kövér arca, mintha még kövérebb lett volna, egészen neki gömbölyödött.
Úgy látszott, mosolygott a két bagoly beszélgetésén, aztán tovább ment,
mendegélt, folytatta útját szépen, csendesen.
Tündérországban.
Nagy volt a felfordulás Mirkó király palotájában, össze-vissza
szaladgáltak, kiabáltak inasok, belső leányok, katonák s voltaképen
senki sem tudta a királykisasszonyon kívül, hogy mi történt. Nem is
tudhatta senki más, mert amikor Bűbájos a királykisasszony ablakánál
megjelent, egyetlen egy belső-leány sem volt a szobában. Csak a
királykisasszony rémült sikoltozására szaladtak be, de akkor már
híre-nyoma sem volt Bűbájosnak. Amikor Mirkó király megtudta, hogy
Bűbájos ott járt, nosza, összedoboltatta mind a katonákat, s ki gyalog,
ki lóháton, ki jobbra, ki balra, rohanva-rohant, hogy elfogja Bűbájost,
de hiszen rohanhattak, mert Bűbájos már rég otthon volt a rengeteg
erdőben, az ő kicsi házikójában.
Eddig sem volt sem éjjele, sem nappala Mirkó királynak, most már
csakugyan vége volt a nyugodalomnak. Nem tudta, mitévő legyen. Hiszen,
nemcsak a palota kapuja előtt, de minden szobának az ajtaja előtt
katonák strázsáltak, s ime, Bűbájos mégis be tudott lopózkodni
észrevétlen. Egyelőre mit gondolt, mit nem, fekete függönyt rakatott a
királykisasszony ablakára, s most már nemcsak a szobáját nem volt szabad
elhagynia, még azt is megtiltotta szegény királykisasszonynak, hogy az
ablakon kitekintsen.
De már ezzel csordultig telt a királykisasszony pohara. Idáig egyetlen
egyszer sem kérdezte, hogy miért tartják őt szomorú rabságban, csak
sírdogált, amikor a jó Istenen kívül senki sem látta, de nem
panaszkodott soha senkinek. Most azonban leborult az apja elé, s térden
állva könyörgött:
– Apám, apám, édes királyi apám, mondd meg nekem, ki volt az a
rútak-rútja szörnyeteg, aki nekem azt merte mondani, hogy az én
vőlegényem?
– Oh, jaj, – jajdult fel Mirkó király – ne hasogasd öreg szívemet, édes
szép leányom!
Aztán szép gyöngén simogatta a haját, cirókálta-morókálta az arcát,
csitította, csendesítette, hogy ne féljen, majd gondja lesz rá, hogy
többé az a szörnyeteg közelébe se jusson a palotának. Mondta, mondta, de
maga sem hitte, amit mondott.
Jól látta ezt a királykisasszony s tovább könyörgött.
– Apám, apám, édes jó királyi apám, ne rejtegesd tovább a titkodat,
amely, jól tudom én, régóta emészti a szívedet. Ha valami titok nem
emésztené a szívedet, ugyan mért lett volna hófehér szép, fekete hajad
egyetlen éjszakán? Tudd meg hát, édes apám, addig se nem eszem, se nem
iszom, se nem alszom, amig meg nem mondod, miért kell élnem örökös
rabságban?
Szegény Mirkó király leroskadt az arany lócára, ölébe vonta a
királykisasszony csudaszép fejét, aztán elmondta lassan, meg-megállva,
mi történt közte és a Bűbájos között.
– Igen, igen, – mondá Mirkó király – Bűbájos vette el az én
nyugodalmamat, s amióta véletlenségből meglőttem a fekete kandurját,
különösen azóta nincs sem éjjelem, sem nappalom, örökös rettegésben
élek, hogy mikor tölti ki bosszuját rajtam; mikor rabol el téged, én
egyetlen szép gyermekem! Bizonyos, hogy ami most nem sikerült neki, azt
újra, meg újra megpróbálja, s hajh! félek, szörnyen félek, hogy egyszer
sikerülni fog, ami most nem sikerült!
Sírt Mirkó király, mint a záporeső, képtelen volt tovább beszélni, de
ugyan mit is beszélhetett volna?
Ám a királykisasszony nem vesztette el a fejét, hirtelen eszébe jutott
valami, arca, szeme felragyogott, s mondá:
– Ne sírjon, lelkem, édes apám. Tudja, mit gondoltam? Elmegyünk
Tündérországba, az én keresztanyámhoz, a tündérkirálynőhöz, hátha ő tud
valamit tenni Bűbájos ellen?
Hej, hogy felvidult, hogy felragyogott erre Mirkó király arca.
– Igazad van, édes leányom, elmegyünk Tündérországba, a te jó
keresztanyádhoz. Nagyobb az ő tudománya a bűbájosok tudományánál. Ha
valaki, ő az, aki megvéd téged Bűbájos ellen.
Nosza, mindjárt kiadta a parancsot a király, készüljenek a nagy útra.
Lett erre rettentő nagy sürgés-forgás a palotában, egyszerre nyitottak
ki huszonnégy szekrényt a leányok, cipeltek fel huszonnégy ládát az
inasok, huszonnégy szekrényből szép sorjában kiszedték a
királykisasszony drága köntöseit, csillogó, villogó drágaköveit,
gyöngyeit. Lent az udvaron egy szempillantás alatt sorban állott
temérdek hintó, valamennyinek arany, meg ezüst a kereke, arany a rudja
is. Még egy szempillantás s a hintók előtt prüszköltek, ágaskodtak az
aranyszőrű paripák. Minden hintó előtt hat paripa. Estére kelve
megmozdult az egész udvar, indultak Tündérországba, azért este, hogy
Bűbájos ne vegye észre útrakelésüket. Egy regiment katona ment elől, egy
regiment katona a hintók mögött s minden hintó mellett lovas katonák
léptettek. No, Bűbájos, most rabold el a királykisasszonyt!
Hét nap, s hét éjjel ment a végtelen hosszú menet, hét nap és hét éjjel
mentek hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön át, s a nyolcadik napon
érkeztek az Arany folyóhoz. Ennek a közepén volt egy gyönyörűséges szép
sziget: ezen a szigeten lakott a tündér királynő.
Az Arany folyó partján sátrakat vertek s tizenkét apródot ladikon
átküldtek a szigetre, hogy hírül vigyék a tündér királynőnek
jövetelüket.
Na, volt öröm Tündérországban, amikor megtudták, hogy jön Mirkó király,
hét ország ura, a feleségével, a leányával, az udvari néppel, s két
regiment katonával! Azt sem tudta hamarjában a tündérkirálynő, hogy
mihez fogjon, de aztán mégis csak magához tért, felfordíttatta a
konyhákat, kinyittatta, szellőztette a szobákat s egyben parancsolta,
hogy a legszebb hajót küldjék Mirkó király és kísérete elé. Ő maga is
befogatott arany hintajába, úgy hajtatott a sziget szélére s várta az ő
kedves komáját, komaasszonyát és keresztleányát. S im, egyszerre csak
jött a tündérkirálynő hajója a vendégekkel s megzendült a zene valahol,
Isten tudja, hol, oly szép zene, mintha égből szállott volna le minden
egyes hangja. Pedig nem onnan szállott, láthatatlan tündérek zenéje volt
ez.
Csudálkozva néztek körül a király és az ő népe, keresték, kutatták, hol
zenélnek, de bizony nem találták, aztán, mikor megérkeztek a parthoz,
amint a hajó kikötött, elnémult a zene, mélységes csend borult a hajóra.
Azt emberi szó nem tudja elmondani, mily nagy volt az öröm
Tündérországban, amikor a partra kilépett Mirkó király és az ő népe! A
tündérkirálynő nem tudott betelni a gyönyörűséggel, amint ölelte,
csókolta az ő keresztleányát, aki, amióta nem látta, csudaszép leánnyá
serdült. Mind körülötte lejtettek a tündérek is, fiúk és leányok.
Végtelen nagy volt az örömük, hogy oly sok idő multán földi embert
láttak a tündérszigeten, különösképpen, hogy láthatták a szép
királykisasszonyt, aki szépségének híre bejárta az egész világot.
Nagy lassan szerteszéledtek a tündérek, magukra maradtak a
tündérkirálynő meg az ő kedves vendégei. Akkor aztán mondta a
tündérkirálynő:
– Ki sem mondhatom, mekkora az én örömöm, hogy idejöttetek, de nem
tagadom, váratlan volt az idejövésetek. Mondjátok, miért nem adtátok jó
előre hírül látogatásotokat? Valami nagy baj történt talán, hogy ily
hirtelen, váratlan keltetek e nagy útra.
Mirkó királynak is, a feleségének is, a királykisasszonynak is
elkomorodott az arca, hosszan, sokáig hallgattak mind a hárman, végre is
Mirkó király szólalt meg s elmondá lassan, alig hallhatóan, nehogy más
valaki hallhassa a tündér királynőn kívül, hogy mely nagy veszedelem
fenyegeti az ő egyetlen leányukat.
– Ez a veszedelem hozott ide minket, drága komámasszony, egyedül benned
van minden bizodalmunk.
A tündérkirálynő sokáig hallgatott, gondolatokba merülten nézett maga
elé, látszott az arcán, hogy mélyen megrendítette mindaz, amit hallott.
Végre megtörte a kínos csendet, s mondá, amint következik:
– Bizony, bizony, nagy veszedelem fenyegeti a ti leányotokat, édes
komámuram s komámasszony, mert való igaz, hogy a bűbájosoknak igen nagy
a hatalma s nekem is már sokszor gyült meg velük a bajom. Szüntelen
háborgatják az én országom népét, számtalan tündérkémet rabolták el már,
s mi tagadás, mit sem tudtam tenni ellenük, mert ügyesebbek,
találékonyabbak voltak, mint én. Hasztalan állítottam őrt százával,
ezrével országom határán, köröskörül, eljöttek madár képében, másszor
meg pillangó képében, eljöttek visszhang képében is, így csalták,
csalogatták el a tündérkéimet, akik eltüntek mind nyomtalanul, soha meg
nem találtam őket. Ismerem én ezt a Bűbájost is, a ti ellenségeteket s
úgy tudom, ez a legügyesebb mindenik közt, mert halandó ember volt az
apja. Nem tanácsolhatok egyebet nektek, hagyjátok itt a keresztlányomat
és én megőrzöm őt. Itt nálam nem juthat hozzá Bűbájos, mert nemrégiben
megszereztem a Föld szellemétől az égigérő csudafát, amelynek ezer
virága van, s mind az ezer virága más-más színű és formájú. Ettől a
fától úgy félnek a bűbájosok, mint ördög a tömjénfüsttől. Csudálatos
zengése van ennek a csudafának, édes, andalító a zengése, ha szívesen
látott vendég jön ide, de rettenetes a hangja, ha valaki gonosz
szándékkal lép az én országom földjére. Hiszen hallottátok azt a
csudaszép zenét, amikor veletek a hajó az Arany-folyón átevezett: ez a
csudafa zenéje volt.
Örült is, búsult is a király, meg a királynő. Örültek azon, hogy a
Bűbájos nem rabolhatja el innen egyetlen leányukat, ám, arra a
gondolatra, hogy ki tudja, látják-e valaha vagy sem, hiszen ők öregek,
meg vannak számlálva a napjaik, megeredt a könny a szemükből, sírtak,
mint a gyermek. Mondjam, ne mondjam: hogy sírt, keservesen sírt a
királykisasszony is?
– Ejnye, ejnye, – mosolygott a tündérkirálynő – hiszen még végig sem
hallgattátok, amit mondani akarok, várjatok még a sírással. Hallgassatok
csak ide: a csudafa tövéből éppen most újévkor egy kicsi palánta sarjadt
ki. Ezt a palántát én kiásatom, arany cserépbe szépen beleültetem s
vigyétek haza, otthon, a palota előtt, ültessétek el újholdkor, hét álló
esztendeig öntözgessétek a tövét, akkor aztán épp olyan nagy és szép fa
lesz, mint az én csudafám, s jöhet hozzátok akár száz bűbájos is, nem
fogják elrabolni a leányotokat.
Bezzeg, felvidult egyszerre a királynak, a királynénak, s a
királykisasszonynak az arca. Ölelték, csókolták a tündérkirálynőt, aztán
kimentek a kertbe, hogy megnézzék a csudafát.
No, nem hiába volt csudafa a neve, csuda egy fa volt ez valójában. A
teteje szinte az eget verte. Minden virágának más és más volt a színe,
kettő sem hasonlított egymáshoz. Aztán megmutatta a tündérkirálynő a
kicsi palántát is, amely olyan picike, parányi volt, hogy észre sem
vették. De most már nem volt maradása Mirkó királynak s a királynénak.
Sietve-siettek haza, hogy mielőbb elültessék a csudafa-palántát. A
tündérkirálynő maga ásta ki kicsi, arany ásójával éjszakának idején a
palántát, földet szitált arany cserépbe, abba nagy gonddal beleültette a
fácskát s úgy adta át Mirkó királynak. Amint reggelre virradtak,
keserves sírással elbúcsuztak a királykisasszonytól, mind fölkerekedtek,
hajóra szálltak, az Arany-folyón áteveztek, feltelepedtek a hintókra,
hét nap, hét éjjel mentek-mendegéltek s bár rettentő fáradtan értek
haza, első dolga volt Mirkó királynak, hogy a csudafa palántáját
elültesse. Újhold fénye mellett ültették el a palántát s alig készültek
el az ültetéssel, hát, amint föltekintenek az égre, ott lebegett, a
magas levegő-égben, fátyolkendőjét magasan tartva, a tündérkirálynő.
– Ime, eljöttem én is, hangzott a királynő hangja a magas levegő-égből,
– hogy tanuja legyek a csudafa elültetésének. Fátyolommal eltakartam a
holdat, visszatartottam a szelet, hogy sem a holdnak világa, sem a
szélnek hidege a gyönge palántának, amig ültetitek, meg ne ártson.
Mirkó király hálásan, könnyes szemmel nézett fel a tündérkirálynő felé,
ám, ő csak a hangját hallotta, látni nem látta, eltünt a tündérkirálynő
nyomtalan a holdfényes éjszakában.
Akkor aztán Mirkó király nagy gondosan betakargatta a palánta tövét,
finomra szitált földdel, tiszta színmézet csurgatott rá s im, halljatok
csudát, a kis palánta egyszeribe ég felé fordította levélkéit s egy
picike kis virág bimbózott ki rajta.
Oh, de boldog volt most az öreg király! Hogy megkönnyebbült a szíve! Még
csak most győződött meg arról igazán, hogy ebből a palántából épp olyan
csudafa lesz, mint amilyent Tündérországban látott. Avagy történhetik-e
ez mással, mint csudafával, hogy már palánta korában, az elültetés
pillanatában bimbó fakadjon rajta? Csuda nagy bizalom szállotta meg a
szívét s mennydörgő hangján belekiáltott az éjszakába, a rengeteg erdő
felé, ahol Bűbájos lakott:
– Hát gyere Bűbájos, gyere, most rabold el a leányomat!
Bűbájos pedig ezalatt szűntelen a rengeteget bújta, bolyongott
jobbra-balra, helyét nem találta. Mind azon tünődött, mind azon törte a
fejét, hogy s mint jusson a palotába, hogyan rabolja el a
királykisasszonyt.
Azon az éjszakán, amikor Mirkó király elültette a csudafa palántáját,
Bűbájos is feltekintett az égre, hadd lássa, hogy a hold fénye miért
homályosult el oly hirtelen. S ime, megpillantotta a tündérkirálynőt, az
ő legnagyobb ellenségét s most már tudta, a hold fénye miért homályosult
el. Mindjárt eszébe jutott a Nagy Bűbájos mondása: megérezte, hogy a
tündérkirálynő miért járt erre felé. Magánkívül rohant vissza a
házikójába, ott nagy hirtelen felhőbe burkolózott és repülve-repült a
királyi palota felé. Nem akart hinni a szemének, amikor látta, hogy
tárva-nyitva a királykisasszony ablaka, egyetlen egy őrt sem látott
sehol, egyetlen egy ajtó előtt sem, egyetlen ablakból sem világított ki
mécses világa, sűrű sötétség borult a királyi palotára, mintha eleven
lélek nem lakott volna benne. A királykisasszony ablakáról még az arany
rácsok is le voltak szedve s a fehér selyemfüggönyöket vígan lebegtette
ki- és befelé a lágy éjjeli szellő.
Bűbájos leszállott az ablak párkányára, kibontakozott a fekete felhőből
s betoppant a királykisasszony szobájába. A hold élesen megvilágította a
hófehér ágyat, amely bontatlanul állott, nem feküdt benne senki, s
köröskörül a szekrények tárva-nyitva, s üresen bámultak feléje.
Mindössze egy icike-picike hófehér szoknyácska, nyilván a
királykisasszony gyermekkori szoknyácskája kandikált ki az egyik
szekrényből, ezt Bűbájos szép gyengén megfogta, ajkához szorította,
aztán szeméből megeredt a könnyzápor, sírt szegény Bűbájos sokáig,
sokáig.
– Hát elvittek, elrejtettek előlem, szépséges királykisasszony, –
zokogott szegény Bűbájos. Mi haszna, főztem varázsitalt, én már téged
fel nem talállak soha. Rútak-rútjaként kell eltöltenem bús életemet, nem
váltasz meg a varázslat alól engem, boldogtalant!
Feltámolygott az ablak párkányára, beburkolódzott a fekete felhőbe s
lassan, csendesen suhant el a palota felett. Amikor hazaért, a két arany
tégelyből a varázsitalt kiöntötte a pislákoló tűzbe, a lángok sziszegve,
kékes lobogással csapódtak fel, aztán egyszerre kialudt a tűz,
sötétségbe borult Bűbájos háza. Sötétségbe borult a lelke is. A baglyok
ott ültek a ház tetején s kimeredt szemüket a fekete felhő felé
fordítva, kérdezték:
– Hallod-e, felhő, mi történt a gazdánkkal? Olyan a szeme, mintha sírt
volna. S a varázsitalt is beleöntötte a tűzbe.
A felhő jó sokáig szótlanul gomolygott a ház felett, aztán így felelt:
– Elvitték a szép királykisasszonyt, s most aztán csakugyan bűbájos
legyen a gazdánk, mert ha jól sejdítem, a tündérkirálynő rejtegeti.
– Uhu, huhu, – huhogott az egyik bagoly ijedten, – a tündérkirálynő!
Hiszen, neki egymagának nagyobb a tudománya, mint valamennyi bűbájosnak
együtt!
– Uhu, huhu, – huhogta a másik, – bizony, akkor nem csudálom, ha ilyen
szomorú a gazdánk, mig a világ föl nem leli a királykisasszonyt.
Ebben a pillanatban a teli hold lecsúszott a hegyek mögé.
Hajnalkisasszony piros ruhája kivillant az ég alján, a bölcs baglyok
nyugalomra tértek a jegenyefa odvába, csak Bűbájos nem tért nyugalomra:
ott ült az asztal mellett, tenyerébe hajtott fejjel, szomorúan, végtelen
szomorúan.
[Illustration]
Szikra.
Amióta Mirkó király a leányát Tündérországba vitte, beköltözött a
szomorúság Méz király udvarába is. Bűbájos sem vette észre a
királykisasszony eltünését, ugyan hogyan vette volna észre a Méz király.
Sejtelme sem volt arról, hová, merre tünt el a királykisasszony, hiába
szállt mindennap az ő gyémántos hintócskáján, amelybe tizenkét
aranyszárnyú pillangó volt fogva, Mirkó király udvarába, hiába röpködött
a palota körül, kukkintott be minden ablakon, – búsan kellett haza
térnie: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.
Egyszer aztán megunta a hiábavaló járást-kelést, s azután csak a
pillangók meg a méhecskék hoztak hirt neki a palotából, de mindig csak
ezt az egy hirt hozták: volt királykisasszony, nincs királykisasszony.
Szomoruak voltak a méhecskék meg a pillangócskák is, mert hiszen ők
voltak a királykisasszony legkedvesebb játszótársai. Méz király még
mindig nem mondott le a reményről: végre is megtudja, hogy hová, merre
tünt el a királykisasszony.
Mit gondolt, mit nem, felröppent palotájának a tornyába, ott belefujt
arany-sípjába, háromszor egymásután, s egyszerre csak nagy sereg méh
szállott mindenfelől a palota felé. Oly sűrűn szállottak a levegőégben,
hogy az ég elsötétedett belé, s messze földre elhallatszott a méhek
zümmögése, döngicsélése. Ám mikor aztán a méhek leszállottak, ki fára,
ki bokorra, ki virágra, ki a földre, ahová csak szállhatott, csendet
intett Méz király s mondá, amint következik.
– Kedves méhecskéim, ti sok országot-világot bejártok, sok mindent
hallotok, láttok, talán meg tudnátok mondani, hová, merre vitte Mirkó
király a leányát.
Nagy zümmögés, döngicsélés kerekedett a nagy csendességre,
össze-visszazümmögött, döngicsélt a millió meg millió méhecske, ám ennek
az össze-visszazümmögésnek, döngicsélésnek, csak az lett a vége, hogy
senki sem látta közülök a királykisasszonyt. Egy sem tudja közülök, hová
vitte a király a leányát.
– Mind itt vagytok? Senki sem hiányzik közületek? – kérdezte a király.
Nagy csend támadt erre a kérdésre, aztán ismét elkezdtek zümmögni,
döngicsélni, s egyszerre csak előlépett egy öreg méh és jelenté:
– Nem vagyunk itt mind, felséges királyom. Hiányzik közülünk a sánta
Bölcsek Bölcse.
Alig mondta ezt ki az öreg méh, egyszerre zümmögte valamennyi méh:
– Züm, züm, züm, amott jön, amott jön!
Mind a sánta Bölcsek Bölcse felé integettek, biztatták, hogy igyekezzék,
jöjjön szaporán. Hiszen, jött is, ahogy jöhetett szegény sánta Bölcsek
Bölcse. Sántikálva, vergelődve, nagy nehezen a király szine elé
vánszorgott, mélyen meghajtotta magát:
– Itt vagyok, felséges királyom, mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én most semmit neked, csak azt akarom tudni, láttad-e
a királykisasszonyt? Tudod-e, hogy hol rejtette el Mirkó király?
– Hát az úgy volt, felséges királyom, – kezdte nagy lassan a Bölcsek
Bölcse, hogy éppen virágról-virágra szálltam, mézet gyüjtögettem a
feleségemnek s a gyermekeimnek…
– Ördög vigye a feleségedet s a gyermekeidet! – lobbant szörnyű haragra
Méz király, – nem azt kérdeztem én tőled, hogy mit gyüjtöttél a
feleségednek s a fiaidnak, hanem azt, hogy láttad-e a királykisasszonyt,
tudod-e, hogy Mirkó király hova rejtette el?
– Hiszen, éppen hogy arról akarok beszélni, felséges királyom, –
folytatta még lassabban és rettentő nyugodtan a Bölcsek Bölcse a
beszédet. Elég az, hogy amint az Arany folyón túl a Tündérszigetre
repültem, ott egy gyönyörüséges szép vadrózsa bokrot találtam, de olyan
gyönyörüséges szépet, amilyent még emberi szem nem látott.
Hej, még csak most lobbant rettenetes haragra Méz király! Toporzékolt
eszeveszetten, rikácsolt, s intett az inasoknak:
– Huszonötöt verjetek rá, mert úgy látszik, csufolódik velem!
Az inasok már közre is fogták a Bölcsek Bölcsét, ám ebben a pillanatban
az udvarmester hirtelen Méz király füléhez hajolt s ijedten súgta:
– Az Isten szerelmére, felséges királyom, a Bölcsek Bölcse belehal, ha
huszonötöt veretsz rá, akkor aztán sohasem tudod meg, hogy hol
rejtőzködik a királykisasszony.
– Az ám, – tért magához a király, aztán nyugodtságot erőltetett magára,
intett az inasoknak, hogy ne bántsák a Bölcsek Bölcsét. Ismét
hozzáfordult s rárivalt:
– Hallod-e, te Bölcsek Bölcse! Nyögd ki már, hogy hol rejtőzködik a
királykisasszony, mert bizony mondom, jaj neked, ha nyomban ki nem
nyögöd.
A Bölcsek Bölcse most megköszörülte a torkát és éppen olyan nyugodtan,
mint az előbb, folytatta, amint következik:
– Nos, felséges királyom, rászállok a vadrózsabokorra, hogy egy kicsit
kipihenjem magamat, s hát, Uram, Teremtőm, alig szállok rá, rettenetes
nagy kondulás-bondulás kerekedik a magas levegőégben, zúgott-búgott,
zengett ég, föld, azt hittem, vége a világnak, s már-már vissza akartam
repülni, bár oly fáradt voltam, hogy alig tudtam megmozdítani a
szárnyamat, amikor egyszerre csak valami emberi hang ütötte meg a
fülemet.
– Miféle emberi hang?! Nyögd ki már. Ki volt, mi volt? – kiabált szörnyű
izgatottan a király.
– Hiszen, éppen, hogy azt akarom elmondani, felséges királyom, ha
alázatos alattvalójának kegyelmesen meghallgatná a szavait. Elég az,
hogy megbujtam egy vadrózsának a kelyhében, a vadrózsának a szirmai
szépen összeborultak fölöttem, s gondoltam magamban, jöhet most már
égszakadás, földindulás, nem félek én semmitől. Mert tanultam én ám az
iskolában, hogy a vihar a legerősebb fát is kidönti, de a gyenge bokrot
nem bántja, elszáguld felette.
– Mit bánom én, hogy te mit tanultál az iskolában! – toporzékolt a
király. Láttad, vagy nem láttad a király leányát?
– De hiszen éppen, hogy éppen arról beszélek, felséges királyom, hogy
amikor meglapultam a vadrózsabokorban, egyszerre csak
kristálycsengetyühöz hasonlatos hangot hallottam s érzem, hogy valaki a
vadrózsát leszakítja, aztán fájdalmasan felsikolt s a rózsát messzire
elhajítja.
– Ki sikoltott fel, te locsogó-fecsegő, te? – tépte most már a haját Méz
király.
– Hiszen, éppen, hogy éppen, azt akarom mondani, – folytatta még
nyugodtabban a Bölcsek Bölcse. Csak megkérem alázattal felségedet,
várjon türelemmel, mert azt is az iskolában tanultam, hogy „a türelem
rózsát terem“.
– Majd adok én neked türelmet! – ordított a király. – Azt nyögd ki már,
hogy ki sikoltott fel olyan fájdalmasan?
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, hogy az a valaki, aki
felsikoltott, ezt sikoltotta: „Retek! Retek!“ Kristálycsengésű volt a
hangja ennek a valakinek. Bizony valakinek, mert én csak a hangját
hallottam, látni nem láttam, de sejtettem, hogy itt kell rejtőzködnie,
ebben a vadrózsabokorban, itt szúrta meg kezét a tövis. Aztán hallottam,
amint valaki mondotta: Sebaj, édes kisasszonykám, meggyógyul az
ujjacskád, amíg eljön érted a királyfi.
De most már a királyfi szóra csupa szem és fül lett Méz király, nem volt
maradása az arany lócán, magánkivül ugrott fel, lerohant a Bölcsek
Bölcséhez, megrázta, akárcsak egy lisztes zsákot, s zengett belé a
palota, úgy ordított a fülébe:
– Mondod-e meg hát, hogy ki volt az a kisasszony, vagy mindjárt agyon
taposlak, te bolondok bolondja, te! Mert nem vagy Bölcsek Bölcse, de
Bolondok bolondja lesz ezután a neved.
– Hiszen éppen, hogy éppen azt akarom elmondani, ki volt az a
kisasszony, de te, felséges királyom, – méltatlankodott a Bölcsek Bölcse
– szüntelen megakasztasz a beszédemben. Látod, látod, felséges királyom,
ha szüntelen meg nem akasztgatsz, már rég tudnád, hogy ki volt az a
kisasszony, s hol rejtőzködik.
– Hát jó, többet nem türelmetlenkedem, várok csendesen, – adta meg magát
Méz király, – s a sok izgalomtól fáradtan, kimerülten hanyatlott vissza
az arany lócára.
– Elég az, hogy – folytatta beszédét a Bölcsek Bölcse, – amint a
sikoltást hallottam, széthajtottam a vadrózsa kelyhét, kikukucsgáltam
onnét, hadd lássam, kik társalkodnak ottan. Hát, Uram, Teremtőm, amint
kikukkintok, mit látnak szemeim! Mirkó király leányát, a hétszerszép
királykisasszonyt, akiben én olyan sokszor gyönyörködtem! Akihez hasonló
szépet kerek e földön nem láttam!
– Valóban?! Mirkó király leánya volt az, akit láttál? – ragyogott fel
arca, szeme Méz királynak.