Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az
arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még
láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy
lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött
az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se
vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki
valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis,
őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére
szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is
van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell
bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal,
aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit.
A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony,
akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek
pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj
kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi
vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga
elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor
szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet
szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és
mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy.
Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát,
átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek,
suttogva beszélt:
--A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti
utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék
bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát
jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.
A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a
sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig
rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha
érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a
pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a
kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett
megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:
--Mit mondasz, kedvesem...
A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az
arcára.
--Gyönyörű--rebegte.--Egy kicsit igen is dus...
Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a
kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett
kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott
neki.--Csakugyan,--mondta--hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat
takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.
--A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb
meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje
fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a
beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két
asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre.
Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát,
leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony.
Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt
eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a
módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság,
amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az
körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a
paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott
oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:
--Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen
Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje,
talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó
barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy
bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt,
le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék
erejét nagyon kimélve szólott:
--Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a
végrendeletemben.
Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s
mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik
asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a
végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a
cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s
meghatottan rebegte:
--Te mindig jó voltál, Teréz.--S annyit legalább megengedett magának,
hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán
gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt
ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a
pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már
eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:
--Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a
hagyatékból...
Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát,
dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:
--Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a
belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...
Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:
--Ne izgassa a beteget.
A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a
gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán
összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu
asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is
megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi
vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal
szólott:
--A tisztelendő ur itt van.
Az asszony ijedten hebegett:
--Még nem. Még nem.--S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még
mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:--Szőcsné, adj másik
kabátot reám. A fodr...--Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben
intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van.
Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája
alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy
szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s
ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s
a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az
tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és
panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele.
Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva
a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.
--Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...
A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az
asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá.
Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha.
Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a
kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen
megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még
tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az
asszonyka ült:
--Te meg az uramat nem kapod meg.--Pihent, erőt gyüjtött, hogy
kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a
tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:--A végrendelet olyan, hogy
nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem
házasodik.--Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a
szavát.--Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...--Még egyszer
körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon
szólt:--Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg...
nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...
S hátraesett a párnára.