A félúton rákiáltott a kocsisra:--fordulj vissza! Az jutott eszébe s
ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt
az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik
valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát,
sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia
kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.
Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a
kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani
próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett
volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a
házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s
mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart
már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy
kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva
tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még
ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a
gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani,
hogy:--Miért mentél férjhez?--Miért lettél anya?--Mindent, mindent
megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte
megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek
föl a hegyre.
Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a
legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van,
mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta
az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.
--Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.
Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is
visszakunyorálja magát.
--Levelek is jöttek.
--Majd holnap.
--Sürgősek.
Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü
emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen
engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon
meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem
szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a
levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben
érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg
átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel
rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek
végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a
nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan
mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el
néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna
a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.
Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a
kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy
mit, a jó Isten tudja.
A szobalány vacsorára hivta. Lement.
A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik
teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg
asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s
kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei
erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg
madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a
csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott,
gyámoltalan öreg asszony volt már.
A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára
tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a
tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült
benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig.
Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az
idegen asszonynyal.
Az öreg pedig csak tovább faggatta.
--Eligazítottál mindent?
--El.
--Nagyon komor vagy.
--Az.
--Valami kellemetlenséged volt?
--Volt... sok.
Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett,
mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami
világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:
--Rám haragszol?
Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről.
Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek
tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony
ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy
árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért
olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.
Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve,
reszketve emelte föl a szemeit a fiára.
--Reám haragszol?
A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.
--Nem.