Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min
át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban
bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép
csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert
igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak,
pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam.
Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?
Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll
előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett
volna.
Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze,
most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek.
Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen
összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem
azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót
összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak,
szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind
az emberek feltünően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét
mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim,
szörnyen uri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos
pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb
bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt
szegény,--hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a
mikor az asszony is hallotta, hogy:--pajtás, szedd össze magad s még ma
indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de
ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz,
hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.
Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem
az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk,
Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek,
menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott,
szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor,
nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy
tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.
Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz
a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját.
Biztatott, hogy ne féljek, ő se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony
lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is,
meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi
baj, meg a te egészséged, a tied drágám!--már mint az enyém... ugy
mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább
az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.
De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom
egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt
tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert
erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhoz.
Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt.
Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a
telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam
neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:
--Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon.
Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak
a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember
kell, csak szóljon. Ott leszek.
Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála,
későn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt
mondta:--kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem
baj, megteszek, a mit tehetek.
Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam
neki, hogy nem kivánom ingyen.
--Doktor ur--igy mondtam--szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért
nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van
egy rácz bérlő, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s
mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy
megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven
forintot. Az idei ötven pengőt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem
sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem,
hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal
az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?
--Hogyne kedves barátom...
--Mondja becsületszavára.
--Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha
én egyszer megigérem, mérget vehet reá...
Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony
járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyők alatt zörögtettem a
csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem,
hogy sikoltást hallok:--Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen,
pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes
levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de
annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött
már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is
diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát,
kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam
ki belőle.--No--gondoltam--ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj.
Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről
ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még
életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb
vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott
lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem
bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után
szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az
Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig--már meg volt halva.
...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az
arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek.
Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna
egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam,
hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a
szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam
is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam
magamban,--olyan józan voltam, mint most--azt mondtam:--Ha még él az
asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s
elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy
a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször
hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam
a kocsiban.
A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s
azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak
körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a
földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett
volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan
ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága
teremtés! Isten nyugosztalja...--boszantott, utáltam. Mikor az anyósom
elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zsebrevágtam és
elmentem az uri kaszinóba.
Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s
azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.
--Kit jelentsek be?--kérdezte.
--Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak
éppen kérdezni akar valamit.
Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy
most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem
emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.