Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz,
hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott
az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt
magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét
alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele.
Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj,
rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja,
hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki
nem viseli magát jó társasághoz illően--de kinevette mindenki, még az
asszony is.--Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott,
leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves
kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény
árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy
áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony,
mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni
magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül
csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és
soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt
mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv,
a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani,
szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem
jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton
pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi
illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége
kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad
ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony
sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon,
miközben kereken kimondta a véleményét:
--Kutyából nem lesz szalonna.
Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia
verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva
beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját
olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül.
Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és
semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták
érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő
családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen
mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával
bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a
melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt
migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a
ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.
--Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek
migrénes mamája lenne?
Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem,
mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony
felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!--szavalta egy hosszú
plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy
kezdődött: Mi Királynőnk;--s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a
min azonban jól el lehet mulatni.
Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy
összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a
dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!--Bizonyos megkülönböztetett
tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy
csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis
játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.--Az
asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy,
gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta,
megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna.
Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete
megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy
valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat,
hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan
bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend.
Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:
--Félsz, Mari?
Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő
is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor
révedezve, csendesen válaszolt:
--Azt hiszem, igen, egy kicsit.--Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem,
hiszen olyan különös...
A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával,
mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy
igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de
sóhajtva, könnyein keresztül.
Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.
--Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.
A másik túlliczitálta:
--Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta
az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.
Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott
az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien,
hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a
kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az
asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott
volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan
bólingatott s nevetve jegyezte meg:
--Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.
Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az
nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő
kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira
a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni
az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat
beleölelt.
--Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett
neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.
--András!
--Mihály!
--János!
Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s
már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor
jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem
számított.
--Hátha leány lesz?
--Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát--kiáltott az egyik s ijedten
nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az
anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki
nevet.
Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad
volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd
elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a
munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy
öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított
s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni,
hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.
S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban
vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le
frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha
párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal
szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony
szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a
fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a
gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.
--Magatok látjátok, gyerekek--mondta nagy komolyan--hogy most már anya
vagyok.--Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy
mosolyogva folytatja:--Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek,
komoly...
Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad.
Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők
vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül
kiabálhattunk vissza a szobába:--Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj
reánk,--s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra
elveszett,--az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.