ami nem igaz: hazugság, de bizony mondom, igazat mondtam: a hétszer szép
királykisasszony volt, akit én láttam, senki más, csak azt nem tudtam
elgondolni, hogy s mint került Tündérországba? Miért rejtőzködik ottan?
Aztán még csak amondó vagyok, hogy az a Retek, akit a királykisasszony
annak szólított, micsoda egy figura volt. Bizony mondom, aki látta,
kacagás nélkül meg nem állta.
– Törődöm is én azzal a Retekkel, – legyintett a király. – Lehet tőlem
sárgarépa, petrezselyem, mit bánom én! Azt akarom tudni, hol van most a
királykisasszony?
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom én is elmondani, hogy hol van.
Amikor én Tündérországban jártam, akkor ott volt, s ha van magához való
esze, ott van most is, mert bejárhatja az egész világot, olyan
gyönyörűséges szép helyet nem talál sehol.
– Bizony, ha ott volt Tündérországban, amikor te eljöttél onnan,
indulunk is nyomban. Készülj, kedves öregem, te vezetsz oda engem.
Bezzeg, hogy most kedves öregem volt a Bölcsek Bölcse, s nem bolondok
bolondja. De a „kedves öregem“ hamarosan lehütötte a Méz király nagy
kedvét, mondván:
– Csak lassan, lassan, felséges királyom, nem úgy van ám, hogy hipp,
hopp, ott vagyok, ahol akarok. Nem olyan könnyű ám eljutni
Tündérországba, mint ahogy te gondolod.
Szertelen dühbe gurult Méz király, s koronáját úgy földhöz csapta, hogy
dirib-darabba tört.
– Hát hallom, mit akarsz még mondani? Meddig hallgassam még a
mondókádat?
– Hát, felséges királyom, akár tetszik, akár nem, már csak hallgassa
végig a mondókámat. Amikor én a rózsalevélből kikukkintottam, az a
zörgős lábú, kerek pofájú, vigyorgó Retek, hirtelen-váratlan lekapta
fejéről pörge kalapját s úgy lecsapott rám, hogy kárré ment két lábam, s
olyant csapott a szárnyamra is, hogy még most is alig-alig tudom
megbillenteni. Belefogott a kalapjába s mintha soha méhet nem látott
volna, úgy csudálkozott rajtam. Aztán odacsődültek mind a
tündérkisasszonykák is, azok is mind engem csudáltak, a kicsi
tenyerükkel csattogtattak, a kalapot ujjongva körültáncolták, de azt én
nem is tudom elmondani, felséges királyom, hogy mi mindent csináltak
ezek a szépséges tündérkisasszonyok. Csakúgy káprázott a szemem, amint
néztem, néztem őket, s bizony mondom, elnéztem volna világ végéig.
– Mirkó király leányáról beszélj, te életem gyilkosa, te! – ordított a
király. – Róla, róla, ne a tündérkisasszonyokról!
– Hiszen, éppen, hogy éppen, most érkeztem oda, felséges királyom, de
szavamat csak össze nem keverhetem. A hétszer szép királykisasszony
fölém hajolt, vérző ujját szivogatta, fuvogatta, aztán, egyszerre csak
felkiáltott nagy örömmel:
– Oh, te drága méhecske, te, úgy-e, te az én apám országából jöttél?
– Züm-züm-züm, – feleltem én – onnan jöttem, hétszer szép
királykisasszony.
Abban a pillanatban a királykisasszony meglebegtette fehér selyem
kendőjét, s egyszeribe vége szakadt a nagy égzengésnek s olyan nagy
csend lett, hogy még a légy döngést is meg lehetett volna hallani.
– Ugyan, ugyan, mit beszélsz, – hitetlenkedett Méz király, – hogyan
csendesíthette le a királykisasszony az égiháborút?
– Hát azon én is eleget csudálkoztam, de a királykisasszony, amikor
észrevette a csudálkozásomat, édesen elmosolyodott, s mondá:
– Ugy-e, megijedtél, édes kis méhecském? Égiháborúnak hitted azt a nagy
zengést, zugást-bugást, kondulás-bondulást. Nézz csak amoda, az Arany
folyó partjára. Látod, úgy-e, azt a fát, hogyne látnád, amelynek
legfelső ága szinte az eget veri? A világhíres csudafa ez, amelyen ezer
virág virágzik, mind az ezer virág más-más szinü. Ez az ezer virág
egyszeribe összecsendül-bondul, azt hinnéd, kitört az égiháború,
valahányszor idegen lép Tündérország földjére.
– Odanéztem, amerre a királykisasszony mutatott, de a csudafához
hasonlatos gyönyörű fát bizony nem láttam világon való életemben. A
szemem csakúgy káprázott a szertelen sok virágtól. Minden virág oly nagy
volt, hogy egyetlen egynek a méze elég lett volna nekem nem egy, de tán
tiz esztendeig is.
– Bánom is én, hogy hány esztendeig mézelnél te egy virágból, –
ripakodott rá Méz király – azt mondd el, hogy mit beszéltél a
királykisasszonnyal?
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani. Merthogy akár hiszi,
akár nem, felséged, üzenetet is hoztam tőle. Mégpediglen felségednek,
Méz királynak, senki másnak.
– Mit!? Te üzenetet hoztál a királykisasszonytól és csak most nyögöd
ki!? – ordított a király s szörnyű haragjában arany pálcájával a Bölcsek
Bölcse felé suhintott, ám ez, szerencsére, még idejében félrekapta a
fejét.
– No, no, csak lassan, lassan, felséges királyom. Itt van a szárnyam
alatt a királykisasszony levele, a haja szálával kötözte ide.
Hej, de még olyat a világ nem látott, mely nagy jókedvre fordult a Méz
király haragja! Magánkivül ugrott fel a lócáról, rohant a Bölcsek
Bölcséhez, s csudák csudája, hogy a levéllel együtt ki nem tépte a
szárnyát is a Bölcsek Bölcsének a szertelen nagy sietségben. Csakúgy
reszketett a keze, amint eloldotta az arany hajszálat, szétbontogatta a
virágsziromra írt levelet. Aztán nézte, nézte, forgatta előre, forgatta
hátra, de forgathatta, nem tudott kiokosodni a levélből. Nem ám, mert
Méz király őfelsége sem irni, sem olvasni nem tudott. Azt hitte,
gyermekkorában, hogy a királyoknak nincs szükségük sem irásra, sem
olvasásra. Irnak, olvasnak helyettük az iródiákok.
– Áhán, – mondta magában a Bölcsek Bölcse, – most ki fog sülni, amit én
már különben régen tudok, hogy őfelsége nem tud sem irni, sem olvasni.
Hát csak szégyenkezzék, én szépen csendesen elsompolygok innét.
El is indult sántikálva, de a király utána kiáltott:
– Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza. Gyere csak ide, olvasd el a
levelet, mert nem találom az ókulárémat. Ugy látszik, elveszett.
– El ám, – gondolta magában Bölcsek Bölcse – elveszett, nem az ókuláréd,
hanem a tudományod, ami nem is volt soha.
De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse, hiszen az kellett
volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul.
Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasá,
amint következik:
„Kedves Méz király, azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy
méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el minden nap az
édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam, hogy
erősen megszükültek mézben, már pedig ez a fa úgy nő nagyra, ha
szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza,
amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem.“
Hej, hogy örvendett Méz király ennek a levélnek! Bezzeg, megbocsátotta a
sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan
mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két
udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap
pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vad körtefa legmagasabb
ágára, onnan csurgatta arany-korsajából a legtisztább akácmézet az
odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan
repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a
hétszer szép királykisasszonyt.
Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia,
mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért s már-már aranyért,
ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyült a hét
országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz,
nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán
volt.
No, de volt Méz királynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet minden
nap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után,
mint nyilnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre
terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról-napra mint sokasodnak
a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal
közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép
királykisasszony.
Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához,
letelepedtek s hosszan elgyönyörködtek a fa csudaszépségében, s
el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön
egyetlen leányuk.
– Látod, látod, édes uram, – mondogatta a királyné – szemlátomást nő
minden nap a mi csudafánk.
– Látom, látom, – mondta Mirkó király – de azt is látom, hogyha Méz
király nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa,
mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban.
– Elfogyott bizony, – mormogta magában a Méz király, aki most is, mint
rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.
[Illustration]
– Hát azt hiszed-e, édes uram, – mondta a királyné – hogy Méz király
csak a leányunk hazajövetelére vár, s mindjárt megkéri a kezét?
– Hiszem, hogyne hinném, s örvendenék is, – mondá Mirkó király.
Igy tervezgettek, beszélgettek a növekedő fa tövében, Méz király pedig
boldogan hallgatta a fa ágai közt az öregek beszélgetését, s dehogy is
gondoltak arra, hogy fent a magas levegőégben, sötét fellegbe burkolózva
valaki nap-nap után lesi a csudafa növését, s amint egy-egy virág
kinyilik, ez a valaki még jobban beburkolózik a sötét felhőbe s búsan
suhan el a rengeteg erdőbe, száll le a házikójába.
Ott, abban a házikóban s a házikó környékén minden úgy volt, ahogy
régen. A virágok nyiltak, nyiladoztak a kertben, a bölcs baglyok ott
ültek hol a jegenyefán, hol az ablak párkányán, a kuvikok pedig minden
órában elkuvikolták, hogy hány óra. Minden a régi volt, csak Bűbájos nem
az. Az ablak alatt elkorhadt a fekete kandur fejfája, de senkinek sem
jutott eszébe, hogy új fejfát állítson helyébe. A virágok csordultig
megteltek mézzel, de Bűbájos nem törődött ezzel, tőle ugyan
roskadozhattak a virágok a méz terhe alatt, s mert ebben a kertben egy
méh sem mert leszállani, a méz lecsurgott a földre és a virágok még
nagyobbak és még illatosabbak lettek a lecsurgott méz nyomán.
A kemence padkáján nem álltak tégelyek és üvegek, a tűzön nem forrott
varázsital, s naphosszat haza sem tért Bűbájos, egész nap az erdőt
bujta, s mert nagy bánatában azt sem látta, hol, merre jár, ruháját
megszaggatták az ágak, rőt hajába beleakadtak a tövisek, arcát véresre
karmolták. De Bűbájos ezzel nem törődött, mindebből semmit sem érzett,
mert szüntelen csak a királykisasszonyra gondolt, aki Tündérországban
él, s aki sohasem lesz az övé, mert a csudafa megvédi tőle…
Történt egy nap, hogy mikor fényes délben hazakerült a bolyongásából,
nagy méhzümmögés fogadta. Tele volt az egész kert méhhel, valósággal
megszállták kertjének minden virágát, csakúgy nyüzsögtek, mohón szívták
a mézet, mintha egyetlenegy nap mind el akarták volna hordani azt a
rengeteg mézet, ami Bűbájos kertjében összegyült.
Magánkivül szaladgált Bűbájos, amikor ezt látta, zengett belé az erdő,
amint kiabálta:
– Hé, rablók, mit kerestek itt?
Szörnyű haraggal taposta össze a virágokat, űzte, hajtotta a méheket, s
a szegény méhek Bűbájos haragja elől a virágok kelyhébe akartak bujni,
ám a virágok mintha tudták volna, hogy ezzel gazdájuknak kedve telik,
bezárták a kelyhöket s a méhek nem bujhattak el Bűbájos elől, reszketve
néztek rá.
– Ugylátszik, Bűbájostól már senki sem fél, – ordított Bűbájos, s
varázsvesszejével keményen belesuhintott a levegőégbe.
– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, aki álmosan pislantott ki
az odujából, – úgy látszik, a gazdánknak mégis csak megjön az esze: az
lesz ujra, aki volt.
– Uhu, uhu, – mondá a másik bagoly, – ideje, hogy észretérjen, mert már
hálni jár belé a lélek.
– Egy, kettő, – kiáltott a méhekre Bűbájos, – mindjárt, de mindjárt
megmondjátok, ki volt a vezetőtök? Ki vezetett ide az én kertembe? Mert
különben bűbájos szavamra mondom, hogy valamennyiteket varasbékává
varázsollak!
Rémült csend követte Bűbájos szavait, aztán egy piros rózsa szirmai
közül nagynehezen előbujt a sánta Bölcsek Bölcse, torkát megköszörülte,
s zümmögé, amint következik:
– Züm, züm, züm, felséges Bűbájos, oh, bocsásd meg a merészségemet, én
vezettem ide a népemet, mert a csudafa… – itt elakadt a szava a sánta
Bűbájosnak, mert Bűbájos közbeordított:
– Mit?! Hát ti a csudafának az én kertemben gyüjtitek a mézet? Annak a
fának, amely az én boldogságomnak a gyilkosa?!
Varázsvesszejét fenyegetően emelte fel, a méhek reszketve röpködtek, s
mintha a nagy félelem odaszegezte volna őket, el sem tudtak repülni, nem
ám, mert Bűbájos megvarázsolta őket.
Végre összeszedte magát a sánta Bölcsek Bölcse:
– Oh, felséges Bűbájos, irgalmazz minékünk. Merthogy kerek e földön
seholsem találtunk már mézet, ideparancsolt minket Méz király, s
halálnak halálával fenyegetett meg, ha a föld fenekéből is nem kerítünk
mézet neki. Jártam én itt már, felséges Bűbájos, láttam, hogy a
virágokból földre csurog a méz, senki velük nem törődik, gondoltam, nem
követek el bűnt, ha népemmel elhordom innen a mézet.
– Úgy?! Hát a Méz király hordatja a mézet, – mosolygott keserüen
Bűbájos, – s éppen az én mézemet hordatja, azzal öntözteti a csudafát. S
mit gondolsz, te, – kérdezte a sánta Bölcsek Bölcsét, – mért hogy éppen
ő öntözteti a csudafát?
– Mit tagadjam, úgy is hiába tagadnám, – felelt a sánta Bölcsek Bölcse.
A Méz király azért gyüjteti velünk a mézet, hogy a csudafa mentől
hamarább nagyra nőjjön, s övé legyen a hétszer szép királykisasszony.
Hej, hogy villámlott a Bűbájos szeme! Csakúgy szórta a szikrát, egész
erejével belevágott varázspálcájával a levegőbe s ég, föld megzendült
belé, úgy kiabálta:
– Huj, ti rablók, huj! Hát erre kell a méz a Méz királynak! Az én
királykisasszonyomra vetette a szemét, ez a potrohos féreg! Mert az
enyém a királykisasszony, királyi szavával adta nekem Mirkó király. S
enyim lesz, ha belehalok is. És most mehettek haza. Most az egyszer
szabadon eresztlek, de csak azért, hogy megmondjátok üzenetemet Méz
királynak. Mondjátok meg neki: öntözheti, növelheti a csudafát, de
messze járjon a királykisasszonytól, mert jaj neki, ha közelében látom!
Legyintett a varázsvesszejével, a méhek könnyedén felröppentek, vidám
zümmögéssel hazaszálltak, Bűbájos pedig bement a varázsló szobába, ott
felszitotta a pislákoló tüzet, az mindjárt fel is lobbant haragos,
félelmetes lobogással, akkor aztán Bűbájos a kemencepadkáról felvett egy
tégelyt, varázsvesszejével meglegyintette s a tégelyből a varázsitalt a
tűzbe loccsintotta. A láng elkékült, aztán hirtelen ellobbant, sűrű füst
gomolygott a kémény felé, aztán egyszerre csak a füstből kiugrott egy
szikra, ez a szikra forogni, peregni kezdett a padlón, Bűbájos meg elébe
állt, varázsvesszejével megsujtotta s mondta lassan, halkan, alig
hallhatóan:
Szikra, szikra, peregj gyorsan,
Peregj, pattogj egyre jobban,
Míg a tüzed el nem lobban.
Szikra, szikra, állj két lábra!
Légy a Bűbájos szolgája,
Figyelj az ő parancsára.
Hát, halljatok csudát, a szikra addig forgott, addig pergett, pattogott,
amíg piros szine hamuszinüvé lett, akkor Bűbájos még egyszer feléje
sujtott, s im, kialudt a szikra, eltünt nyomtalan, s állt a helyén egy
vérvörös ruhás, vidám arcú, kacagó szemű fickó, aki nagyot ugrott
örömében, amikor meglátta Bűbájost.
– Heje-haj, haja-haj, nincsen immár semmi baj, – kacagott Szikra, –
csakhogy világra hivtál már, édes jó Bűbájos. Nem is hiszed, mennyire
meguntam a szüntelen pergést, forgást, pattogást. Egy szó, mint száz,
itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok, várom a parancsodat!
Akár hiszitek, akár nem, kiült az öröm most a Bűbájos arcára is.
Mosolygott az arca, mosolygott a szeme, hosszan, sokáig elgyönyörködött
a vidám kedvü fickóban, az ő hűséges kis inaskájában. Amikor aztán jól
kiörvendezte magát, leült a kemence padkájára, letette maga mellé
varázsvesszejét, Szikra meg a lábához kuporodott, úgy nézett rá boldogan
s várta a Bűbájos parancsát.
Végre megszólalt Bűbájos:
– Nyisd ki mind a két füledet, édes fiam, Szikra. Amit mostan mondok,
szedd jól a begyedbe.
– Végig fül vagyok, édes gazdám. Még az evést is elfelejtem, pedig hát
üres a gyomrom, üres ám.
Bűbájos elmosolyodott, fölkelt a kemencepadkáról, az asztalról levett
egy kosár málnát, szépen letette a fiú ölébe.
– Ihol a málna, egyél elébb, egyél, mert különben mindig a málnán jár a
szemed, amíg én beszélek.
Hiszen nem kellett sok kinálás Szikrának, egy-kettőre felfalta a sok
málnát, s olyan veresre mázolódott az arca, hogy aki látta, meg nem
állta kacagás nélkül.
– No, most már beszélj, édes gazdám, hegyezem mind a két fülemet.
– No, édes fiam, hát azzal kezdem, hogy tudod-e hol lakik a Nagy
Bűbájos?
– Hogyne tudnám, édes gazdám. Ott lakik a Sárga szikla tetején, a
barlangjában.
– Igazad van, ott lakik. Hát, hallgass ide. Én most elmegyek innen
Tündérországba. Hogy miért megyek, azt nem kötöm a te orrodra sem.
Nagyot kacagott erre Szikra, de akkorát, hogy csengett a ház belé,
csengett a kert is. Mondá:
– Kötöd vagy nem kötöd az orromra, édes gazdám, mindegy nekem. Nem azért
vagyok én Szikra, hogy ne tudnám, mit keresel te szép Tündérországban.
– Hát ha tudod, csak tudjad, nem bánom! Egy szó, mint száz, amíg én
távol leszek, te itt maradsz, te leszel a gazda, s ha sokáig nem jönnék,
akkor kezdődik a te dolgod.
– Halljam, édes gazdám, halljam, mi lesz az én dolgom?
– Az lesz a te dolgod: ha sokáig nem kerülnék haza, elmégy a Nagy
Bűbájoshoz, elmondod neki, hová, merre mentem, aztán a Nagy Bűbájos vagy
hazasegít, vagy nem, ez már az ő gondja lészen.
– Oh, gazdám, gazdám, édes gazdám, – komolyodott el hirtelen a kacagó
szemű Szikra, – félek, hogy hiába beszélek, de én mégis azt mondanám,
hogy maradj itthon, ne menj szép Tündérországba. Mióta a Föld szelleme a
csudafával Tündérországot megajándékozá, bűbájos onnét még élve nem
került vissza.
– Ej, ne fecsegj, fickó. Tudom, amit tudok, még ma elindulok
Tündérországba s elhozom onnét a királykisasszonyt, ha belehalok is.
Egy szót sem szólt többet Szikra, s mintha semmi sem történt volna,
csendesen kifordult a konyhába, onnan seprüt hozott be, elkezdett
sepergetni, mert vastagon állt a por a szoba padlóján, asztalon, széken,
lócán, mindenen. Látszott, hogy Bűbájos ritkán járt haza, s hogy nem
törődött nagy bánatában semmivel. Amikor a szobát szépen kiseperte,
kiment a kertbe, a virágokból a mézet kikanalazta, összegyüjtötte, aztán
utat vágott a kertben ujra az elvadult bokrok között, új fejfát állított
a fekete kandur sirja fölé, s hipp, hopp, olyan rendet teremtett a
kertben, hogy Bűbájos, amikor kilépett a házból, azt hitte, hogy a
házból egyenesen a paradicsomkertbe lépett.
– No, most már csak te vagy hátra, édes gazdám, – kiáltott Bűbájos felé
nagy vígan Szikra.
Hamarosan langy meleg fürdőt készített a gazdájának, véresre karcolt
arcát jóféle irral bekente, tövissel megtüzdelt haját szép gyengén
megfésülte, aztán mint a gyermeket karjára vette a legyengült Bűbájost,
hófehér ágyba lefektette, s altató dalt dalolt, mint egy kis gyermeknek.
Addig dalolt, amíg mély álomba nem dalolta Bűbájost, aztán maga is
lefeküdt a földre, az ágy mellé, szép csendesen ő is álomba szenderült.
Amint vilámodott, Bűbájosnak felpattant a szeme, hirtelen kiugrott az
ágyból, Szikra feladta rá bársonykék ruháját, zsebébe tette az arany
iskátulyát, a kerten átkisérte, a fekete felhő már ott gomolygott
felettük, s amint Bűbájos a kert kapuján kilépett, szép csendesen
leereszkedett. Bűbájos megcsókolta Szikrát, ez meg sirva borult Bűbájos
kezére, aztán a felhő lassan, méltóságosan felemelkedett, majd hirtelen
nekiiramodott, s Tündérország felé eltünt nyomtalan.
– Uhu, huhu, – huhogott az öregebbik bagoly, úgy látszik, a gazdánk
hosszabb időre ment el, mert maga helyett más gazdát hagyott itt.
– Bölcsen beszélsz, öreg tudós, – kiáltott fel Szikra a jegenyefára, –
úgy elment a mi szegény gazdánk, hogy többé talán sohasem látjuk ez
életben.
A virágok búsan bólogattak a kertben, a kuvik elfeledte kuvikolni, hogy
hány óra. A baglyok szótlanul, nagy búsan huzódtak vissza fészkükbe,
mert Isten áldott napja mind feljebb és feljebb emelkedett, s ragyogása
erősen bántotta a szemüket.
Szikra is bement a házba, szomorúan, igen-igen szomorúan ült le a
kemence mellé, ahonnét tegnap oly vigan penderült ki a szoba közepére.
Az öreg meg az ifjú csudafa.
Bűbájos, mielőtt Tündérországba irányította volna útját, fölszállt a
rengeteg erdő fölé, onnan hirtelen fordulással Mirkó király palotája
felé irányította szárnyalását. Sokáig ott kerengett a palota fölött,
aztán lassan, óvatosan szállt, szállt lefelé, ott gomolygott a kert
felett a fekete felhő, s a fekete felhőből könnyezve nézett le Bűbájos a
kertbe, abba a kertbe, ahol annyiszor látta a hétszer szép
királykisasszonyt. – Aztán a csudafa fölé szállt, sokáig kerengett
fölötte s felsóhajtott:
– Oh, mely nagyot nőtt, amióta nem láttam, s ki tudja, még mekkorát nő
az én vesztemre? Ma-holnap letelik a hét esztendő, visszahozzák a
királykisasszonyt és én majd nagy tehetetlenül nézem, mint veszi karjára
a potrohos Méz király. Nem tehetek semmit ellene, mert a csudafa megvédi
a királykisasszonyt s vele Méz királyt is.
Nem tudott megválni a fától, s bármennyire búsította a gondolat, hogy e
fa miatt nem lehet övé a hétszer szép királykisasszony, nem tudott
betelni gyönyörűséggel, a csudafa ezer virágának a szépségével, ezer
virágnak ezerféle színpompájával. S amint nézte, csudálta, egyszerre
csak az ágak, a virágok közül kivigyorgott Méz király gúnyos arca, s
odakiáltott Bűbájos felé:
– A királykisasszony után leselkedel, úgy-e, világszép Bűbájos? Hát csak
leselkedj, de vigyázz, közelébe ne szállj a csudafának, mert bizony
mondom, úgy megölel az ágaival, hogy mig a világ s még két nap, onnét ki
nem szabadulsz!
– Lesz, ahogy lesz – felelte Bűbájos – egyébről beszélj te, végighas Méz
király. Megkaptad-e az üzenetemet?
– Ha-ha-ha, – kacagott Méz király – megkaptam s meg is verettem ezért az
üzenetért a sánta Bölcsek Bölcsét, úgy megverettem, hogy holta napjáig
is megemlegeti. Tudd meg, te világszép Bűbájos, – gúnyolódott szegény
Bűbájossal a végighas Méz király, – nem félek már tőled, üzenhetsz nekem
akármit, amig ezt a csudafát látod.
– Én pedig szemedbe mondom, te végighas Méz király, – mondá Bűbájos, –
kerek e világon nincs olyan csudafa, amely megvédjen tőlem, ha a
királykisasszonyra a szemedet rávetni mered. Lehet, hogy ott hagyom a
fogamat, de ott hagyod te is. Jól megjegyezd magadnak!
Méz király csak kacagott, úgy kacagott, hogy csengett-zengett belé a
helység, de Bűbájos már ezt a kacagást nem hallotta, beleburkolódzott a
fekete felhőbe, hirtelen felemelkedett a magas levegőégbe, s
szállt-szállt szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Hét
nap s hét éjjel szállt pihenés nélkül, égiháború hányta-vetette, hol
fához, hol sziklához dobta, záporeső csuronvizesre áztatta, majd meg a
nap sütött oly forrón, hogy tüzes sugarai sárgára szívták a bőrét.
Mindegy volt neki, ügyet sem vetett esőre, melegre, fagyasztó hidegre, ő
csak szállt, szállt, pihenésre soha le nem szállt. Egy volt a gondolata,
másra egy pillanatig sem gondolt: látni kell még egyszer a hétszer szép
királykisasszonyt, talán utoljára, de látni fogja, ha belehal is.
Gyönyörű holdas estén ért az Arany-folyó partjához. Arany-folyó vize
lassan, csendesen folydogált, az öreg hold sugarai vígan táncoltak
körbe-karikába a folyó fölött s hívták-csalogatták Bűbájost, hogy ő is
táncoljon velük. Szegény Bűbájosnak bizony nem volt kedve a táncra,
lassan leszállt a folyó partjára, kimerülten terült el a puha gyepen.
Hosszan, sokáig nézett át a Tündérszigetre igy, de onnét nem látszott át
semmi más, csak a csudafa, amelynek felső ágai szinte az eget verték, s
ezer virága a hold fényében ragyogva-ragyogott, – csuda, hogy meg nem
vakult a szertelen ragyogástól. De végre is győzött az álmosság, szemét
lehunyta, elszenderült, de bizony kevés ideig szendergett, egyszerre
csak vidám kacagás verte fel szendergéséből.