Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég
is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen
egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában
gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra az igazgatóság
nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a
mázsaépület felől s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden
lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arczot néha megvilágított a
fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrud
végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki
hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak
talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett
fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó
járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember
fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, mig hozzánk értek.
Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a
feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az
emberek a szalmán.
Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás
sütőkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna,
éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben
fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona jutott feltüzött
bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és
ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár
asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy
kereste az urát, vagy a gyermekét, a kiről nem tudta, hogy él-e, hal-e?
--Azt kell előbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?
A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem
egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő.
--Nem, nem értem. Oda akarok...
--Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.
A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani
lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette
mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külső világítás feketén
hagyott. Aztán hangos szó hallszott:--Fogd a fejénél! Emeld, jobbra--s
négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és
lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve
azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit,
a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki
az emberek a kapun.--Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még
lélek s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult.
Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már
megevett, nagyot bődült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak
egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott,
jajgatni kezdtek az asszonyok.
A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából
a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is
csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak
lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan
fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi
egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen
vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az
igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az
egész fejüket bebónyálva a nagykendőkbe, végigjárták az egymás mellé
fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott
szemü, még pihegő emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg
tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s
némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk
küldte őket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.
A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra
megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott
fel egyszerre a bennrekedtekből a lift.
--Vannak még?--kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és
a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel,
komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok
az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s
aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A
lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a
könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a
fiatal ember csizmái alá folyt a vér. Az ember összeszorította az
ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor
már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a
hivatalnokot.
--Fülöp ur, meghalok?
A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg
egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:
--Meg, meg, mind...--A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és
jól megnézte.--Maga az, Fábián!
--Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.
A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.
--Nem, azt nem teszem, nem tehetem...
--Mert én nem érek odáig.
Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel,
irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt
meg ujra először.
--Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s
mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki
nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó
hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz
Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt
kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a
Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy
ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur,
elfelejti...
A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a
suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás
igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit
lehunyva könyörgött:
--Velem ne törődjék...
--Fábián...
--Tessék?
--Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...
Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom,
mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen
közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a
meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a
kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet
végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember
beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt,
hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult
és motyogott, magában tépelődve.
--Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...
Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna
végig az arczán.
--Ki igy, ki amugy...
--Borzasztó!
--Egyszer meg kell halni.
--De igy!
--Igy, vagy ugy, mindegy.
--Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy
emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás,
Fábián. Az igazgató ellenkezett...--Hogy erre gondolt, féktelen dühbe
jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt
hajtotta:--Mondtam, én megmondtam nekik...
Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.
--Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a
mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is
lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal,
mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.
A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott
magában:--Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az
emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még
valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan
feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt
el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges
férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan
halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.
--Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony
Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.