Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete
torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét
a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva
izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába
és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az
ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül
ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített
egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó
kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle.
Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki
lustán böfögve ugatott vissza rá--és igazságot tett talán köztük egy
tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább
sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem
enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek
közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik
valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról
nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra...
Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan
ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy
minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök
rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a
föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan,
méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami
arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy
tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha
csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek
csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes
madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha
átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az
ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol
itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet
tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás,
valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel
meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát
egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az
állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen
kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák
közül.
A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat
szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált
fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a
fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak,
csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is
megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem
akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban.
A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a
minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa
óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is.
Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól,
hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta
ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a
kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett.
Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de
lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu
félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a
leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül
fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s
szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda
a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A
háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a
subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett
rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan
integetett, mintha álmodnék.
--Már alszik--mondta a Dombi fiu.
A kovács komoran felelt.
--Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint
leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig
még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.
Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:
--Hát aztán majd megköszönöm...
A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi
fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak
fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy
pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen.
Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett
a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány
föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre
és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy
nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg
ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy
szenvedőn.
A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a
leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy
pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.
--De kicsi helyen elférsz--mondta neki, a mikor ébren találta.
A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára
kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.
--Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.
--Fázol még?
--Nem, csak jól esik. Szoritsa...
--Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.
A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre.
Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide
gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a
világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett
valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér
ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott
volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se
eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a
szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.
--De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád
adni.
A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is
lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna
bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a
vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán
nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s
csak suttogni tudott.
A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.
--Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a
bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak
gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere
haza, de hamar.
A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett
a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se
akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:
--Csókoljon meg. A számat...
A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.
--Meglátják. Hogy gondolod az istenért...
--Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...
A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg.
Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt.
Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a
nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.
Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.
--Takarjon be jól s aztán menjen.
--Ne fogjam már a kezed?
--Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.
--Szeretnék melletted maradni.
--Most már ne.
Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és
ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak
az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra
gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás
mellé ülnek.
Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a
mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.
--Mit csinálsz? Mit csinálsz?
A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:
--No fiam. Mi van?
A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy
egyszerre megálltak a lovak--és leszállott.
Lenn megint nógatták:
--Mi az, no?
Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az
ostorral a kocsi tetejére:
--Meghalt.