Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s
nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett
hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten,
hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a
lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még
lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a
cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba
beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél
templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és
nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához
illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.
Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A
polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy
szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba,
hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az
nagyon dühbe jött.
--Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?...
Pusztuljatok mindjárt...
Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a
mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a
kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is
enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg
az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az
istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az
utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s
visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A
parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett
magára.
--Vége, vége... agyontapos...
Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva,
ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet
s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani.
Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a
forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult
előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s
előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután
meg a ló után mosolygott.
--Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek
ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől
kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe
jött...
--Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!
A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak,
megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.
--Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.
--Többet ér neki egy lova, mint mi mind...
Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a
tanítót és huzta maga után.
--Jöjjön, jöjjön.--Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a
nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem
engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment
a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az
istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:
--Czézár! Menelaus!
Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.
--Hallja! Hallja!--Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket,
némelyikkel beszélgetni kezdett.--Hogy vagy? Jó volt a zab, a
széna?--Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az
öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a
pillák alatt, az a bánat.--Valami baja van. No mi az, mért sirsz?
Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.--Egy nagyszügyü pejnek
átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni
kezdte. Gyéres kaczagott.--Igy, igy mulassunk.--Egyszerre eleresztette a
ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a
tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a
szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely
most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.
--Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...
A tanító kiabálni kezdett.
--Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.
--Maga nem érti, nem érti...
A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most
visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy
fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az
istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a
gyermeket.
Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek
vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy
nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik
vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s
abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy
megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.
--Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint
kettő neki, aztán egy nekünk.--A hogy a kezeit a levegőben lóbálta,
mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a
valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes
dühhel mentek el.
--A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.
--Segítnek abban a lovak is.