Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat.
Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község
házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt
meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a
benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül
vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott
bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva
laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a
czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi
cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a
munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult
a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu
magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott
szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig
komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a
kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.
Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város
közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza.
Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros
itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska
kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik
tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs,
káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket
tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a
zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők
hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És
mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem
veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy
helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött
kurtanyelü ostor.
Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba,
elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A
felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de
érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé
tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután
rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú
városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat
raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb
hallották az olasz munkáshad nótáját:
Evviva, evviva, evviva Garibaldi,
Evviva, evviva, ....--
mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a
szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a
vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra,
aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés
mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a
csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron:
körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó
gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön
összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy:
elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.
A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy
hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi
embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a
kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a
gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is,
akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett,
most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s
ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.
--A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy
beszéltek.
Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához
fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s
vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a
gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:
--Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem
békét.
A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig
eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell
mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide
hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő,
csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az
indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak,
mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény
párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén
állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a
szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik
adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki
vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak
kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák
mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában
duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.
Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.
--Meglátom én azt a minisztert!--mondta Vajda s a szomszédokkal kiment
az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a
pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ
mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal
posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már
a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok
a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort
s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől
széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve
állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá
intett, hogy ugy van.
--A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.
--Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.
Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé
s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt
leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen
sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha
ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s
odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:
--Gyerünk, nó!
Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi
paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig.
Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott
és szidta: te bolond, te haramia--az ember azonban vissza sem felelt,
hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony
feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban,
megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy
gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez
közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:
--Józsi! Gyere be!
A gyerek félve kotródott be a házba.
Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott
és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a
réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.
Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az
urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az
erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a
fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő
egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az
urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a
masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan
szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl
akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd
megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a
falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a
többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint
helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a
vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét
luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra
házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész
vasutat!
Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut.
Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a
dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este
az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette,
egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a
kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt
a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom.
Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a
gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé
szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat,
mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá
lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve
rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott,
nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este
leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor
kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt
járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép
kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen
nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s
rásütötte a pisztolyt a főnökre.
--Nem kell ide gőzös!--kiáltotta.
A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A
szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd
szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett
berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a
raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek
mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr
rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert
szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak
felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a
szemét, hogy ne lássa.