Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy
tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy
teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem,
csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki
a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez
az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon
szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu
ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a
nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor
elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális
éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig
elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami
igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a
raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a
másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert--a mint
izente--délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör
lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,--s el
is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik
boltból a másikba vásznat.--Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a
másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen
becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos
megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis
tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában
tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes
ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény,
kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt,
mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a
mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép
bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a
szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott.
Mondták, hogy talán Pestre.
A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember
volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki,
szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is
állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt
fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a
maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a
ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a
piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem
nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem
nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a
falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte.
Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy
eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a
verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még
tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu
elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy
horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város
tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér.
Odalenn a vidéken legalább ez a hire.
Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az
utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a
neve, babonás félelemmel tért ki előle.--Akkor már vége,--gondolta
magában,--akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban
vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.--S a hogy gyámoltalanul
visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és
csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott
Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt
rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony
korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a
kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben,
a mikor erről az emberről beszéltek.
--Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd
megalázkodnak...
Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani,
előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az
arczát.
--Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?--kérdezte.
Az asszony vállat vont.
--Nem.
--Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám
neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok.
Talán szerezhetne valami kis kondicziót.
Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten
hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes
méltatlankodás.
--Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki
tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.
--De édes lelkem...
--Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál
meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s
akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a
becsületesben sincs?
--Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be
kell hogy jussak.
Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei
szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a
dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel
tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő
hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg
ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is,
a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság.
Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról
beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne,
ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre
tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:
--Az már be van töltve.--A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s
egy kis szánakozással mondta neki:--Lássa bácsikám, ilyen embernek
kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte.
Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy
a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb
a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van
Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü.
Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem
sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt,
mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a
fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...
A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan
gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...
--Az, az! Hát honnan tudja?
A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket,
kezet adott s csak annyit mondott:--Tudom.--Kimenet azon gondolkozott,
hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől
az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is
érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy
ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud
ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta
el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,--és mégis itt
kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami
hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis,
egyszerü embernek az agyában valami.--Ahá,--mondta--talán a feleségének
a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az
embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el
kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és
mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.--S a szegény,
kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a
másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett
kis boltos meghökkenve bámult föl reá.
Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és
pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:
--No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a
munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?
A kis boltos hebegett.
--Sehogy.
Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:
--Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el
hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.
Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan,
aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is
megpróbált, hogy: hallja, hallja!--de csak ártikulálatlan hangok jöttek
ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s
föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad.
Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el
ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:--kocsit. Csak a kocsiban
szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól
semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a
kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen
eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete...
Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig
az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg
kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek.
Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni,
s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében
most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.
--No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur
a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb
munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva.
Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az
üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember
lehet.
A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna,
tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony
ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.
--Mi a bajod? Az Istenért...
Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan
ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak,
betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett
róla beszélni.
--Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik
a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...
A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:
--Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.