A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a
fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő.
Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek
csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak
irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz
oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak
belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele
nem fáradt a keze.
--Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni
nem. Majd megtanítalak.
Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt
már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.
Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.
--Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.
Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy
lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.
--Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...
A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a
tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig
egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:
--Tudtad, elfelejtetted, tudtad...
Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a
mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett
le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte
magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a
mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor
már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta
a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor
állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.
Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre
huzta a függönyt és kinézett.
Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a
haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az
apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...
A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az
volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti
őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak
fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre
elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt,
szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se,
csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében
odaelőlegezett jövendő.
Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az
asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal
sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza
az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt
érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s
megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a
diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.
--Mi baj az istenért, már megint...
--Igen, szédülök.
--Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a
szemét, ha ugy jobb, ugy...
Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a
szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt
bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami
elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel
láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan
rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a
lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az
erő.
Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.
--Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s
megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még
senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...
--Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?
--Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg
egy leány...
--Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk
erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a
vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni,
bottal... Minek?
A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz,
hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány
szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az
orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett
megmagyarázni, hogy mit érez.
--Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha
már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal,
perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A
sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan
papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga
is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga
előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok
ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem,
a kutya...
--Ugyan, ugyan...
--Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig
emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána
senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi
mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne
küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...
Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit
behunyt szemmel maga előtt látott.
--Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér
ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök,
megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy
egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...
Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a
leányt is.