A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen
mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot
sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is.
Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát
üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye
gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha
mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy
fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is
szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.
Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit
eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn
Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot
meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide
hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha
attól félt volna, hogy rákiált valaki:
--Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.
Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé.
Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott
hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal
közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a
fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi
a más ember szeretőjét.
A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle.
Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy
borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen
elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy
hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes
szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy
megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok,
milyen butának teremtett engem az Isten.
A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban
s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a
gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni
ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a
kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna
tagadni vele minden közösséget.
Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s
melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta
őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem
barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak
félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a
fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána
ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind
idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel
megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és
félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a
házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.
A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az,
hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az
agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele
valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember
szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb
azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna
a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.
--Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.
Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva
veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb
félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a
szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a
sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy
érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan
bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment
bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még
valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt
hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.
Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.
Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony,
egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és
be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az
emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy
elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a
ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:
--Fiam van, ma reggel jött a világra...
--Hát az anya egészséges-e?--Kérdezgették meg az asszonyok.
--Mint a makk, nincsen semmi baj.
--Hála Istennek.
Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az
első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis
vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy
mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok
azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki
nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket
alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami
czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább
körülnézzen.
A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára
szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel
vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó
lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első
fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.
Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.
--Egészen az anyja.
--Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.
--Milyen okosan néz.
--Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok
a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a
szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett
rajtuk.
A raktáros akkor már nem volt ott.
Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az
ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította
tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a
vonat, akkor szólította meg a raktáros.
--Főnök ur, nagy ujság, fiam született...
A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.
--De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?
A boldog ember áradozni kezdett:
--Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy
más, ujra kezdjük.