Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott,
hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő,
bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék
tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő.
Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan
rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat
ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz
sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom
előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a
nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga
meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen
nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat.
Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a
mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt
is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor,
jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten
egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe
s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat,
elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással
haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve
eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások.
Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és
elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még
feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan
hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.
Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani
lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre
háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a
kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra
is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a
végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan
beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak
látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is
rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint
vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.
Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan
kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe
bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda
is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a
siránkozó gyermeket:
--Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.
A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták
föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva.
Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz
forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura
mellett és kunyorált neki:
--Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem
tréfa...
--Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak
el, csak van eszük s nem jönnek.
--Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj
éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor
elvesztem az eszem...
A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva
bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki.
Közéjük kiáltott:
--Pista! Nyergelj!...
Az asszony erre még jobban megijedt.
--Nem te! nem engedlek...
A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:
--Menni akarok.
Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott
a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis
cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis
leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen
magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is
eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az
ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló,
még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló
meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra
s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsője volt a
legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve
pusmogtak.
Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.
Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is
fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre
van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még
veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor
a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város
tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra
formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye,
ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy
gyorsabban hajtson.
A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje
fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az
állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a
kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak
mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre
kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált
hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva
dörmögött:
--Itt pusztulunk, kisasszony.
A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz.
Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke
lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a
lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor
újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül
összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se
mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is
eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott
csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor
hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj
kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló
is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s
csendesen beszélni kezdett a leánynak.
--A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak,
a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék,
tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a
kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.
A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen
tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a
gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak
a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi
oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a
kocsiban és megragadta a kocsis karját:
--Hajts!
--Nem lehet, kisasszony.
--Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...
Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni,
visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és
várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra
riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.
--Végünk van.
--Mi baj?
A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött.
Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A
fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva
igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s
egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel
jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok
fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát.
Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü
zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s
aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében
oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A
negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel
néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a
karját s elkezdett keservesen sirni:
Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába,
szólott a kisasszonyhoz:
--Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam.--Aztán előre mutatott a
lovakra:--Ezeknek már vége.
Messziről hangos szó hallatszott:
--Eszter! Eszter!
A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az
apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott
előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:
--Ülj fel egy lóra és jer ide.
A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:
--Nincs ló!
Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni
kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá.
Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble
is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet,
mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon
gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a
lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi
lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei
a próbába s meghült benne a vér.
És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda
valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt
a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás,
megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s
kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.
--Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.
Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány
remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe,
körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:
--Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.
Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga
pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma
lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte
magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig
vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.
A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban
visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.
--Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?
Csendesen felelt a paraszt.
--Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem
barátkozom.
Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.
--Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.
--Köszönje meg az ur, de ne igy.
--Hát hogy?
--Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak
nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.