A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A
máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen
szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje
belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált,
mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és
egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.
--Anna, Anna...
S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához
a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma
mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az
volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a
mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat
cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés
kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér,
tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és
hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri
leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a
szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat,
amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő
meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony
kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak
annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a
szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora
mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott
volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez
mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy
lány a fülébe is pusmogott:
--Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.
Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem
kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre
számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor
máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy
jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is
érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos
komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A
méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra
támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd
agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a
sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd
ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü
és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás
hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott.
Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett
vissza a nagy, kövér asszonyra.
--Hivatni méltóztatott.
A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön
közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta,
hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra
kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak
ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az,
hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:
--Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha
valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok
a feladatra, amivel megbiztak.
--Honnan tudja, hogy miért hivattam?
--Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.
A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna
neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a
hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment.
Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt,
mint szives kinálás.
--Nincs szó most ilyesmiről,--kezdte--egyebet akarok mondani. Valamire
kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit
tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.
A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el
tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak
pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken
s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen
semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.
--A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony
azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy
hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez
csunyaság a kisasszonytól.
A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb
föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett
s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is
meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta
az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a
melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:
--Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...
A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra
s másképen próbált beszélni.
--Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a
gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal
számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre,
hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s
csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.
A leány nyugodtan felelt:
--Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.
A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.
--Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a
fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.
--Miattam?
--Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon
bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam
beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes
természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire,
de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint
valami közönséges más fiut.
--Nem szeretem.
--Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán
végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet
mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.
--Minek?
--Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban
kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.
A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett
attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.
--Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.
Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg
se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény
tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra
döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki
előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta
a szobát.
--Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok
magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha
maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint
én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk
vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is,
akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én
gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja
a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu
somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó,
kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem
türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam.
Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam
el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt
kiméljem a magam rovására.
A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett
az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát.
Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal
szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit
most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a
gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a
zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették
s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre
valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni
a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.
--Elmegyek innen.
Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s
durván kiabált:
--Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd
megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki
nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát
bolonduljon is...
A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:
--Elmegyek.
--Itt marad!
--Elmegyek.--Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan
szólott.--Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.
Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt
a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.
--Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga
senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...
A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós
nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna...
Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az
asszonyra:--Mi a baj?
A leány felelt.
--Elmegyek innen.
Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.
--Jól teszi.
A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:
--A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...
Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s
csak annyit mondott:
--A kisasszony elmegy.
Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:
--És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...