A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó
sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is.
Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott
székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni
őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal
mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan
érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.
Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A
férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami
szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk
el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli
kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói
annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak
komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a
mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De
nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak
volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt
szorongatott a kezében.
Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.
A találmány bevágott--mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint
hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.--A
czéget _Pohl et Comp_.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik
se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most
persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat
ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj,
haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két
bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek,
már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan
visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott.
Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a
Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen
töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.
--Igy is volt elég skandalum!--mondta sóhajtva--erről csak annak lehet
fogalma, a ki látta.
--Most ki maradt odahaza?
--A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy
perczre.
--Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?
Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a
nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.
--Nem... nem... nem hivatalos--mormogta s élénken figyelni kezdte az
utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a
kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a
melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már
könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s
végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány
törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy:
nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve
azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte
elmondani, hogy miért jöttek.
--Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy
beteg, szegény...
Az asszony rámondta:
--Szegény, szegény...
--Mi baja?
--A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem
tudom, hogy mi lesz.
Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon
volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt;
annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az
énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében
majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott,
elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy
tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett
szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor
bejött, _Herr Ungar_-nak szólított, néha nekem mutatott be először
egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a
válópörről.
Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely
bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,--a mikor hátam mögött
megszólalt a hangja:
--Á Herr Ungar!--Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott
velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra
felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy
az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.
--Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.
Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment.
Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt
a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi,
fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg,
megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már
teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A
doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy
biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit,
bizonyosan azt mondta: legyen erős--azután szigoruan nézett reá s
megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény
embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor
megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman
beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s
továbbhajtatott.
--Menjünk utána--mondta az asszony.
--Azt mondja, hogy nem ereszt be--felelte a szinész.
Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az
utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert
erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült,
erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk
csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.
--Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari
beteg. Mit mondott a doktor?
--Biztatott--felelte vontatottan a szinész--de ez igy ment mindig. Nem
hiszek én neki.
Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül
volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit
gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán
nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:
--Emlékszik még a: _Was ich nicht sagen mag_-ra.
Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott
az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan
gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre
hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az
elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s
mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit
agyon akarna vágni.
--S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz
markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.--Majd
lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.--No, Herr Ungar, van
igazság?
Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra
lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a
szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt
keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig
elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.