Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra.
A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint,
kontra.--A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából
kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást.
Féktelen, vad topogás, ének, közben a _Talpra magyar_-ból egyes
töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk,
esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt
toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból
kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.--Az anyjuk azt
mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a
nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru
nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak,
egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az
ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett
székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött,
majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös
arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:--Tessék bejönni pubika, ne
roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára
maradt két szigorú ur.--Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a
gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság
az övék.--S ezt nem tudjátok, ti vének?
Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe
jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is
beczéznek.
Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve.
Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a
főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező
mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az
udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az
ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül
bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben
főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak.
Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban
akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a
kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra,
vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu
szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette
azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a _Hármas kis tükör_
czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne
hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A
kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami
utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett
tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az
istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy
párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből
a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle
rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón,
sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek
ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás
szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére
pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és
pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban
már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet
használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás
végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett
nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár
szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el
is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek
butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a
tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is
annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még
gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége
hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült
valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki
legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki
dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két
testvére leány maradt.
Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni,
lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség.
Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az
egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a
bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak
jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi
látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül
távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban,
köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A
fiatalabbik, a kinek--ha jól emlékszem--Zsuzsa volt a neve, megpróbált
embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a
második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután
megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az
udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon
fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy
lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket
menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit
hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt.
A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban
jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott
kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A
bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában
tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott
tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó
nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön.
Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.
Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért.
Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán
éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös
négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is
érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit
a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés
keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is,
a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban,
ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A
boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a
kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant
vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs
felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott
mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.--A
hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult
gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész,
elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy
dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a
sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni.
Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire
ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha
cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel
megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy
miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről,
mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:--megirom
anyádnak.--Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu
figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.--Az bizony csakugyan
eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az
ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:--Ide gyere! Kitekerem a
nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre
dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni,
hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból
visszakiabált: semmit se használ a tagadás.--Nem használ!
...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra
fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában,
fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri
össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a
nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket,
foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket
kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a
mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.--Az ám,
csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend
legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi
nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk
idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor
gyermekeket nevelt.