Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit.
Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha,
mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból
elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa
puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü
polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan
szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az
utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda
lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi
utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos
asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás
ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi.
Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a
konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás
szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes,
aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a
szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott
pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép
bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü,
olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.
Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy
állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu
testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi
kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve,
ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás
közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban
összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két
ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak
a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik
legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább
nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha
megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak.
Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu
sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok
cseléd a kut felé.
Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött
Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis
urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja
mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt
érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a
korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár,
vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna
mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha
félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban
elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan
embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos
mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse.
Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.
--Parancsol nagyságos ur.
--Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá
tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...
--Bajos az, nagyságos ur...
--Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és
retteneteset kiáltott.
--Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!--Megint a diván felé fordult s most
már dühös volt nagyon.--A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy
paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.--Megint kifelé nézett s ujra
rákiabált a legényre.--Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!--S
egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig,
lelkesedni kezdett.
--Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze
van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a
lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva
nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát
a hogy ideszól, nem ész az, nem?...
A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép,
gyönyörü állat.
--Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat
nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar,
az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja
melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se
jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt
köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a
paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy,
megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni
belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök,
földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj,
ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk
mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom,
hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer
se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?
Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna
ölelni az istállókat is.
--Drágáim...