[Illustration]
A CSUDAFA
MESÉK
IRTA:
BENEDEK ELEK
JASCHIK ÁLMOS
SZINES KÉPEIVEL
BUDAPEST, 1927.
ACZÉL TESTVÉREK
(URÁNIA KÖNVVKIADÓVÁLLALAT)
Otthon-nyomda (Kis Iván) Budapest, VIII., Mária-ucca 42. Telefon: József
350–81.
Mirkó király és a Bűbájos.
Hét ország ura volt Mirkó király, minden országban hét palotája, minden
palotának hetvenhét ablaka, minden palota pincéjében temérdek kincs,
arany, ezüst, gyémánt, mindenféle drágakövek s még sem vala boldog, mert
nem volt gyermeke. Bú volt éjjele, bú volt nappala, neki is, a
királynénak is, reménytelenül néztek a jövendőbe, mert mindaketten
öregek voltak s emésztette szivüket a gondolat, hogy haláluk után szerte
züllik mind a hét ország. A királynét alig látta emberi szem, ki nem
mozdult a palotából, Mirkó király is ritkán mutatkozott népe közt,
rendszerint az erdőben bolyongott. Ha itt-ott vadat látott, fel-felhuzta
ijját, de aztán erőtlenül hullott le a keze, nem bántotta az életét.
Történt egyszer, hogy reggeltől alkonyatig bolyongott az erdőben s
amikor hazafelé indult, egyszerre csak nem találta az utat, csudálatosan
megváltoztak a fák, nem ismert rájuk, egészen más képe volt az erdőnek,
mint azelőtt.
– Mi ez, mi történt? – álmélkodott a király. – Varázsló műve ez, senki
másé!
És csakugyan, amint tovább törtetett a nagy sűrűségben, mind más és más
képe lett az erdőnek, teljesen ismeretlen, előtte idegen. Bármerre
fordult, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt idegen, soha nem látott
erdő vette körül. Szinte lefordult a lováról, annyira elerőtlenedett az
éhségtől s a szüntelen ide-oda bolyongástól, végre is leszállott a
lóról, s leheveredett egy fa alá. De egész éjszaka nem hunyta le a
szemét, mind a csudálatos változáson tünődött s kétségbeesetten gondolt
arra, hogy nyomorultan kell elpusztulnia.
Amint világosodott, újra felült lovára, tovább bolyongott az ismeretlen
erdőben, bele-belefujt a kürtjébe, bele-belekiáltott az erdőbe, de sem a
kürtszónak, sem az ő kiáltásának visszhangja nem támadt, s szegény öreg
király kétségbeesetten, reményevesztetten bolyongott tovább.
Lassan-lassan leszállt a nap, esteledett, alkonyodott, ráborult a sötét
éjszaka s ismét az erdőben kellett hálnia, de csak fetrengett a földön,
álom nem jött a szemére.
– Az, az, – tépelődött magában, – varázsló műve ez, senki másé. Csak
varázsló változtathatta ismeretlenné a jól ismert erdőt. Itt kell
pusztulnom, nincs, aki innen kivezessen!
Aztán egyszerre hangosan felkiáltott:
– Oh, csak jönne valaki, vezetne ki innét, olyat nem kivánhatna tőlem,
hogy kivánságát ne teljesítsem!
Abban a pillanatban különös teremtés termett előtte, oly hirtelen, hogy
azt sem tudhatta a király, földből bukkant-e elő, vagy égből szállott
alá. Az arca valósággal ijesztő volt, annyira ijesztő, hogy a király
önkéntelen a nyilához kapott, de ez a különös arcú ember hirtelen
megragadta a karját, s erőtlenül lehanyatlott kezéből nyomban földre
hullott a nyíl. Amilyen ijesztő volt az arca ennek az embernek, olyan
szép volt a szeme: ragyogó fekete, csillogott, villogott, meszire
világított. Hosszú rőt haja vállát verte, bizony ez sem volt szép, de
szemének szépsége feledtette arcának rútságát, hajának rőtségét. Ez a
különös ember, amint a király kezéből kihullott a nyil, mondá, amint
következik:
– Hallottam, amit mondtál: minden kivánságát teljesíted annak, aki téged
kivezet ebből az erdőből. Hát én kivezetlek, csak ülj fel a lovadra.
Valósággal zengett a hangja ennek a csudálatos embernek. Valóban,
csudálatos dolog, hogy amilyen csunya volt az arca, olyan szép volt
nemcsak a szeme, de a hangja is.
– De hát ki vagy te? – kérdezte a király – hogy meghallottad a szavamat,
pedig én csak alig sóhajtottam el s téged nem is láttalak?
– Ne törődj te azzal, hogy ki vagyok, azzal se, hogyan kerültem ide. Egy
bizonyos, hogy ebből az erdőből rajtam kivül senki ki nem vezethet
téged. Hogy aztán mit kivánok ezért, azt majd akkor mondom meg, ha
körülnéztem a palotádban.
Ej, hogy felvidult az öreg király szive! Egészen megfiatalodott, csakugy
felpattant a lovára, s mondá a csudálatos embernek:
– Amit mondtam, megmondtam, szavamat meg nem másítom. Amint hazaérünk,
nem lehet olyan kivánságod, hogy én azt ne teljesítsem. De most aztán
gyerünk, vezess, mert már két napja bolyongok az erdőben.
Amint a király nyeregbe pattant, a csudálatos ember megragadta a paripa
zabláját, aztán csak körülnézett ragyogó, szép szemével az erdőben, s
ím, halljatok csudát, széles út nyilott az erdőben, szabadon vágtatott a
király s vágtatott vele a csudálatos ember is, aki úgy szaladt a vágtató
ló mellett, hogy lába sem érte a földet, s egyszerre csak kint voltak az
erdőből. Azt hitte a király, álmodik, oly hirtelen háta mögé került az
erdő. Ime, már látszott is a város. Látszott a királyi palota, de hajh,
a királyi palotán rengeteg fekete zászló s fekete zászlók között piros
zászlók lobogtak!
– Oh, jaj, mi ez? – kiáltott a király. – A fekete zászló gyászt jelent,
a piros zászló nagy örömet. Talán meghalt a királyné, az én trónusomra
pedig más valaki ült, amig én az erdőben bolyongtam!
Megsarkantyuzta lovát, repült a ló szélnél sebesebben, még a gondolatnál
is sebesebben s egy szempillantás mulva ott voltak a palota kapuja
előtt. Lelkendezve szaladtak elébe az őrök, de még szóhoz sem juthattak,
rájuk kiabált a király:
– Mit jelentenek a fekete zászlók?
– Azt jelentik, felséges királyom, – felelte az őrök elseje, – hogy a
felséges királyné gyászba borult, mert azt hitte, hogy felségeddel nagy
szerencsétlenség történt az erdőben.
– És mit jelentenek a piros zászlók? Trónusomba ült talán valaki?
– Nem, felséges királyom! Örvendjen a szived, mert amíg távol voltál, a
királynét egy aranyhajú leány-gyermekkel ajándékozta meg az Isten!
De azt emberi szó nem tudja kimondani, mily nagy volt a király öröme!
Leugrott a lóról, szaladva szaladt a palotába, egyenesen a királyné
szobájába s hát csakugyan ott feküdt egy aranyhajú, kékszemű kis lány az
arany bölcsőben, ringatta-rengette a dajkája, szép csendesen dalolt
hozzája. De még ki sem örvendezte magát jól a király, belépett egy inas
s jelenté:
– Felséges királyom, hivatja az az ember, aki az erdőből hazavezette.
Nosza, sietett ki a király nagy örömmel s kérdezte a csudálatos embert:
– Nos, te jó ember, mi a kivánságod? Nagyot kivánj, mert jó kedvemben
találsz. Amiért annyit imádkoztam a királynéval együtt, teljesíté Isten
e kivánságunkat: gyermekkel áldott meg. Figyelj ide. Hét országom minden
palotája tele van ezüsttel, arannyal, gyémánttal. Hét országom hetvenhét
istállója tele aranyszőrű paripákkal. Kivánhatsz bármennyi aranyat,
gyémántot, drágaköveket; kivánhatsz akár ezer aranyszőrű paripát, – mind
a tied. Kivánhatod azt is, hogy országot adjak: hét országom van,
adhatok belőle!
Mondta a csudálatos ember és különösen mosolygott:
– Nem kell nekem, király, sem kincs, sem aranyszőrű paripa, sem ország,
kell nekem a leányod, az, aki most született. Ő volt az én kivánságom,
amikor kivezettetek az erdőből, mert amit te nem tudtál, tudtam én, hogy
amig az erdőben bolyongtál, aranyhajú leánykával ajándékozott meg az
Isten.
Szörnyen megdöbbent a király e váratlan kivánságra, aztán összeszedte
magát s mondá:
– Amikor én mindent igértem neked, nem tudtam, hogy leánnyal
ajándékozott meg az Isten, mert inkább ott pusztulok abban az átkozott
erdőben, semhogy mindent igérjek neked. Látom, hogy ördög vagy te is,
nem ember, már pedig amit ördögnek igér az ember, azt nem kell
megtartania.
– Ohó, – kacagott gúnyosan a rőthajú ember, – nem addig a’, király! Hát
csak ennyit ér a királyok szava? Nos, tudd meg, hogy nem ördöggel állasz
szemben, hanem Bűbájossal, aki mindent tud előre; aki megtartja, ha igér
valamit, de el is veszi, ha nem adják neki, amit igértek. Hát csak
neveld fel a leányodat, király, szépen, gondosan, mert eljövök érte,
bizony mondom neked. Ha hét ország minden katonájával körülzáratod is a
palotádat, akkor is viszem a leányodat, mert ő az enyém!
Ezt mondván, hirtelen sötétség borult a palotára, s mire kivilágosodott,
hire-nyoma sem volt Bűbájosnak. A király megdöbbenve nézett körül: most
már tisztán látta, hogy csakugyan varázslóval van dolga s
kétségbeesetten gondolt arra az időre, amikor ez a varázsló majd
jelentkezik a király-kisasszonyért!
Lám, lám, megvolna a nagy boldogság, felvidult az öreg királyné szive,
örvendezett az udvari nép, örvendezett hét országnak minden népe, mert
szerették a jó öreg királyt, de hajh! szegény Mirkó király napról-napra
szomorubb lett, többé senki sem látta az ő mosolygását s hiába
faggatták, hiába kutatták szomorusága okát, rendszerint egy könnycsepp
gördült ki a szeméből; ez volt a felelet. A királynénak sem árulta el a
rettenetes titkot, csak sejtette a királyné is, sejtették az udvari
népek is, hogy a leánya miatt búsul a király, mert, amint a
királykisasszony növendék leánnyá serdült, úgy őriztette, akárcsak egy
rabot. Még a szobájában sem maradhatott soha még egy pillanatig sem
egyedül, s ha nagy ritkán lemehetett a kertbe sétálni, huszonnégy belső
leány vette körül, s ez a huszonnégy leány úgy volt összeválogatva, hogy
csudálatosan hasonlitottak a királykisasszonyhoz s mind a huszonnégynek
a királykisasszonyéval egyforma ruhája volt, hogyha tán Bűbájos eljönne
érte, ne tudja, hogy melyik a királykisasszony. A palota kapuja előtt,
ahol eddig csak két istrázsa állott, most állott tizenkettő, a palota
minden szobájának ajtaja előtt pedig két istrázsa állott éjjel-nappal. S
emellett sűrű vasrács volt a királykisasszony szobájának ablakán. Hiába
könyörgött, hiába rimánkodott a királykisasszony, hiába hizelkedett,
hiába cirókálta-morókálta édesapja arcát, nem engedte meg, hogy csak
egyetlenegyszer is elhagyja a palotát s a kertet. Bizony, bizony,
szomorú, igen szomorú volt a királykisasszony élete. De még ennél is
szomorúbb volt Mirkó királyé, mert hiszen csak ő tudta egyedül, hogy
mily nagy veszedelem fenyegeti egyetlen leányát. A nagy bánat
megfehérítette haját, megfehérítette övig érő szakállát, alig-alig
törődött az ország dolgával, nem találta helyét otthon s mintha valami
jót remélt volna attól, ujra meg ujra ellátogatott abba az erdőbe, hol
egyszer eltévedt, hátha találkozik Bűbájossal, s megesik a szíve az ő
nagy bánatán. Már esztendők multak el, hogy csak vitte magával a nyilát,
de ha még annyi vadat látott is, soha egyre sem lőtt. Egy nap azonban,
mit gondolt, mit nem, amint megpillantott a ciheresben egy kicsi fekete
medvebocsot, nyomban célbavette, surrant a nyílvessző, szügybe találta a
vadat, amely különös éles visítással terült el a földön. Nosza, gyorsan
odasietett a király, hogy felvegye a „medvebocsot“ s hát, Uram,
Teremtőm, mit látnak szemei! Nem medvebocs volt az, amit meglőtt, hanem
egy csunya, éktelen csunya, fekete kandur! Szörnyű haragra lobbant a
király, belerugott a macskába, aztán felpattant a lovára, indult
hazafelé. De alig tett néhány lépést, egyszerre csak, honnét, honnan
nem, égből-e, földből-e, Isten tudja, honnét, előtte termett Bűbájos,
megragadta a ló kantárját:
– Ohó, király uram, – kiáltott dühösen Bűbájos – az igéretedet nem
akarod megtartani, úgy-e, de az én kedves macskámat meglövöd? Hát ezért
szörnyen meglakolsz, király!
Rettenetesen megdöbbent Mirkó király, jó sokáig elakadt a szava, nagy
nehezen nyögte ki végre:
– No, no, ne haragudj. Azt hittem, hogy medvebocsra lövök, királyi
szavamra mondom, hogy nem lövöm le, ha tudom, hogy a te macskád.
– Ha-ha-ha! – kacagott hangosan Bűbájos – királyi szavadra mondod!
Ismerem már a te királyi szavadat! Hiszen, szépen beszélni, azt tudsz,
ha bajba kerülsz, de én már nem adok a te szép szavaidra; én már nem
hiszek benned. Hiába vagy te hét ország királya, hétszer hazug király
vagy te! De elég volt a hazudozásból, most már megyek veled, s viszem a
leányodat. Tudd meg, hogy amióta növendék leánnyá serdült, minden nap
láttam őt, valahányszor a kertben sétálgatott. Hiába vettétek körül
hozzá hasonlatos huszonnégy leánnyal, hiába öltözött az a huszonnégy
leány a királykisasszonyhoz hasonló ruhába: ezer leány szépsége közül is
kiragyogott volna az ő csudálatos szépsége. Nézz meg jól, király! Rőt a
hajam, rút az arcom, de mindent látó az én ragyogó szemem. Engem
megcsalni nem lehet. Gyerünk, gyerünk!
Oh, a szegény öreg király, hét országának a legutolsó embere is
megsajnálta volna, ha most látja. Egész testében reszketett, mint a
nyárfalevél. Fehér lett az arca, mint a haja, meg a szakálla, hebegve,
alig érthetően mondta:
– Hallgass reám, te Bűbájos. A feleségem s a leányom semmit sem tudnak
arról, amit igértem egykor neked. Senki sem ismeri az én emésztő
titkomat, feleségemnek, leányomnak megszakadna a szivük, ha megtudnák,
hogy te számot tartasz az én gyönyörű, az én egyetlenegy leányomra.
Ismét mondom neked, hogy, amikor mindent igértem, nem tudtam, hogy
leánnyal áldott meg az Isten. S ismét mondom azt is, hogy én a magam
jószántából soha nem adom neked a leányomat. Őriztetem, megvédelmezem a
leányomat ellened s ha ezerszer Bűbájos vagy is, az én leányom nem lesz
a tiéd soha!
Bűbájos arca valósággal eltorzult a haragtól: most volt még csak igazán
szörnyű ez az arc. Ragyogó szeme csakúgy szórta a villámokat, égnek
borzadt rőt haja, s mondá, amint következik:
– Őrizheted, védheted, föld alá is elrejtheted. Szeretem a leányodat s ő
az egyetlen, aki megválthatja az én szomorú, magányos életemet. Tudd
meg, király, hiába a hét országod, hiába a megszámlálhatatlan sok
katonád, enyém lesz a leányod, senki másé.
Ezt mondván, eleresztette a ló zabláját, felvette a csunya fekete
macskát, eltünt vele a rengeteg erdő sűrűjében, a király meg hosszan
nézett utána, aztán nagy búsan elindult hazafelé. Ragyogott Isten áldott
napja felette, mégis úgy tetszett neki, nehéz, fekete felleg borítja az
eget. Vagy volt eddig bú éjjele s nappala vagy nem, mostantól kezdve
csakugyan az lett. Most már az erdőbe sem mert menni, vadászattal sem
űzhette el az ő nagy bánatát, félt, hogy találkozik Bűbájossal. Fel s
alá járt-kelt a szobában, és senkinek sem volt szabad belépnie hozzá.
Rettenetes volt a nappal, hát még az éjszaka, de a nappalok még csak
elteltek valahogy, ha szüntelen töprenkedésben is, oh, de azok a
rettenetes éjszakák, amikor nem mert elindulni, mert, amint elaludt,
jött a szörnyű álom, a félelmetes álom! Alig hunyta le a szemét, alig
szenderült álomba, az ágya végén megjelent a fekete macska, amelyet
lelőtt az erdőben, a száját rátátotta, hófehér fogait vicsorgatta,
csattogtatta, aztán nyávogó, de mégis emberinek tetsző hangon mind ezt
nyávogta: Szeretnél aludni, ugy-e, te gonosz lelkű király? Hát csak
aludj, ha tudsz, ne félj, itt vagyok én s vigyázok reád, tőlem nem
szabadulsz meg soha, minden éjjel megjelenek néked. Mi a kivánságod?
Összeborzoljam szép fehér szakálladat? Bebujjak-e melegedni s téged is
melegiteni selyem paplanod alá?
Szegény öreg király, valahányszor ezt az álmot látta, és minden éjjel
látta, rémülten ijedt fel, tágra meredt szemmel nézett körül, s ha
virradatkor riadt is fel, akkor is ott vélte látni a fekete macskát, s
csak akkor tünt el az, amikor reszkető kezével bátortalanul feléje nyult
s nyöszörögve hebegte:
– Sicc el, gonosz macska, sicc el!
Mind az inasokat bekiabálta, tűvé tették a szobát, tűvé tették az egész
palotát, annak minden zeg-zugát, mind hiába, hire-nyoma sem volt a
fekete macskának. Aztán visszafeküdt az ágyába, ivott az altató
folyadékból, ujra elszenderült, de a reggeli álom is, amely egykor,
régen a legédesebb volt, szörnyü volt most, mert alighogy elszenderült,
nyomban megjelent a macska az ágya végén. Hófehér fogait
vicsorgatta-csattogtatta, aztán nyávogó, de mégis emberi hangnak tetsző
hangon újra ezt nyávogta:
– Szeretnél aludni, úgy-e, gonoszlelkű király? Hát csak aludj, ha tudsz.
Ne félj, itt vagyok én, vigyázok reád, tőlem nem szabadulsz meg soha;
minden éjjen megjelenek néked. Mi a kivánságod? Összeborzoljam szép
fehér szakálladat? Bebujjak melegedni, s téged is melegitselek a selyem
paplanod alatt?
Mindég és mindég ez volt az álom, ezt nyávogta a fekete macska. Szegény
király már le sem mert feküdni az ágyába, a trónusán virrasztotta át az
éjszakát. Két katona őrizte az álmát, ha el-elszenderült, együtt
kergették a láthatatlan fekete macskát, amely nyomban eltünt, amint
szemét felnyitotta.
Hát a királyné s a királykisasszony mit csinált ezalatt? Ők bizony
szegények sírva jártak-keltek a palotában, nem tudták mitévők legyenek.
Összehivatták a világ minden híres doktorát, azok tanakodtak
éjjel-nappal, egyik egyet mondott, másik mást mondott, de hiába
okoskodtak, hiába törték a fejüket, semmi okosat ki nem eszeltek; a
fekete macska minden éjjel megjelent Mirkó királynak, a szegény öreg
király úgy lesoványodott, úgy legyengült, úgy reszketett, hogy már csak
árnyéka volt az egykori daliás királynak. És a gyönyörű
királykisasszony? Oh, szegényke, aki látta, megsajnálta. Most már a
kertbe sem volt szabad kijárnia, mindig és mindig szobában,
éjjel-nappal, szakadatlan! Rózsapiros arca lehaloványodott, aztán
megfehéredett, mint a fehérített vászon. Sűrű vasrács volt az ablakán,
még ki sem hajolhatott rajta, egy pillanatra sem hagyták el a belső
leányok, szüntelen őrizték, minden lépését szemmel tartották, s egyebet
sem hallott, mint az ajtaja előtt fel s alá sétáló strázsák lépteinek
zaját. Eddig legalább nem félt, de most már félni kezdett, csak azt nem
tudta, hogy mitől. Mindent összevisszagondolt, vajjon miért őrizteti őt
az édesapja, kitől féltheti? Hiába faggatta a belső leányzókat, hiszen
ezek épp oly kevéssé tudták, mint ő, hogy kitől félti őt az apja. Ám,
valahányszor hangos szót hallott künn, ha zaj, lárma hallatszott
messziről, összerezzent, mert lassan-lassan mégis arra gondolt, hogy
hátha el akarják rabolni. Végre is mi más miatt őriztetné az apja? Nem
volt más barátja, csupán a kertből felszálló pillangók és méhecskék,
azok be-beszálltak az ablakon, röpködtek, zümmögtek körülötte, hireket a
világból, s halk zümmögésükkel édes álomba ringatták szegényt.
Egyszer eljött hozzá látogatóba a Méz király is, akinek a méhek és a
pillangók elmesélték, hogy micsoda gyönyörüséges szép leányhoz járnak ők
látogatóba mindennap. Bizony, csunya, potrohos és fura alak volt ez a
Méz király, de a királykisasszony mégis örömmel fogadta, mert volt
valaki, akivel el-elbeszélgessen. Az első látogatást követte a második,
a harmadik, mert a Méz király nem tudott betelni a királykisasszony
szépségével. Amikor aztán sűrűbb lett a látogatása, a királykisasszony
nekibátorodott s megkérdezte tőle:
– Ugyan bizony, mondd meg nekem, nem hallottál-e arról, hogy miért olyan
szomorú szüntelen az én édesapám, és miért tart engem örökös rabságban?
A Méz király nem válaszolt nyomban, láthatóan megzavarodott a
királykisasszony kérésére, jó sokáig gondolkozott, aztán igy válaszolt:
– Tudom, szép királykisasszony, hogy miért szomorú a te édesapád, azt is
tudom, miért tart téged örökös rabságban, de nem merem elmondani, mert
félek a Bűbájos bosszujától.
– A Bűbájos bosszujától? csodálkozott a királykisasszony. – Most hallom
először ezt a nevet. Ki ez a Bűbájos? S miért félsz te tőle?
– Nagy a Bűbájos hatalma, – mondá a Méz király alig hallhatóan, s félve
nézett körül, hogy véletlenül nincs-e közelben. – Igen, nagy az ő
hatalma, a te édesatyád is az ő betege. Ennél többet azonban nem
mondhatok. Most távozom, Isten veled, szép királykisasszony!
Elrepült a Méz király, a királykisasszony hosszan, sokáig nézett utána,
aztán fejét lecsüggesztette, búsan nézett maga elé: most már tudta,
miért senyved ő szomorú rabságban, Bűbájostól féltik, Bűbájos az, aki őt
el akarja rabolni.
– Bűbájos! – röppent ki önkéntelenül ajkán e szó. S im, alig röppent ki
e szó ajakán, egyszerre csak nehéz fekete felleg sötétíté el az ablakot,
s ebből a sötét fekete fellegből kivált Bűbájos, ott lebegett az ablak
előtt, gazdag, aranyhimzésű ruhában. Rőt haja lobogott a szélben, szeme
csillogott-villogott, az arca is most mosolygós volt, a szeme szelíden
tekintett a királykisasszonyra, s mély zengő hangon mondá:
– Szép királykisasszony, hivtál, itt vagyok!
Rémülten hátrált a királykisasszony, segítségért akart kiabálni, de
elakadt a hangja, szó nem jött ajakára, csak nézte, nézte, hosszan nézte
ezt a rút és mégis jóságos arcot. Aztán ujra megszólalt Bűbájos:
– Oh, ne félj tőlem, szép királykisasszony! Bűbájos vagyok én, a te
vőlegényed, s hivásodra eljöttem te érted!
– Az én vőlegényem? – kiáltott rémülten a királykisasszony – te az én
vőlegényem?!
Magánkivül kiabált, aztán szaladgált össze-vissza a szobában,
leakasztotta a szegről aranycsapós ostorát, s a rácson keresztül
szemközt sujtotta Bűbájost.
– Takarodj innen, te csúfok csúfja te! Inkább meghalok, semhogy a tied
legyek!
S ismét sujtásra emelte ostorát. De, amint a kezét ütésre emelte,
Bűbájos belecsongolyodott a sötét fellegbe, belerejtette a rideg
visszautasítástól eltorzult arcát, szeméből hullott a könny,
végigcsurgott megsebzett arcán, s eltünt nyomtalan. Mire a szobába
becsődültek az őrök s a belső leányok, a nap ismét bemosolygott az
ablakon, mert a fekete felhővel úgy eltünt Bűbájos, mintha föld nyelte
volna el.
[Illustration]
A Nagy Bűbájos.
Bűbájos szédítő gyorsasággal repült át Mirkó király palotája felett, a
fekete fellegbe burkolózva s látatlanul tünt el a rengeteg erdőben, ahol
egy kicsi, csudálatos házikó mellett ereszkedett le. Ebben a kis
házikóban lakott egymagában Bűbájos, idetért megpihenni, valahányszor
el-elcsatangolt egy-egy különös növény után, amelyre szüksége volt a
varázsitalok és a gyógyító balzsamok készítéséhez. Kert vette körül a
házikót, de ebben a kertben a virágoknak olyan szine és illata volt,
amilyen szine és illata a virágnak sehol sem volt a föld kerekségén.
Ezer meg ezer virág nyilt és illatozott az ő kertjében. Ismerte
valamennyit névszerint, nevükről szólítgatta őket, kényeztette,
becézgette, cirókálta-morókálta, hogyha velük beszélhetett, ez volt a
legnagyobb boldogsága. Amelyik virág elhervadott, kiásta, más földbe
ültette, s tavasszal még szinesebben, még illatosabban keltek új életre.
Ezek a virágok voltak az ő igazi barátai, aztán az állatok, nevezetesen:
a baglyok, a kuvikok, a varangyosok és a kigyók, akik egyetlen
füttyentésére megjelentek nála, s elmeséltek neki mindent, ami történt
szerteszét a nagy világban.
Sem a virágok, sem a baglyok és a kuvikok, akik a házikó nyitott
ablakában vártak reá, nem látták ilyen rettenetesnek az arcát, mint
most, amikor a fekete fellegből kiszállt és felrohant a szobájába. Rőt
haja előre hullott a szemébe, a szeme szikrázott a szertelen haragtól s
a véres csik az arcán még véresebbnek látszott.
– Huj, huj, fahasábok, huj! Huj, huj, vesszők, huj! Pattogjatok,
szikrázzatok! – ordított magánkivül, amint belenézett a kemence szájába,
amelyben a tűz lehamvadt, amíg ő a királykisasszonynál járt.
S im, halljatok csudát, a tűz Bűbájos kiáltására halk szisszenéssel
beleharapott az apró vesszőkbe, sziporkáztak, pattogtak a vesszők s
egyszerre csak hatalmas lánggal lobogtak a fahasábok.
Bűbájos kis kandért tett a tűz fölé, aztán a tégelyeihez szaladt,
egyiket a másik után nézegette, vizsgálgatta, aztán egy nagy butykosba
cseppentett belőlük, a haragtól eltorzult arccal morogta magában:
– Oh, drága macskám, nem bosszultam meg a halálodat, de megbosszulom, ha
addig élek is. S nem kellek neked, szép királykisasszony? Oh, ne félj,
nem kérlek többet, ide jösz te. Magadtól jösz ide!
Aztán, amint csöppentgette a csöppeket a butykosba, minden csöppentésre
mondta:
– Csöpp, csöpp, csöppenj csak!
Majd a tűz felé fordult s mondta:
– Tűz, tűz, égess csak!
Amikor már százféle csöppet csöppentett a butykosba, kihajolt az
ablakon, ahol koponyákban égő piros rózsák virítottak, mindenik rózsából
leszakított egy-egy szirmot, azt is beledobta, s főtt, zümmögött,
duruzsolt, kavargott a butykosban a varázsital, s Bűbájos vérző arca
most felvidultan, boldogan bámult bele a tűzbe. Nem gondolt semmi
egyébre, csak arra, hogy bosszut álljon a királyon, meg a leányán,
bosszut a kandur haláláért, bosszut a maga szégyenéért.
Aztán, amikor kész volt az ital s erős illata kékes szinben párállott a
szobában, ledült az ágyára, nagyot sóhajtott s egy pillanat mulva mély
álomba merült.
A két öreg bagoly, akik száz esztendősnél idősebbek voltak, bepislogtak
a szobába, s látván, hogy gazdájuk alszik, a tégelyek közé röppentek s
szomorúan nézték Bűbájos vérző arcát. Nézték, nézték, hosszan nézték,
aztán egyszerre csak megszólalt az öregebbik bagoly:
– Vajjon mi baja lehet, a mi szegény, jó gazdánknak? Nézd, milyen véres
az arca! Vajjon hol járt, merre járt, ki bántotta szegényt?
Mondta a másik bagoly:
– Kérdezzük meg a felhőtől, az bizonyosan tudja, hol járt, hiszen mindig
beléje rejtőzködik, akármerre jár.
A felhő ott gomolygott a kert fái fölött, meghallotta a bagoly kérdését
s leüzent egy fecskével:
– Mirkó királynál járt a ti gazdátok, az ő leánya sujtotta meg az arcát
aranycsapós ostorával.
– Uhu, uhu, – huhogtak a baglyok haragosan, – a királykisasszony vérezte
meg, akiért éjjel-nappal sóhajtozik, epekedik. No, legalább többé nem
epekedik utána.
Hallotta ezt a kuvik s ez meg gúnyosan, csufondárosan ezt kuvikolta:
Kuvik, kuvik, úgy kell neki,
Király lányát mért szereti?
Bűbájos felébredt a kuvikolásra, s első pillantása is a varázsitalra
esett, amely a hamvadó tűzön most már csak lassan füstölgött. Két arany
üvegbe osztotta el a varázsitalt. Az egyikbe vérző arcából cseppentett
egy vércseppet, aztán lefutott az ablak alá, ahol gyönyörű, virágos
fejfa alá temette volt a kandurt. A sírjáról leszakított egy örökzöld
levelet, azzal visszament a szobába, ott az örökzöld levelet hamuvá
égette és a hamut a másik aranyüvegbe öntötte. Aranydugóval bedugaszolta
az üveget, aztán szólt a tűzhöz:
– Ne aludj, tűz, pattogj, szikrázz! s csakúgy szikrázott, pattogott a
tűz.
Aztán ismét nagy fahasábokat vetett a kemencébe, amelynek szájából
vörösen világított ki a tűz az elsötétedő kertbe. Szép csendesen
felkapaszkodott az égre a hold is, bebámult a szobába, s a fehér
halálfejek mintha visszamosolyogtak volna rá, a kert virágai pedig úgy
árasztották be illatukat a nyitott ablakon, mintha gazdájuk háborgó
lelkét le akarnák csendesíteni. Mintha csak hivták volna ki a virágok a
kertbe:
– Jere, jere, jer közénk, itt megszünik lelked háborgása!
De hiába hívták, hiába csalogatták, Bűbájos ma nem ment ki a kertbe. Nem
szedegette ki a virágok kelyhéből kis kanalával a mézet, a mérget, a
harmatcseppet, amit minden este összegyüjtött varázsitalnak. A baglyok
sem ültek ki a nagy jegenyefára rendes szokásuk szerint, ott ültek
komoran a kuvik kalitkáján, s kimeredt szemmel nézték gazdájukat.
Bűbájos jó sokáig fejét tenyerébe hajtva ült az asztal mellett, aztán
hirtelen felugrott s különös munkába kezdett.
A baglyok, tudvalevőn, mindent szeretnek tudni és látni, hiszen azért
olyan bölcsek, most se hunyták le a szemüket, úgy nézték, bámulták, hogy
mit csinál a gazdájuk. Hiszen, volt is, amin bámuljanak. Bűbájos poros,
mocskos tükröt vett ki egy ósdi, roskatag szekrényből. Ezt a tükröt
letette a szoba közepére, aztán lekuporodott melléje, törülgette,
fényesítgette, illatos vizzel öntözgette, s aztán, amint tisztábbnak és
tisztábbnak látta a tükröt, hosszan belémeredt a tekintete, mintha látni
akarna benne valamit. De a tükör nem kapta vissza egészen a régi fényét
és tisztaságát, s amint félbehagyta a törülgetést, újra homályossá lett,
s alig-alig látszott benne Bűbájos rőt haja, csillogó szeme.
– Oh, Nagy Bűbájos, – kiáltott most fel mély zengő hangon Bűbájos –
könyörgök néked, jelenj meg, szállj le hozzám, segíts rajtam! Azt igérte
az én édesanyám egykor, hogyha majd nagy bajban leszek, csak hívnom kell
téged és segítesz rajtam. Soha sem hivtalak, ezután sem hivlak, csak
egyetlen egyszer: jer, oh, jer, te Nagy Bűbájos!
Hosszan, sokáig nézte a tükröt, de abban most sem látott egyebet, mint a
maga rút, véres arcát, amelyet meg sem törölt, amióta a királykisasszony
rája sujtott aranycsapós ostorával. Most, hogy így szemtől-szembe állott
a tükörrel, s tisztábban, élesebben látta a maga rútságát, annál
szebbnek látta képzeletben a királykisasszony szépségét. Szive majd
megszakadt nagy keservében, ráborult a tükörre, hullott a könnye, mint a
záporeső, hullott, hullott, ráhullott a tükörre, s im, könnyeinek
záporától tiszta, világos lett a tükör!
A tűz fénye rávilágított a tükörre, s most már világosan látta benne a
Nagy Bűbájost, akinek a képe először a tükörben jelenik meg, aztán
egyszerre csak teljes valóságban előtte állott. Hiszen rút volt Bűbájos,
de mi volt az ő rútsága a Nagy Bűbájoséhoz képest! Fél szeme valósággal
belefuródott a Bűbájos arcába, fogatlan nagy szája szörnyen eltorzult,
amint szóra nyilt, mennydörgés hangjától megremegett a ház fala, ablaka,
ajtaja, s a baglyok és kuvikok rémülten rebbentek s bujtak el a szoba
sarkába. Bűbájos azonban bátran állta a félszemű Nagy Bűbájos nézését,
mert ő most a királykisasszonyra gondolt és a bosszura, amely valósággal
égette a szivét.
– Hivtál, hát eljöttem, fickó, – mennydörgött a Nagy Bűbájos, de ne
hidd, hogy a te kedvedért jöttem hozzád. Jöttem, mert megigértem egykor
az anyádnak, hogy eljövök hozzád, ha olyan nagy bánatod lesz, hogy
könnyeidnek záporával mosod le a varázstükör porát. Nos, hadd hallom, mi
bajod?
A Nagy Bűbájos leült a kemence elé s egy varangyos békát simogatott,
amely ott ült a padkán s kimeredt szemmel bámulta a szörnyeteget.
Bűbájos a földre ült, fejét a Nagy Bűbájos ölébe hajtotta és mondá,
amint következik:
– Oh, Nagy Bűbájos, sokat kell nekem beszélnem, ha azt akarom, hogy
megismerd az én nagy bánatomat. Ismerted az édesanyámat, a Hegyek
Bűbájosát, ő sokszor mondta nekem gyermekkoromban, hogy te még akkor sem
haragudtál rá, amikor földi ember felesége lett; hogy te megvédelmezted
őt a többi Bűbájosok haragja ellen, s apámat is te hoztad ide, ebbe a
kis házba, ahol születtem és azóta is élek. Apámra alig emlékszem, s bár
anyám nem mondta, mégis tudom, hogy miattam ment vissza az emberek közé.
Amikor megszülettem, a legszebb gyermek voltam, aranyszőke hajú,
égszinkék szemű, mosolygós arcú, mindenkit szerettem, s engem is
szeretett mindenki, aki egyszer is csak látott. Világosan emlékszem,
hogy gyermekkoromban nem halálfejek vigyorogtak az ablakban
virágcserepek helyett, mázas cserepekbe ültette édesanyám a rózsákat s
oly szépen, oly édesen dalolt reggelente, amikor a rózsákat öntözé. A
kemence padkán nem fekete kandur, hanem cicácska dorombolt,
bele-belenyalt az ételembe és én nem bántam, de még biztattam: egyél,
cicácskám, egyél! A kalitkában tengelic fütyölt, kuvikot látni se
láttam, csak ezt a két baglyot láttam, de azok is a jegenyefán huhogtak
éjjelente.
Történt egyszer, hogy anyám elment apámmal a városba, mert igen-igen
vágyakozott megismerni az ottani világot. Hisz jól tudod, hogy anyám
egész ifjuságát a hegyek közt töltötte, s apám, aki mint eltévedt vadász
bukkant rá egy hegy tetején, sokat beszélt neki az emberekről, a
városokról, a ragyogó szép ruhákról, a csillogó-villogó ékszerekről,
amiket ő sohasem látott. Addig kérte s olyan szépen kérte apámat, hogy
elvitte a városba, engem azonban itt hagytak egyedül, s bár sirtam
utánuk gyermekmódra, de félni nem féltem a nagy magányosságban, hiszen
még sohasem bántott senki, s nem tudtam, mi a félelem. Már akkor is
végtelenül szerettem a virágokat és az állatokat s megtanultam
édesanyámtól, hogyan kell beszélni velük. Leültem hát egy rózsabokor alá
s vígan beszélgettem egy vérvörös rózsával, meg egy gyönyörű
rózsabogárral. Egyszerre csak, amint a rózsával meg a rózsabogárral
beszélgettem, az egyik bagoly, amelyik most itt ül a kalitka tetején,
lerepült a jegenyefa tetejéről, szemét mereven rám szegezte s mondá:
– Uhu, huhu, kis Bűbájos, bujj el, bujj el, mert jön a Bűbájosok
királya!
Kérdeztem én: Mért bujjak el? Nem félek én tőle!
– Uhu, uhu, bizony csak félj, kis Bűbájos, mert haragszik az anyádra.
– Az anyámra? – kérdeztem én. – Az én édes jó anyámra? Ugyan, mért
haragszik rája?
– Uhu, huhu, azért haragszik rá, mert földi embernek lett a felesége.
Nem tudtam, mit szóljak erre, nem értettem a bagoly beszédét, hisz én
nem tudtam, honnan tudtam volna, hogy tündér volt az anyám, földi ember
az apám. Nem bujtam el, nyugodtan játszottam tovább az aranyos
rózsabogárral, s csak akkor szöktem fel ültömből, amikor az ég
hirtelen-váratlan elsötétedett, a föld megrendült s egy szörnyű, rút
óriás állott előttem.
Mosolygásra torzult a Nagy Bűbájos fogatlan szája, megsimogatta Bűbájos
fejét s kérdezte:
– Ugy-e, ez még nálamnál is rútabb volt?
– Oh, ne is kérdezd, Nagy Bűbájos, mert ennek a rútságát emberi szó ki
nem tudja mondani. Pedig még most is úgy látom, mintha előttem állana. A
virágok nyomban lehorgasztották fejüket, a csigák rémülten huzódtak
vissza házukba. A virágcserepek halálfejekké változtak. A tűz magasan
lángolt a kemencében, de az én kedves, fehér cicuskám nem heverészett,
nem dorombolt már a padkán, helyén egy szörnyű nagy fekete kandur
nyujtózkodott s görbítette a hátát felém. A tengelic édes füttye
elnémult s helyét a kuvik huhogása foglalta el. És most merőn rám nézett
a Bűbájosok királya, érthetetlen szavakat mormogott magában,
varázs-pálcájával megérintett s mondá:
– Halljad itéletemet, földi ember fattya! Anyád tilalmam ellenére földi
ember felesége lett, minket Bűbájosokat hűtlenül elhagyott s én ezért
megbüntetem őt a legnagyobb büntetéssel: téged, aki a szivéről szakadtál
le, elrútítalak, az emberektől elvadítalak, hogy soha örömed, soha
nyugalmad ne légyen!
Ezt mondván, nagyot kacagott, de úgy kacagott, hogy megreszkettem belé.
Nemcsak én reszkettem meg, de megreszketett a föld is. Aztán
gyászfeketébe borult az ég, rettentő nagy, sűrű füstgomoly kerekedett s
ebben a füstgomolyban eltünt a szörnyeteg. Rémüldözve bujtam meg a
rózsabokor mögé, amelynek virágai csak lassanként kezdtek ujra
nyiladozni. A madarak is félve repdestek a fák között s félve hunyta le
a szemét az öreg bagoly is. Sokáig nem tudtam, mi történik velem, de
éreztem, nem az vagyok, aki voltam. Amikor egy kissé magamhoz tértem,
végigszaladtam a kerten, aztán fel a szobába, ahol talpig érő tükör volt
az egyik falon. Amint elrohantam a tükör mellett, teljesen idegen,
szörnyen rút arc vigyorgott felém. Rémülten fordultam vissza. Első
pillanatban azt hittem, hogy talán hazajöttek anyámék s valami
csoda-szörnyet hoztak magukkal, de, haj, senkisem volt rajtam kivül a
szobában, egyes-egyedül álltam a tükör előtt és sokáig meg sem tudtam
mozdulni, mintha földbe gyökeredzett volna a lábam. Földbe gyökereztette
a rútságom. Oh, szép, göndör, aranyhajam hová lettél, sírtam hangosan,
amikor a helyén rőt, tüskés hajszálak meredtek égfelé. És a szemem,
amely olyan tiszta volt, mint a kék tó vize, most félelmetesen
ragyogott, mint a karbunkulus. Hát te, szép gyermekarcom, hová lettél?
Rútabb lett az elképzelhető rútnál és én magamtól megiszonyodva
fordítottam hátat a tükörnek, s zokogva szaladtam ki a házból.
Ebben a pillanatban léptek be anyámék a kapun. Sietve, lelkendezve
jöttek haza, mert anyám megbánta már, hogy kikivánkozott az emberek
közé. Megbánta, mert, amikor a hegyek között hazafelé tartottak, a
szellők suttogásából, a források csobogásából megsejtette, hogy
távollétük alatt engem valami nagy baj ért. Magánkivül lökte be a kaput,
rohanva-rohant a házba föl, amelynek nyitott ablakából halálfejek
vigyorogtak rá, a fekete kandur pedig fejemen keresztül szökött elébe s
undorító hizelkedéssel dörzsölődött hozzá. Arcomat eltakarva, sirva
szaladtam édesanyám felé, aztán apám is hozzánk rohant, kezemet
lefejtették arcomról s rémülten meredt mindkettejük tekintete rúttá
varázsolt arcomba.
Mondjam-e, hogy a vidámság eltünt a szép kis erdei házból? Az én édes jó
anyám nem dalolt többet, amig a rózsákat öntözte a halálfej cserepekben;
apám irtózott a rútságomtól, s bár tudom, hogy majd megszakadt a szíve,
egyszer, amikor azt hitte, hogy nem hallom, mit beszélnek, igy szólt
anyámhoz:
– Hallgass meg, én jó, én szép feleségem! Elmegyek, mert el kell mennem.
Elmegyek, mert én hoztam rád a bűbájosok királyának haragját.
Visszamegyek az emberek közé, mert igy ha sikerül levenned ez átkot
magadról és gyermekünkről. Talán megengesztelődik a Bűbájosok királya,
ha többé nem találkozunk az életben.
Azt én nem tudom, de nem is akarom tudni, mi következett ezután. Azt
hittem, mindkettejük szive megszakad a válás pillanatában, és az én
szivem nem fog megszakadni soha, ha akkor meg nem szakadott. Elég annyit
mondanom, hogy azon a napon, amikor apám elment örökre, anyám aranyszőke
haja hófehérré lett s mosolyogni többet sohasem láttam. Amikor közeledni
érezte a halálát, búcsu nélkül eltünt, visszament a Hegyek Bűbájosaihoz,
akik testvérei voltak, mielőtt az apám felesége lett, de a testvérei sem
ismertek rá. Ezek mind ifjak, szépek maradtak, hiszen sohasem hagyták el
a hegyeket, földi ember nem is közeledhetett hozzájuk, de bezzeg
megismerte a Bűbájosok királya, aki varázstükréből messziről látta, hogy
anyám elindult hozzá. Szegény jó anyám kinos-keservesen vánszorgott fel
a hegy tetejére, hiszen nem volt már Bűbájos, aki semmi fáradságot sem
érez. Mire a hegy tetejére ért, lábát véresre sebezték a kövek, fehér
haját össze-visszaborzolta a szél, ruhája rongyokban foszlott utána.
Gúnyos kacagással fogadta a Bűbájosok királya, amikor térdre omlott
előtte anyám.
– Ugy, hát mégis eljöttél, te büszke asszony? Vége a bűbájosságodnak:
volt szép fiad, nincs szép fiad, rútak-rútja lett belőle. Elhagyott az
urad, akiért testvéreidhez hűtlen lettél. Nos, mit akarsz? Mit akarhatsz
tőlem?
Szegény jó anyám zokogva térdelt a király előtt, alig hallhatóan
tördelte e szavakat:
– Tudom, tudom, hogy vétkeztem, oh király. Vétkeztem a bűbájosok
törvénye ellen. Oh, de ha vétkeztem, meg is bűnhődtem érte, szánj meg,
oh, király, ne büntess tovább! A szűntelen búsulástól fél lábam a
koporsóban van, ma-holnap meghalok, de a sírban sem lelek nyugodalmat,
ha a fiamat a te átkodtól meg nem szabadítom.
– Ugy? Hát nem tetszik neked a kis Bűbájos, – gúnyolódott a király.
Szebb volt az az emberizink, aki az urad képét viselte? – Hát, tudd meg
te hűtelen, amit egyszer kimondott a Bűbájosok királya, azt soha, de
soha nem másíthatja meg.
Hiába esdekelt, hiába könyörgött anyám, a királynak nem volt több szava
hozzá. Amikor aztán vérző lábbal, összerongyolódott ruhában, zilált
hajjal hazatért, tudtam, ha nem is mondta, hogy hol járt s azt is, hogy
hiába járt. Később el is mondta nékem, így, ahogy én most elmondtam
néked, oh, hatalmas, Nagy Bűbájos. Nem sokáig élt ezután az én szegény,
szomorú anyám, de mielőtt meghalt, ezt a tükröt adta nekem, s azt
mondta:
– Ha olyan nagy bajba jutsz, hogy nem tudsz segíteni magadon, eljön
hívásodra a Nagy Bűbájos és segít rajtad a te nagy bajodban.
– Hát csakugyan olyan nagy bajban vagy, fiam? – kérdezte a Nagy Bűbájos
jóságos hangon.
– Nagy, oh, nagy bajban vagyok! Halálosan szeretem Mirkó király leányát,
mert érzem, hogy az ő szerelme feloldana a varázslat alól és ismét
emberré lehetnék, mint voltam azelőtt.
– Ugy? – csodálkozott a Nagy Bűbájos – halálosan szereted Mirkó király
leányát? Hát akkor mért nem hozod ide? Hiszen, ha jól hallottam, te
érted a mi mesterségünket.
– Ott voltam ma is, – mondá Bűbájos – el akartam hozni, de nézd ezt a
véres csíkot arcomon; ő sújtotta rám aranycsapós ostorával.
Látva-láttam, mennyire iszonyodik tőlem, a rútak-rútjától s kezem
erőtlenül hullott le, képtelen voltam elrabolni őt.
A Nagy Bűbájos elkomorodva nézett Bűbájos szomorú arcára s mondá:
– Lám, lám, hiába Bűbájos a te neved, ember, földi ember volt az apád, s
ez meglátszik rajtad. Az a Bűbájos, aki annyit tud, mint te és mégsem
meri elvenni azt, amiért a szíve vágyakozik, hiába fordul segítségért a
másik Bűbájoshoz.
Azzal felállt a Nagy Bűbájos, aztán elvette az asztalról azt a két arany
üveget, amelyet csak az elébb töltött meg varázsitallal Bűbájos. Mindkét
üvegből kihuzta az arany dugókat, egy-egy csöppet csöppentett a kezére
mind a kettőből s fogatlan szája mosolyra torzult.
– Ugy látom, érted a mesterségedet, fiam. Ha jól emlékszem, az egyik
üveg a királynak szól, akire, úgy-e, erősen haragszol a kandurod miatt?
Ha ebből csak egy csöppet is iszik, bűbájos szavamra mondom, olyan
fekete kandur lesz belőle, hogy még a macskák királya sem veszi észre az
ő egykor emberi és királyi voltát.
Mosoly futott végig Bűbájos szomorú arcán, amikor az üveget elvette a
Nagy Bűbájostól és újra bedugta, aztán így szólt:
– Igazad van, Nagy Bűbájos, te minden varázsitalnak ismerője, ez az ital
valóban a királynak készül. Most már csak valamiképpen el kell juttatnom
hozzá. Hát a másikon mit látsz?
Nagy Bűbájos most a másik üvegbe nézett s fejét csóválta:
– A véres arcodért akarsz bosszút állani, úgy-e, a királykisasszonyon?
Azt akarod, hogy ő is a rútak-rútja legyen, te hozzád hasonlatos, akinek
csak te adhatod vissza a szépségét?
Bűbájos lehajtotta a fejét, arca elsötétedett, komoran nézett maga elé,
s mondá halkan, alig hallhatóan:
– Megütött, rútak-rútjának nevezett, véres könnyet hullattam érte, s
bosszút állok rajta, ha addig élek is. Való igaz, hogy ezt a varázsitalt
jól elkészítettem, de hogy hogyan juttassam el hozzá s a királyhoz is az
övét, erre kérem a te tanácsodat, oh, Nagy Bűbájos. Úgy őrzik a király
palotáját, hogy a magam képében közelükbe nem juthatok, azt meg jól
tudod, hogy mi másokat el tudunk varázsolni, magunk formáján azonban
változtatni nem tudunk. Azért hívtalak hát ide, oh, Nagy Bűbájos, hogy
taníts meg arra, miként lehetek akármilyen madárrá, akármilyen állattá,
de még arra is, miként lehetek visszhanggá? Igy bejuthatnék a palotába,
a többi aztán az én dolgom.
A Nagy Bűbájos mély gondolatokba merülten nézett maga elé hosszan,
sokáig. Aztán végre megszólalt s mondá, amint következik:
– Az anyád kedvéért ezt is megteszem, fiam, bár nem hiszem, hogy
túljárnál Mirkó király eszén. Kedves komája ő a tündér királynőnek, már
pedig ez többet tud nálad is, nálam is, de még az összes bűbájosoknál
is.
– Mindegy, – mondá Bűbájos – ha még annyit tud is a tündér királynő,
csak taníts meg engem arra, amire kértelek s meglásd, nem telik el ez az
esztendő, itt lesz a királykisasszony ebben a házikóban s fekete kandur
képében itt lesz Mirkó király is.
Most már a Nagy Bűbájos nem szólt semmit, csak odament a szoba közepén
álló varázs-tükörhöz, azt jó erősen megdörzsölte, aztán halkan, alig
hallhatóan belemondta:
– Halljad, halljad, madarak királya! Halljad, halljad, pillangók
királynője! Halljad, halljad, Csengővisszhang! Jertek, jertek, én
hívlak, a Nagy Bűbájos, senki más!
Egyszerre csak nagy surrogás, burrogás támadt a levegőégben, aztán Nagy
Bűbájos kihajolt az ablakon, mindkét kezét hivogatóan tárta kifelé s im,
egyszerre berepült az ablakon egy vén sas-madár, fejét alázatosan a Nagy
Bűbájos kezére hajtotta, úgy tetszett, meg is csókolta.
– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!
– Most csak pihenj, madarak királya, – mondá a Nagy Bűbájos – mert más
vendéget is várok.
S már ki is terjeszté mind a két karját az ablakon s a következő
pillanatban belibegett rajta egy arany szárnyú pillangó, leszállott a
Nagy Bűbájos vállára s ez is mondá:
– Hívtál, Nagy Bűbájos, itt vagyok!
Bűbájos most előlépett a szoba sötétjéből, szépen meghajtotta magát a
csodálatos vendégek előtt, a Nagy Bűbájos pedig ismét az ablak felé
fordult, mert halk, csöndes suhanást hallott és csakugyan megérkezett a
harmadik, az utolsó vendég is, még pedig habfehér ruhában, fiatal leány
képében szállott le a magas levegő-égből. Beröppent az ablakon, kacagva
ölelte meg a rút Nagy Bűbájost s minden szava, minden kacagása tízszer
csendült vissza a szoba faláról. Kacagva mondta ezt is:
– Hívtál, Nagy Bűbájos s ha egy kicsit későn érkeztem, ne haragudj
ezért. Tudod, miért késtem? Csengő hangommal egy ifjút csalogattam
erdőn-mezőn keresztül magam után, amikor hívó szavadat elhozta hozzám a
szellő. Nem akartam szegény fiút ott hagyni, ahová csalogattam, mert
sohasem talált volna haza, visszacsalogattam hát hazafelé s ezzel eltelt
az idő. Ugy-e, megbocsátasz?
Mosolygott a Nagy Bűbájos s ahogy most mosolygott, mintha nem is lett
volna olyan rút az arca. Megcirógatta a Csengővisszhang aranyos, borzas
haját, aztán elébe vezette Bűbájost.
– Még mindig a régi, bohó leányka vagy te, – cirókálta-morókálta
Csengővisszhangot, – de ez egyszer komoly dologra hívtalak. Üljetek le
mind ide körém, hadd mondom el, mit akarok tőletek.
Csengővisszhang egyszerre elkomolyodott, körüljártatta a tekintetét a
varázsló szobán, leült a kemence-padkára, letelepedett a madarak királya
is, aki egy kegyes szempillantással fogadta a bagoly alázatos
köszönését. A pillangók királynője a Csengővisszhang vállára röppent,
onnan várta nagy kíváncsian a Nagy Bűbájos parancsát.
– Megigértem az ifjú Bűbájosnak, kezdette beszédét a Nagy Bűbájos, –
hogy megtanítom az én tudományomra, miképpen változzon át azzá, amivé
átváltozni akar. Adj hát egy tollat a szárnyadból, madarak királya, adj
egy pihét, pillangók királynője, te meg Csengővisszhang, adj a nyakadról
három gyöngyszemet!
A madarak királya nyomban kicsippentett a szárnyából egy tollat, Bűbájos
kezébe nyomta s mondá:
– Ha akármilyen madárrá akarsz lenni, csak vedd elő ezt a tollat, fujj
reá s az a madár lesz belőled, amelyikre éppen gondolsz. Amikor megint
vissza akarsz változni, csak annyit mondj magadban: az legyek, aki
voltam – s abban a pillanatban ismét visszaváltozol emberré!
Most a pillangók királynője röppent le Csengővisszhang válláról Bűbájos
kezére, ott a szárnyáról egy kis pihét lesurolt s mondta:
– Ha pillangó akarsz lenni, ezt a pihét dörzsöld meg a két ujjad között
s mindjárt pillangóvá változol. S ha megint vissza akarsz változni
emberré, dörzsöld össze két szárnyadat s az leszel, aki voltál.
Most felállt Csengővisszhang, bájosan, kedvesen odalebbent Bűbájoshoz,
három gyöngyszemet letépett a nyakáról, beletette arany iskátulyába,
aztán kacagó hangon, amely minden szót tízszer vert vissza a szobában,
mondá:
– Ha visszhang akarsz lenni, dobd fel ezt a három gyöngyszemet a
levegő-égbe s olyan leszel, mint én. Tízszer csendül a szavad
egymásután. Ha megint Bűbájos akarsz lenni, háromszor fordulj meg magad
körül s újra Bűbájos leszel.
Hálásan megköszönte Bűbájos mind a háromnak a kedves ajándékot, aztán a
Nagy Bűbájos felé fordult:
– Köszönet tenéked, oh, Nagy Bűbájos, hogy kérésem meghallgattad, hozzám
eljövél! Neked köszönhetem majd, ha csakugyan enyém lesz a szép
királykisasszony és én hűségesen meghálálom a te jóságodat, ha szükséged
lesz én reám.
Nagy Bűbájos felállt, intett a madarak királyának, a pillangók
királynőjének, Csengővisszhangnak s ezek mind a hárman nyomban
kiröppentek az ablakon. Nagy Bűbájos pedig mondá, amint következik:
– Most én is búcsúzom tőled, fiam. Ime, amit tehettem, megtettem érted,
most már a többi a te dolgod.
Ezt mondván, a varázstükörbe lépett, mire az elhomályosodott s a Nagy
Bűbájos eltünt nyomtalan.
Bűbájos a tükröt gondosan elzárta a szekrényébe, aztán végigterült az
ágyán s mély álomba merült.
Mélységes csend borult a házikóra, mélységes csend borult a kertre is,
csak a két öreg bagoly beszélgetett csendesen, igen csendesen a
jegenyefán.
– Uhu, huhu, – huhogott az öreg bagoly – most még többet tud a gazdánk,
mint ennekelőtte tudott.
– Uhu, huhu, – huhogott a másik – most már bizonyosan övé lesz a szép
királykisasszony.