Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta,
hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült
s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy
másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három
hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán
pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a
gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére,
otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt
karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig
észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen
az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu
felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta
az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember,
volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy
ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon
helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe
az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul
utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az
uton.
--Parancsoljon nagyságos asszony--mondta a rabbi s maga is leült a
vendéggel szemben.
Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja
elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.
--Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy
fergeteg.
--Dehogy, dehogy...
--Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát
hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy
gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes
államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova--a mint tetszik tudni--nem
igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni,
hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de
tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A
drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több
és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a
dologban jöttem...
A férfi nagyot nézett.
--Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...
Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.
--Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is.
Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog,
hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok.
Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is--nem
igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy
lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom
az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy--mindenbe, mert gyámoltalan
vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az
Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság
jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak
hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan
nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.
--Mindenesetre, mindenesetre...
--Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni
engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett
állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a
czime, hogy: _Az áhitat könyve_. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom--s
világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen,
hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a
figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát
tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a
könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha
utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez
imádságban, hogy:--családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk
küzdeni.
--Ne volna több?
--Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés.
Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog.
Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer
hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető,
velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig
feküdt betegen.--Hát ez mi?--gondoltam.--Az én uram beteg? Hát ez hogy
lehet?--Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a
könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés.
Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának
köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.
A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.
--Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom,
hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a
gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem
kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv.
Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy
sort imádkoztam érte, de talán _azért is_. S azóta én már ki is
okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az
ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még
benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá
erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.
A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a
szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy
látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s
valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt,
hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében
előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet
tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna
ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s
türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.
Az asszony békétlenkedni kezdett.
--Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral
imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól
várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?
--De igen, csakugyan...
--Ugy-e ir még hozzá?
--Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.
Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult
hazafelé.