szégyentől majd kisül a szemem,
de én a gazdámat nem látom, csak a csudafát, amely az égig ér s amely
véges-végig virággal van borítva.
Nagy Bűbájos most odamutatott a kék szárú, piros szirmú, karbunkulus
fényű, porzós szív-virágra, amelyből most is csendesen pergett csepp,
csepp után a Bűbájos könnye.
– Ihol a te gazdád, – mondá most már szomorúan a Nagy Bűbájos – s
mielőtt még Szikra jól megnézhette volna a gazdáját, a Nagy Bűbájos
levette kezét a tükörről s az ismét úgy elhomályosodott, hogy semmit, de
semmit nem lehetett látni benne.
– Virággá varázsolták az én gazdámat? – kérdezte rémülten Szikra a Nagy
Bűbájost.
Ez azonban egy szóval sem válaszolt Szikrának, visszaült a székébe,
fejét tenyerébe rejtette, s mélyen elgondolkozott. Sokáig leste, várta
Szikra, hogy mikor emeli fel a fejét a Nagy Bűbájos s kérdezheti meg,
hogy mi is történt a gazdájával voltaképpen, de a Nagy Bűbájos úgy
maradt, ahogy leült a székébe, s Szikra nem merte megzavarni
gondolataiban. Lekuporodott a kemence padkájára, nézte, nézte, sokáig
nézte, mint pittegnek-pattognak az ő szikra pajtásai, aztán egyszerre
semmit sem látott, semmit se hallott, feje lelankadt s a nagy fáradtság
után mély álomba merült.
*
Beköszöntött a hetedik év tavasza s Mirkó király hét országának minden
népe nagy izgalommal várta, hogy mikor hozzák haza a szép
királykisasszonyt. Gyönyörű egy tavasz volt ez a tavasz. Az ősszel és a
télen lehervadt ágak és levelek csudálatos hirtelenséggel kiújultak,
kiújította a tavaszi nap sugara. Méhek zümmögtek, döngicséltek
mindenfelé, gyüjtötték nagy buzgón a mézet, Méz király pedig hordószámra
vitette, önttette a mézet a csudafa tövére, hogy ez teljessé növekedjék
ebben az esztendőben, éppen akkora nagyra, mint amekkora a tündérországi
csudafa.
S ím, egyszer, egy reggelen, Mirkó király, amikor kilépett a palota
tornácára, nem ismert a csudafára, mert nem látta már a tetejét, szinte
az eget verte az, véges-végig ezerféle virág borította, kivilágra olyan
volt, mint a tündérországi csudafa.
Hej, micsoda ujjongás, micsoda öröm verte fel a palota csendjét. Az öreg
király szaladva-szaladt fel a palotába, magánkivül hívta a királynét,
hadd lássa az is a csudát.