Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és
kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé
türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az
előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit,
aki be akarta küldeni a névjegyét.
--Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.
--Kisértse meg.
--Amint parancsolja uraságod--s a szolga befelé indult a névjegygyel.
Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb
gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel.
Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy
jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert,
egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:
--Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált
volna annyi czeremóniát.
--Kissé korán jöttem...
--Mindegy, mindegy... Adj konyakot.
A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy
szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt
és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki
jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a
megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte,
hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez
bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy
közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni
tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy
van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék
vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.
Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal
emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel
várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem
tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.
--No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?
--Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az
az anyám kedvencze, nem adhatom el.
--Egészséges ő nagysága?
--Az, igen...
--Hallottam, hogy gyöngélkedett.
--Meghütötte magát, de most már jobban van.
Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s
rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a
lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint
poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe
és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet
ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná
leolvasni.
--Miért jött, valami mondanivalója van talán?
--Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne
előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy
tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve,
hogy már gondolkozni sem tudok.
--Mi baj van?
--Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem
más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem
magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán
semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.
--Gazdálkodik.
--Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de
már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom,
mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem,
hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább
menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát.
Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom.
Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide
szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most
elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék
valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg
kell becsülni...
Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már
kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar
nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken,
lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha
jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már
halkabban, tartózkodóbban...
--Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik,
nem leszek terhére magamnak se, másnak se...
Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:
--Katona akar lenni?
Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:
--Az.
Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet,
Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a
szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra
mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé
nézve, kérdezősködött.
--A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...
--Ugy szeretném, nagyon szeretném.
Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára
tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell
mondania.
--Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel
ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.--Valamit ön is érezett ebből,
különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot,
az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is
emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett
belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak
ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.
Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a
kérdés--hogy miért?--de nem merte kimondani. Erős melle nehezen
lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna
szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett
reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani
mindent.--Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb
megnyugszik ez a szegény fiu is.
--Lássa, fiam--megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább--az a baj,
hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa.
Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit
illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt,
a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a
világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is
szóba került.
--Anyám...
--Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg
ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot.
Szóval, nem lehet, nem lehet...
Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény
fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre
nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül,
felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy
csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna
mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb
élt, mint én, mit tehetek róla,--de még elég korán elhallgatott.
Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert
reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami
vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az
őszinte szó.
--Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...
Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön
hazaindult a faluba.