Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy
szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy
omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend
van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha
végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a
kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a
sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy
benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett
magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.
Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén.
Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember
tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge
kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s
ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz
ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak
átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához
kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás
alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat
hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb
megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az
emberek, hogy--gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak
valamennyien...--neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a
vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire
néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott
meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek
körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép
nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy
indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a
tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi
kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...
A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult
el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit,
nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az
ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány
lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist,
a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.
A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az
arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy
negyedórára.