Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti
boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is
állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már
megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem
mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete
márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek
gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz
alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó
keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete,
mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha
keretbe--olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó.
A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos--s
éppen csak a homloka kissé nyomott.--A szép lány jelenlétét határozottan
észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket
vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is
megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök
egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már
vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat
vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne
része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.
Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel
azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal
folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy
fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok
mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a
lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb
egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a
fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet
menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem
afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak.
Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal
is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a
feleségemet tisztességgel el tudom tartani--és efféle.
Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott
czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel
nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s
megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:--Kisasszony, kérem
szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán
mindkettőnkre nézve fontos.--A lány zsebretette a levelet s konokul
elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is
és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:--ma
nem.
Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem
aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a
felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is
akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak.
Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán
összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy
lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a
főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta
volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.--Másnap azonban az övé
volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az
ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:
--Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más
becsülését?
A fiatal ember lassan, komolyan felelt:
--Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem
mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.
--Ugy?
--Nem találta ki?
A lány halkan s egy kicsit bután felelt:--Nem.--Hát azért?--Este pedig
egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:--várom.
Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s
szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét,
czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a
külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek
volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt
leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a
jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s
lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember
lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s
lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.--Ebben a
pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy
korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés
támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.
A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy
rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár
lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.--Várjon csak
itt, majd megtanítom a bitangokat.
A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s
könyörgött neki:--Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy
hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az
életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s
elállotta a kaput. Fennről kiabáltak:--Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A
lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével
és sugdosott neki:
--Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni,
ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És
aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát
akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...--Huzta magával s a férfi
megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még
mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány
fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy.
De mennyivel jobb.
Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.
--Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges,
ha inzultálják...
A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:
--Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...
--Akartam.
--Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa
viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...
--Arról már nem tehetek.
--Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...
A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték
volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen
mit akar tőle a lány.
--Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy
mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami
bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan
nagyon kért...
A lány idegesen, gonoszul kaczagott:
--S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent
eltűr...
--Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a
karomba. Nem igaz.
--Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a
falhoz s berohanni a házba.--Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson
többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen
gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak
türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön
mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.
A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig
hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.