Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a
pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony
pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz
hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett
virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A
raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy
csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a
csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is
felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki
valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy
érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az
övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van.
Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése
inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni
szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s
egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott
belőle.
Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is.
Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut.
Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor
ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott
a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a
gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és
kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp
ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az
anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a
bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először
nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból,
végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.
Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s
rettenetesen szitkozódni kezdett:
--Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!
A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy
találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy
rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán
kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon
megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok
és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.
--Nyuzza le a bőrét a czudarnak.--Kivette a bölcsőből...
A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki
néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő
ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a
szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált
a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik
oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre
járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.
Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb
lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi
módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a
gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni
kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi
emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.
A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a
nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy
kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek
rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s
lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már
kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve
kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd
szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig
betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött
vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol
megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz
lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és
tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.
A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon
gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki
mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem
tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az
intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen
elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge
gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz
esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.
A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett
az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával,
aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a
szerencsétlenségtől.
--Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen
mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik
őket.
Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is
figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje.
Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha
egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került,
ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a
mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja
rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is
felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte
a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott.
Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el
előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.
Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban
betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak
előtalált!
--Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...
Egy reggel aztán vége lett mindennek.
A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a
kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a
barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta,
hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától.
Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már
bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.
--Hiszen veled ment el!--kiáltott rá magánkivül.
--Igen, nem--gagyogott a fiu--de most nincs sehol.
Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu
ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a
szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a
mint volt.
--Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet
fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik
vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk,
egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor
elmentek a kocsik, sehol se volt.
Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:
--Nem jött haza?