Valami különöset gondoltam,--mondta egy fiatal ember a másiknak s
mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s
látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott.
Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg
kineveti. Gyere, neked mondom el először.--Elhuzódtak. A ki még a
teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül,
amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a
fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és
halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal
fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a
sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy
virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a
játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü
füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az
asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami
különöset gondolt, beszélni kezdett.
--Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem
gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat
ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt
semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt
rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira
tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami
ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le
például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s
mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,--leülnek vele
szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy
eredeti gondolata nem volt--innen is, onnan is elcsen valamit--s
megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy
általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi
kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek.
Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy
itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az
embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném
ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire
szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is
egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a
korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit
csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja?
Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy
merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy
uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni.
Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az
ember,--mondják--mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A
házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett
tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll
utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot
hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...
A másik ember mosolygott.
--Nagy arroganczia.
A fiatal ember megütközve nézett reá.
--Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint
egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen
lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se
akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül
egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis
társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk
az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek,
fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros
palackért, tudnám, hogy tiszta...
A másik kedvetlenül dunnyogott.
--Jó, jó...
--Nem tetszik neked a gondolat?
--Nem.
--Miért? Pedig--lásd--azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni
fogsz érte. Egy kis titkos,--semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató,
barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában...
Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy
meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben
elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis
kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő
meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek.
Megváltoznék a karaktere...
--Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a
szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.
--De megnyugtató.
--Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek
alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség
között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján.
Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert
azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a
szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis
részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki
az óvatosak közül a becsületeseket?
--Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval.
Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a
mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik,
eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal
körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...
--Az órádat félted?
--Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az
érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem
vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az
értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem
becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy
az ember mosolyogva hal meg.
--Csak azért?
--Az élet is más. Derüsebb.
--S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te
embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül
semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre,
már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...
A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:
--Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos
lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn
vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy
ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza.
Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van
magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek
elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek
küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek
a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én
gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az
én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen
eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék
a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked
küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...
A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:
--Nekem?
--Neked.
Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy
kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele
a dologba.
--Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást
nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a
negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?