Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s
mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb
uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a
komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült
benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem
is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas
leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit
körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember
állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi
hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között
nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a
kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell
rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett,
mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül
megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg
körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg
ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje
nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a
nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább
ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is
eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már
lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát
a dolognak.
Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime,
elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.