Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége
akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó
jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli
kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett
napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az
ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni,
a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét,
akkor baj van.
Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl
is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a
nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig
tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt
és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és
végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és
sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki
ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal
pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar.
Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos
asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a
lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy
gyermek.
--Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis
rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...
Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már
mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak
megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak
annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s
eltünt az utcza végén.
A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s
rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.
--Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.
A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról
tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a
boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen
belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.
--Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé...
Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud
mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...
Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje
zsebéből előrántotta a revolvert.
--Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.--Már lőtt is. A
golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással
lehullott a falról.
Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a
nekibolondult embert.
--Ne még. Két-három hét mulva...
Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte,
hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe
vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt
kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy
teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy
két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s
eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy
lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy
csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.
--Doktor! Doktor!
Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még
egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe.
Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra
felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben
azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló
állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék
őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva
bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most
ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s
imádkozni kezdett.--Miatyánk, ki vagy a mennyekben...--Nem tudta tovább
mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A
kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.
--Sohase jön vissza... vége, vége...
Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel
leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most
lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s
erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A
falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy
rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a
lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral
cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a
keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy
hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra
behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.
Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart,
valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s
önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra
fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a
semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy
pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s
aztán ő is beesett közéjük.
Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a
melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a
mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire
körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a
fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.