Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy
az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni
nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják,
hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár
szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami
olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy
is.
Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám
elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam,
a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám
ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én
voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott,
fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös
pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy
belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert
jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre
venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges
gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert
biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy
dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány,
mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri
munkához.
Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is
elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt,
hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a
kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt
kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell
tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi
bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy
legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül
maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább
és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.
Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb
koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját
annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna
mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a
tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból,
elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben,
rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet,
mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a
mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy
Lyonban--eljutottam én kérem szépen mindenfelé--egy korcsmába
ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról
szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember
egyenlő.--Ezek az én barátaim,--gondoltam,--de aztán kicsufoltak és
kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment.
Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek
ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy
soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig,
a hol aztán már többet nem biczeg az ember...
Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az
én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem
valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az
asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle,
hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember
vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy
miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.
--No öreg fiu, mondtam magamnak--hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit
kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a
többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi
összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a
dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént,
akadt párom nekem is.
Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban
ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is
jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta,
hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra
kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott
maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány
kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a
sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát;
ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk
mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort,
asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a
mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan;
hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a
családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az
időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között...
Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz
mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst
forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak
egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy
hol nyitom meg majd a kávéházat.
Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban
összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel
a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy
czirógassanak, hanem, hogy éljünk.
Igen, erről akartam beszélni...
Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem
lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak
ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen
hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem,
minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban
nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem
nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az
asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig
többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát
legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:
--No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az
üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a
vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A
multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a
mennyi belém fér.
Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:
--Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt
mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen
helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem
érzi, hogy fárad.
Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha
én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem
is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is
mondta:--Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt
még pofon is csapták minálunk a pinczért...
Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a
hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha
kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából,
pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy
milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik
tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek
a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a
kávés tegezett és kiabált reám:--szedd a lábad te sánta lidércz! odább
te göthös!--A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a
kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház
komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza,
fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony,
aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett
volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek,
legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a
vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az
asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok
emberrel, mint hogy röhögtek rajta.
Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje
kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a
haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...
És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a
nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam
idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről
van szó.
Egy délután,--ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem
emlékszem tisztán vissza,--éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a
mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is
kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami
egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón
bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám
szólott:
--Mit csinálsz?
Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.
--Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.
--...A fájós lábaddal...--ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a
tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha
akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj.
Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák
lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.
--Jösz-e már te sánta majom?
--Hol maradsz te Luczifer?
Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett
mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:--hát
bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast
keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk,
éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki
mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:--te
biczegő majom--és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen
jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a
gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény
asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.
Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.