Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek
közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek,
szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe,
mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és
künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül
azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból,
mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás
nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a
föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a
madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő
következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán
feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember
kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel
kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már
puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan,
megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A
férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor.
A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a
fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor
elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének
hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok
paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a
lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba,
számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is
venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az
uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a
harangszó.
A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az
asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után
lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és
békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt.
Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is
letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak
messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az
utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át
az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda
oszlopához támaszkodva jajgatott.
--Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...
Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt
volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony
volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga,
mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi
vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig
az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem
szereti ha zavarják.
--Mit akar?
--Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni
valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy
kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig
látszik. És ordit... Jőjjön kománé...
Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve
ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki
jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.
--Édes istenem, édes teremtőm!...
A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön
és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és
csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a
szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent...
Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.
A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya
kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni
látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva,
mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét
a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya
elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve
szólott.
--Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya
a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.
--Vagy megkenni...
--Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam.
Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.
A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt,
lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már
összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott
valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a
háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt,
mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony
nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s
rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.
--Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?
Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét
kétségbeesésében.
--Honnan, honnan?
A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már
visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy
leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt
most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A
pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan
hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös
daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta
a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:
--Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...
Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az
arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén
dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a
mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és
mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki
azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.
Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt,
hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme
mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb
lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el
akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még
élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem
birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal
elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni
orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának
nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve
hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi
lett belőle.
A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra
fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy
fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett
neki:
--Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.
A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta,
amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki
lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az
asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már
s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a
szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel
kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva
állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával;
ilyen esete nem igen lehetett.
--Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni
szegénykének--mondta--vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán
kámforos pálinka se volna rossz.
--Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.
--Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor
már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.
Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt
eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek
szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig,
mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának
megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s
felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy
deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s
lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s
némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.
--Nem tűri, nem hogy használjon.
A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az
agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a
gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.
--Buksi, te kicsi, no fáj...
A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje
visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a
szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább
csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a
szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a
szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.
--A magáé no! Mit nézi!--mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a
mikor erre se akart életre ébredni.
A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől,
kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin
töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.
--Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha
hamarosan fuvart kerít.
--Honnan lelkem? mind a szérün vannak.
--Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt
adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.
Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a
fülébe kiabált, hogy hátha megérti.
--Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem
nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint
maga.
Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett
készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a
Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás
mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az
egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s
mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már
alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig,
ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor
rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.
--Nézze, mintha feketednék.
Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a
mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett,
előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt.
Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott
rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy
észrevették.
Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a
szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy
kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!--A hangja rikácsolt s a kis lovacskák
igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.
A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony
nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek
s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg,
most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.
--Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne
vedd el.
A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy
pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a
kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a
szeliden mosolygós asszonykép előtt.
És lassan egészen fekete este lett.