ESTE

Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül

hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak,

megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér

foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol

egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott

bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s

mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást

fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá. Eredetileg hó

akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s

hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget,

vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal

küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi...

Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a

házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke

iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal

szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve

magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy

negyedóra óta...

A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett,

hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne

s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a

lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy

nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony

sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen

szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben

a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis,

leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy

közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság.

Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött:

Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...

Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott.

Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett,

kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta,

méregbe jött.

--Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak

egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény

emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...

--Az isten adta.

--Az, de a költséget nem adja hozzá.

Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a

fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra

segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra

belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az

asszony gondolt valamit.

--Tán fölvenne. Próbáld meg.

--Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez,

rá van irva. Gyere csak.

--De hát ez ni.

--Személy, halott személy...--Lassankint méregbe jött, a mint arra

gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.--A fejibe

verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is.

Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való,

aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis

koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is

mulatság.

--Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.

--Nem bántalak én téged.

--Sirnak ők is, nekik is fáj...

--Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet

is. Gyere nó...

Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a

legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A

hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi

fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn

az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor

jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.

--Elment tán az esze? Na még mire gondol.

Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.

--Vedd el, még lelöki...

--Majd lelököm én őtet.

--Vedd el, János, ne erőszakoskodj.

A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a

koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az

öklével.

Az asszony csitította:

--Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...

A kis mérges ember még mindig kiabált:

--Vesszen meg a fajtád,--s csak akkor csendesedett meg, a mikor már

elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak

sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig

maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:

--Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A

szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.

--Gyerünk szép lassan.

Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb

lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is

megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt

gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még

az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az

asszonyt.

--Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk

aztán ezt is a másik mellett.

--Az isten őrizzen.

--Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.

--Viszem én egy kicsit.

--Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.

Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan,

mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.

--Ott marad szegényke... ott marad--ezt hajtogatta, de ugy, hogy

félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy

csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.

A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta

hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony.

Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár

teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette

az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval

ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.

--Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki

maradni.

Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min

hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a

kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek

ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében

osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis

sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis

meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:

--Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.

Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az

otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki

még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az

ember sietve ment elől és nógatta:

--Gyere már.

Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az

ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az

ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok

közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák

magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki

nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok

voltak, azután jöttek a gödrök.

Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.

--Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...

--János!

--Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az

ilyesminek.

Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond,

gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten

elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.

--Valami imádságot!--sürgette az ember.--Imádságot, ne csak ríjj, a hogy

ő is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis

káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...

És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig

visszakerekedett oda, a honnan elindult:--Uram Isten elveszed, el,

el...--Még tovább is mondott valamit, valami ilyest:--Nem is mondom,

hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan

szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló,

anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa

lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...

Az ember beleszólott.

--Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.

Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s

attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél

gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a

nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig,

mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.

Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsőnek fölállott az

ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.

--Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.

És körül már egészen beesteledett és megindult megint elől az ember s

utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva

ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok

nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi

formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.