A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A
tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és
vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a
raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett,
három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek,
altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a
legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált
egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a
szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és
ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a
többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy
többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az
irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a
jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta
magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre
czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg
ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.
Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis
füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött,
mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a
mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s
mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak
előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából
mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a
csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes
kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.
--Azért késtünk annyit--jelentette a kalauz--mert vészjelzés volt az
uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem
lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy
ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.
--Ki állította meg a vonatot?
--Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a
gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le.
Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett
lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte,
vagy mi...
Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a
holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt
el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok
összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.
--Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.
A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.
--Jelentse be a legközelebbi állomáson--mondta a kalauznak s azzal
gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a
pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.
--No, megjöttek Karacs ur?--kiáltotta már messziről.--Csakhogy itt
vannak!
Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az
altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt,
mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se
lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s
mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s
rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a
kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a
vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához
ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és
rákiáltott a gyerekre:
--Takarodsz ki, haszontalan kölyök!
Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:
--Jóska gyere, megesz a bácsi:
Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember
kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az
asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan
nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni
kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért--a többi pedig nem
tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az
egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani,
megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett
lenni:
--Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.
A raktáros boszankodva felelt:
--Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.
Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.
A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony
felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne
vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.
--Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó
ember, derék tisztviselő...
Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:
--Igen, jól fogjuk érezni magunkat.
Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros
lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak
valósággal hurczolnia kellett maga után.
Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba.
Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk
figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag
hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan
különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az
asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a
fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a
fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött
a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az
kérdezte:
--Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az
asszonnyal?
Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros
dolgát.
--Valami keveset, pár ezer forintot.
--S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.
--Mi lesz vele?
--Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az
arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.
--De nincs, hiszen hülye.
A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony
megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott
szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig
nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor
érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban
rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy
nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.